Valóban terápiára szorul Udvarhely turizmusa? Pszichológust kérdeztünk.
A természet, a gasztronómia és néhány eldugott városi kincs is elég lehet ahhoz, hogy Udvarhely ne csak egy éjszakára szóló megálló legyen?
Vannak olyan tájaink, amelyekért egyáltalán nem kell Oroszországig utazni. Képesek lennénk arra, amit a japánok vagy a baszkok kitaláltak, de akár az Azori-szigetek példáját is követhetnénk. Kicsiben kínálhatnánk azt, amit Svájc vagy Lengyelország – minden lehetőségünk adott, a kérdés csak az: tudunk-e élni vele?
Újabb városnéző túrára indultunk, ezúttal Dimény-Varga Tünde pszichológust, integratív gyermek-pszichoterapeutát és gasztrobloggert kísértük el.
Ez is érdekelhet:
Máté Emőke
Eddig Tünde végezte el a legalaposabban a „házi feladatot” a helyszínek kiválasztásakor: felkerestünk egy udvarhelyszéki és egy udvarhelyi látványosságot, valamint egy olyan helyet, amely személyesen is sokat jelent neki. Egy gasztrobloggerhez méltóan, az ízek kapták a főszerepet.
Bennszülött érzés a székely tajgán
Péntek délután vesszük fel Tündét a tömbháza környékén. Utunk számomra teljesen ismeretlen terepre vezet.
Bár a többiek már jártak ott, rajtuk is látom az izgatott várakozást. A tájban gyönyörködve megállapítjuk: maga az út Fenyőkút felé – különösen Korond után – önmagában is látványosság. Az erdők már most pompásak, de pár hét múlva, a levelek sárgulásával még lenyűgözőbbek lesznek.
Fenyőkút varázslatos kis település; először az embernek olyan érzése támad, mintha nem is Romániában járna – aztán attól a csupa három embertől, akivel útközben szembemegyünk, azért otthonosan érezzük magunkat, mert jó székelyhez méltóan ezer idegennek is határozott fejbiccentéssel köszönnek.
Tündének eszébe jut, hogy van egy mulatságos és egyben különös története az úticélunkról, jókedvünk végig kitart miatta:
„Kicsik voltak még a gyerekeink, talán először vagy másodszor jártunk itt, és azt terveztük, hogy szalonnát sütünk velük – ami tömbházas gyerekeknek különösen nagy élmény. Elő is készültünk, elkezdtük a sütést, amikor megérkezett egy autó, amiből mindenféle üvegeket, lekvárokat, szörpöket pakoltak ki. Nem sokkal később befutott egy mikrobusz is tele izraeli turisztikai szakemberekkel. Amikor megláttak minket, azonnal előkapták a fényképezőgépeket és kattogtatni kezdtek. Megkérdezték, hogy szabad-e, de akkor éltem át életemben először azt a ‘bennszülött’ érzést: milyen az, amikor te vagy a furcsaság a külföldiek számára, mert valami teljesen mást látnak, mint ami a saját világukban megszokott” – meséli nevetve.
Amikor megérkezünk a Fenyőkúti tőzegláphoz, magam is picit bennszülöttnek érzem magam a medveveszélyre figyelmeztető tábla láttán. Elgondolkodom, mennyire természetes már ez nekünk – vajon Afrikában az oroszlánokkal is így vannak az emberek?
Ahol megállt az idő: a talpunk alatti évezredek
Az út egészen a tőzegláp bejáratáig jól járható autóval. Tünde megmutatja a hírhedt szalonnasütő helyet, majd elindulunk a tanösvényen. A környezet, a mini-tajga világa annyira szokatlan és izgalmas, mintha egy teljesen más dimenzióba csöppennénk.
Séta közben felmerül a kérdés: mibe kerülne kicserélni a tanösvény korhadt, törött deszkáit? Sokat elvesz az élményből, hogy folyamatosan a lábunk alá kell figyelni. Pedig – ahogy Tünde rámutat – a sétány eredetileg akadálymentes övezet, ha karban van tartva, kerekesszékkel is bejárható lenne. A bejáratnál biciklitároló áll, és a fabudi is meglepően akadálymentesített rámpával és tágas belsővel bír.
Elmosolyodunk: a felszereltség ezen a téren előrébb jár itt, mint Székelyudvarhely belvárosában.
– Szeretem ezt a helyet, mert mindig az az érzésem, mintha évezredeket utaznék vissza az időben. Ez egy ősi maradványvilág, egy igazi tajga. Nem kell Oroszországig mennünk, itt van a lábunk alatt a vastag tőzegréteg, ami ezt a különleges növény- és állatvilágot élteti. A fenyők a talaj sajátosságai miatt nem tudnak magasra nőni, bonszáj méretűek maradnak – magyarázza Tünde.
Megtudjuk tőle, hogy honos itt egy húsevő növény, a kereklevelű harmatfű, valamint egy apró virágú, különleges rozmaringfajta is. Kis szerencsével foltos szalamandrával vagy elevenszülő gyíkkal is találkozhat az ember.
„Kicsit olyan, mintha egy szigetre érkeznénk. Bármikor jövünk, szinte sosincs senki: csend van, jó a levegő, lehet üldögélni és relaxálni” – teszi hozzá Tünde, aki néha könyvet is hoz magával a napsütéses délutánokon.
Szerinte a tőzegláp teljesen eltér Székelyföld más részeitől, ezért is lenne érdemes jobban beemelni a köztudatba. A tanösvény információs táblái oktatási anyagot is nyújtanak, a Zöld Hét keretében akár iskolai csoportokat is ki lehetne hozni ide. Ez az érintetlen természet az a környezet – a fenyőkkel, az áfonyával, a borókával és a madárcsicsergéssel –, amit a leginkább hiányolna, ha valaha el kellene költöznie innen. Ez jelenti számára az otthon érzését.
Azt is kéri a jövő generációitól, hogy a természettel kapcsolatban találják meg azt a bizonyos kényes egyensúlyt:
Visszaúton az autóhoz menet áfonyatípusokat és gombákat számlálunk, és rácsodálkozunk a moha ezer színére. Medvenyomokat keresünk, de a tőzegláp ruganyos, paplanszerű talaján semmi sem hagy nyomot. Fütyülünk, hangoskodunk, fülelünk. Hunor előresiet telefonálni; azzal viccelődünk, vajon megeszi-e a medve, mert ha igen, lőttek a hazautunknak. Szerencsére épségben találjuk a sofőrünket, így visszaindulhatunk Udvarhely felé.
Gasztronómia, erdőfürdő és a baszk példa
Az úton a térség turisztikai lehetőségeiről beszélgetünk. Elég sok fantáziát lát a térségben, különösen a gasztroturizmus, a családi kikapcsolódás és a lelki egészséget támogató turizmus terén.
– Itt vannak ezek a csodálatos erdeink. Mindig irigyeltem a japánoktól, hogy kitalálták az erdőfürdőzést (shinrin-yoku) – azt a mindfulness-szerű élményt, amikor az ember kivonul a természetbe és egyszerűen elmerül benne. Kár, hogy ezt nem mi találtuk ki, pedig minden adott lenne hozzá. Ez a vidék tökéletes lehetne az elcsendesedésre és a feltöltődésre – vélekedik Tünde.
Szerinte amiért az emberek Izlandra vagy Svájcba utaznak – az érintetlen természet élménye –, az nálunk is karnyújtásnyira van. Annyira természetesnek vesszük, hogy észre sem vesszük az értékét: elég 10 kilométert kimenni a városból, és olyan a levegő, hogy harapni lehet, az erdő pedig teli van gombával. Egyre több embernek fontos a természet ismerete és a gyógynövénygyűjtés; erre a tudásra nagyban is lehetne építeni. A tőzeglápot is lehetne babakocsi- és kerekesszék-barát különlegességként hirdetni, ha a struktúrája megfelelő lenne.
„Életem nagyobbik részét már Udvarhelyen éltem le, sokat gyalogló emberként rengeteget jelent, hogy séta közben felnézhetek a körülöttünk magasodó dombokra, vagy látom a kertekben megújuló növényvilágot” – vallja.
A legnagyobb kitörési pontot mégis a gasztronómiában látja. „Ez valahogy például sikerült Baszkföldnek. A világ ínyenc kultúrája jött létre ott, és valamilyen szinten hasonlítunk mi a baszkokhoz, ugyanilyen kicsi nép, mint a székelység, és a természetes alapanyagaik – a húsok, a vadnövények, a gombák – nálunk is bőségben rendelkezésre állnak. Székelyföldet igazi ínyenc paradicsommá lehetne varázsolni” – lelkesedik.
Jó kezdeményezések, alapok már vannak a régióban: a Taste of Transylvania rengeteg látogatót bevonzott, 2027-ben pedig Hargita megye az Európa Gasztronómiai Régiója címet viselheti, ami óriási esélyt kínál a nemzetközi nyitásra Tünde szerint.
– Udvarhely finom! – vágja rá, amikor arról kérdezem, milyen szlogennel adná el a várost.
„Gasztrobloggerként hazabeszélek, de Udvarhely tényleg finom – ezt érthetjük kulturálisan, de olyan értelemben is, hogy itt jókat lehet enni. Milyen jó lenne, ha lennének ilyen random főzőiskolák, hogy csak betérsz és elkészítesz valamit egy délelőtt folyamán, akár helyiként is. Ott van a városi piac, annyi jó dolgot lehet venni! Mi lenne, ha egyszerűen csak megvennéd ott a helyi alapanyagokat, a sajtot, a szalonnát, a zakuszkát, és lenne, ahol elfogyaszd. De akár főhetne is a zakuszka egy kondérban így ősszel, nem?” – meséli ötleteit.
Ez is érdekelhet:
Máté Emőke
Ha te is ismerőse vagy Facebookon Tündének, akkor gyakran gondolhatsz valami hasonlót, mint én: bezzeg, milyen menő helyeken járnak! Annak tudatában, hogy mennyi mindent látnak a nagyvilágot járva, nem tudok elmenni a kérdés mellett: járt már olyan helyen, aminek hasonlóak az adottságai Udvarhelyszékhez, a térséghez és példaként lehetne követni?
Példaként ismét Baszkföldet hozza fel, ahol 50 éve még nem létezett a mai turizmus, ma pedig a világ gourmand-jai csodájára járnak a végtelenül egyszerű, mégis csúcsminőségű alapanyagokra építő konyhájuknak. Másik példája az Azori-szigetek, ahol a vidéki életmódot sikerült úgy összekötni a vendéglátással, hogy nem zsákmányolták ki a természetet.
– Nincsenek hatalmas katedrálisaink, mint Olaszországban vagy Franciaországban, de a természeti adottságaink miatt – ha lennének megfelelő feltételek – akkor eljönnének az emberek. A külföldiek egy idő után kifogynak az úticélokból, és Kelet-Európa felé nyitnak. Csak az kellene, hogy itt azt érezzék: „Wow, ilyet még sehol sem láttunk!” – mondja, és példaként Lengyelországot hozza fel, ahol azt érezte, hogy fénysebességgel fejlődtek túl minket.
„Például, hogy olyan helyi szezonális alapanyagokat használnak, mint a rókagomba. Olyan vendéglőben nem jártunk a két hét során, ahol étlapon nem volt nyáron rókagomba: pizzán, lepényen, tésztán, főételben. Rengetegféleképpen használták, ez nekünk is adott lenne, és ehhez képest elkészítjük kétféleképpen.”
Az a bizonyos udvarhelyi stílus
Rátérünk magára a városra és az itt élő emberekre is. Tünde úgy látja: az udvarhelyiségnek van egy nagyon jellegzetes, semmivel össze nem téveszthető karaktere.
– Én nem vagyok udvarhelyi, ezért lehet, hogy picit más oldalról látom a dolgokat. Amikor még nem laktam itt, de udvarhelyiekkel találkoztam – például egyetemistaként Kolozsváron –, mindig azt éreztem, hogy ők sokkal magabiztosabbak. Harsányabbak, önérvényesítőbbek voltak. A szakmai életben is gyakran visszaköszön ez a fajta szókimondás, de ami a leginkább feltűnő volt számomra, az a nyelvhasználat – meséli Tünde.
A jellegzetes udvarhelyi kifejezések, mint a „hallám”, vagy a szavak sajátos helyi jelentése nem egyszer okoztak neki meglepetést.
– Amikor a gyerekeim óvodásként elkezdték használni ezeket a szavakat, vagy amikor a szomszéd arról mesélt, hogy a „hitvány Ferike milyen beteg” – én meg ledöbbentem, hogy szegény, nem elég, hogy beteg, még le is hitványozzák? A szó másik jelentését nem ismertem akkor. Vagy amikor idekerülve elkezdtek „kicsi Tündének” szólítani... Mondtam, miért kell mindig a méreteimet kiemelni? Csak később derült ki, hogy ez itt a kedveskedés jele. Ha ezeket a fordulatokat meghallom valahol az utcán, azonnal tudom: ők udvarhelyiek” – mondja derűsen.
Átutazó turizmusból élményturizmus: adhatjuk-e kézről kézre a turistát?
És ha már udvarhelyiek és Udvarhely, mi a helyzet a város turizmusával? Hogyan lehetne kimozdítani a várost abból az állapotból, hogy csupán egyetlen éjszakára megálló átutazóhely legyen? – vetem fel a témát.
„Azt látom, hogy ma a legfontosabb az élmény. Akár a várost, akár a környéket mutatjuk meg, abba bele kell vinni valamiféle „csíziót”: élményszerűvé kell tenni, nem csak odaállni az épületek elé és elmondani a szakszöveget, mert az ma már unalmas. Nem Disneylandre gondolok! Ahogy a fenyőkúti tőzeglápnál is van egy tanösvény, úgy kellene a kor igényeire ráhangolódva tálalni az értékeket” – vallja Tünde.
Szerinte a megoldás a kínálat tudatos összehangolásában és a szereplők közötti együttműködésben rejlik.
– A turistákat kézről kézre kellene adnunk! A szálláshely adja tovább a vendéglőnek, a vendéglő egy sportlétesítménynek, onnan pedig menjen tovább egy kézműves- vagy gasztrohelyre, ahol kóstolni lehet. Ezek a részek megvannak, csak nincsenek eléggé szem előtt, utána kell keresni. Az embereket el kellene árasztani olyan élményekkel, hogy négy nap után úgy távozzanak: még többet akarnak, és vissza kell térniük – magyarázza.
Ehhez persze az önkormányzat és a vállalkozói réteg szorosabb összefésülésére lenne szükség Tünde szerint, bevonva a turisztikai szakmán kívüli embereket is, akiknek friss, kreatív ötleteik lehetnek. Úgy látja, egyelőre a láthatósággal is problémák vannak, utána kell keresni a lehetőségeknek, nem jönnek szembe, sokkal inkább fel kellene kelteni az érdeklődést.
Hol együnk egy igazán jót és mit álmodjunk közben?
A gasztronómia terén pedig határozottan állítja: Udvarhely kifejezetten jól áll a régióban!
– Szeretem a Schwarczot, mert bár nem klasszikus erdélyi konyhát visznek, de erdélyi alapanyagokból dolgoznak és nagyon változatos az étlapjuk. Ott a Páva is, ha pedig édességről van szó, ott a Manó fagyizó vagy a Blanch süteményei. Udvarhely ezen a téren az egyik legerősebb a térségben – állítja.
S ha már álmok és lehetőségek: ha lenne egy varázspálcája, Tünde legelőször a Szejke ügyét oldaná meg.
– Egy olyan, hagyományokra épülő, mégis modern fürdőkultúrát teremtenék ott, amiért messzi földről idejárnának az emberek. A gyógyvizek, a fürdőzés, az erdőfürdőzés, a csend és a helyi ízek ötvözete olyan csomag lehetne, amiért érdemes napokat eltölteni itt. Sőt, a tavaszi vadvirágzástól – a hóvirágoktól a krókuszokon át a nárciszrétekig – mindent fel lehetne fűzni erre a természetközeli élményre.
Ami még hiányzik a városból, az egy saját, karakteres fesztivál – valami olyan egyedi esemény, mint amilyen Sepsiszentgyörgyön a Szentgyörgy Napok vagy a Taste of Transylvania –, ami tömegeket vonzana a városba anélkül, hogy átesnénk a tömeg- vagy „buliturizmus” ló túloldalára.
– Nem brit legénybúcsús részeg turistákra van szükségünk a belvárosban! Inkább a minőségi, rétegturizmusra kellene helyezni a hangsúlyt: családokra, természetjárókra, gourmand-okra, akik értékelik azt a különleges, autentikus világot, amit Udvarhely és Udvarhelyszék nyújtani tud – fejti ki.
Rejtett kincs a tömbházak között: a Haberstumpf-villa
Közben visszaérkezünk a városba, és átverekedjük magunkat a forgalmon. A következő helyszínünk a Bethlen negyedben található Haberstumpf-villa, amely jelenleg a Haáz Rezső Múzeumnak ad otthont. Tünde meséli, hogy az épületnek gazdag múltja van: működött itt tüdőszanatórium, szülészet és iskola is. Utóbbira ő maga is emlékszik, iskolapszichológusi gyűlésen járt itt, amikor az épület még meglehetősen elhanyagolt állapotban volt.
„Jó látni, hogy abból a lepattant állapotból ilyen szépen újjáépítették. Egy nagyon különleges, villaszerű épület, amiből nincs még egy a környéken. Számomra elképesztő, hogy itt lakom a közelben, és a tömbházak árnyékában egyszer csak egy ilyen kincsre bukkansz” – meséli mosolyogva.
Hozzáteszi: a férjének sok fontos életeseménye ide kötődik, hiszen itt született, itt járt iskolába és itt is sorozták be katonának.
Ajánlja bárkinek már csak az épület miatt is a helyet, de a múzeum is egész évben megtölti többféle tartalommal, most is legalább öt kiállítást számolunk össze, ami aktuálisan megnézhető.
„Minden kiállításba találok valamit, ami pszichológiailag is érdekes. Most a Magyar menyasszony-nak vannak olyan néprajzi vonatkozásai, ami bemutatja a szüzességről való gondolkodást, ez például nekem nagyon tetszik.”
Az épület udvara pedig igazi csendes oázis: sokan járnak ide kávézni, kisbabát szoptatni vagy egyszerűen csak megpihenni. Együtt képzeljük el, milyen lehetett az élet az épületben, amikor még a Haberstumpf család lakta: akkoriban több hektáros park és gazdasági épületek vették körül, és a hely még teljesen a városon kívül feküdt, amit mára teljesen körbenőtt a lakótelep.
Ez is érdekelhet:
Máté Emőke
Amikor a megszokott kérdéseimre terelődik a szó, rádöbbenek: megfeledkeztem róla, hogy Tünde nem tősgyökeres udvarhelyi, Háromszékről származik. Ezért inkább arról beszélgetünk, milyen volt felvenni a város ritmusát.
– Nem az volt bennem, hogy Udvarhelyre költözöm, hanem hogy férjhez megyek, dolgozni kezdek. Jó pár évig kívülállónak éreztem magam, láttam a különbséget az udvarhelyiek és köztem. Aztán ahogy megszülettek a gyerekeink, és elkezdtünk közösségekbe járni, velük együtt lassan én is belenőttem ebbe a városba – feleli.
Egyszerre külső és belső szemlélő is ilyen szempontból Tünde, különösen érdekel a válasza, amikor felteszem a kérdést: ha egyetlen szóval vagy érzéssel kellene leírnia Udvarhelyet, mivel írná le?
Varázslat: kukoricás fagyi
Az utolsó helyszínre már csak egy rövid séta vezet: elérkezünk Tünde személyes kedvencéhez, amely egyszerre jelent egy kedves helyet és utánozhatatlan ízeket. Ez a Manó fagyizó.
Arról, hogy mikor volt a legnagyobb szüksége erre a helyre, a videóban mesél, kiderül, hogy valójában honnan is ered ez a személyes kötődés.
A személyes kötődésen túl ez a hely kiválóan alkalmas arra, hogy a mindennapi hajtásban az ember elszakadjon kicsit a város zajától, és egy-két gombóc fagyi mellett kikapcsolódjon. Tünde szerint a kézműves fagyi nemcsak székelyföldi, de világviszonylatban is megállná a helyét.
„Bármelyik nap bejövünk, mindig van valami újdonság vagy szezonális finomság. Most ősz van, és olyan ízek fogadnak, mint a kökény, a birs, a som, a csipkebogyó vagy a rumos szilva. Helyi alapanyagokból dolgoznak, és a gyümölcsök valódi ízét érzed. Én, aki nem is voltam különösebben fagyirajongó, Manó-rajongó lettem! És ami a legfontosabb: a minőség az évek során mit sem változott” – áradozik.
Közben Hunor kollégánk – aki egyébként igen válogatós – tágra nyílt szemekkel, ritka nagy lelkesedéssel fogyasztja a kukoricás fagyit, amin jót derülünk.
Milyen jövőt remélünk?
Tündével végül a szokásos zárókérdésről beszélgetünk: vajon mi lesz azokon a helyeken, amiket bejártunk 10 év múlva?
– Reménykedő ember vagyok. Bízom benne, hogy 10 év múlva a fenyőkúti tőzeglápon biztonságban, felújított tanösvényen sétálhatunk végig, ahol nem fenyeget a medveveszély. A múzeum vonatkozásában abban bízom, hogy még több embert tud megszólítani: jó lenne, ha az épület mögötti füves placc hétvégenként pezsgő közösségi térré válna. A Manó fagyizóról pedig csak azt remélem, hogy megőrzi ezt a fantasztikus minőséget és újulni tudó lendületét – esetleg egy kicsit nagyobb kiülős kerthelyiséggel – zárja gondolatait mosolyogva Tünde.
Úton vissza az autóhoz megállapítjuk: ennél jobb befejezést nehéz lenne kitalálni egy munkahétnek. Szép helyeket láttunk, kiváló fagyit ettünk, és jólesően elfáradtunk. Csak javasolni tudjuk mindenkinek: csinálja utánunk!
Az uh.ro azért működik, mert van néhány szabadságszerető ember Erdélyben, akinek fontos a szabad sajtó. Ha te is közéjük tartozol, akkor arra kérünk, legyél az előfizetőnk.
