Mikroközösségek és a kihalt esték. Tényleg ennyi lenne Székelyudvarhely?

Még a nyári szezon kezdetén készítettünk Udvarhelyen egy videót arról, hogy az emberek milyen helyi és környékbeli látványosságokat, programokat ajánlanak az idelátogató turistáknak, esetleg milyen alulértékelt helyeket ismernek. Nem voltunk túlzottan elragadtatva a válaszoktól: ugyanazok a helyek és lehetőségek merültek fel újra és újra, mintha Székelyudvarhely és vidéke csupán ennyiből állna.

Gondoltunk egyet, és arra jutottunk, hogy ezen a nyáron megpróbáljuk turistaszemmel szemlélni a városunkat, és megkérünk másokat is ugyanerre. Az előbbi eredményét már olvashattátok – azt, hogy milyen volt egy teljes napon át idegenként bóklászni Udvarhelyen.

Most Toth Tímeát, az Udvarhelyi Fiatal Fórum (UFF) elnökét kértük meg arra, hogy legyen az idegenvezetőnk.

Az volt az előzetes kérésünk hozzá, hogy három úti célt válasszon: egyet Udvarhely környékén, egyet a városban – természetesen olyanokat, amelyeket az erre járó turistáknak is szívesen ajánlana –, végül pedig egy személyes darabkát, ami sokat jelent neki. Utóbbi bármi lehetett: egy íz, egy hang, egy kilátás, akármi, ami számára fontos, és a városhoz köti. A terv szerint útközben Udvarhely turizmusáról beszélgettünk, a célállomásokon pedig kicsit személyesebbre vettük ezt a „hely, ahol élünk” témát.

Még jó, hogy le nem lőttek

Déltájt találkoztunk Timivel, és vettük az irányt az első úti célunk felé: a Kerekerdőre, a Via Transilvanica túraútvonal egyik kilométerkövéhez. A katonaság környékén gyanúsan sok rendőrautóval találkoztunk, ami eszünkbe juttatta az első szabályt, amit ezúton minden arrafelé látogatónak szeretnénk továbbadni: a Kerekerdő felkeresése előtt bizonyosodjatok meg Székelyudvarhely Városa Facebook-oldalán, hogy nem tartanak-e éppen lőgyakorlatot.

Ez is érdekelhet:

Két gombóc fagyi és egy rakás turkáló. Tényleg ennyi lenne Székelyudvarhely?

Mit lát a városból az, aki ma polgármesterként próbálja alakítani a jövőjét? Most Szakács–Paál István mutatta be nekünk Udvarhelyt.

Udvarhelyi HírportálMáté Emőke

Nekünk sikerült belefutnunk a lőpartiba. Pár pillanatig kacérkodtunk a gondolattal, hogy veszélyesen élünk és ott maradunk, de a lövésektől visszhangzó erdő eléggé nyugtalanító háttérzajnak bizonyult, úgyhogy odébbálltunk. Timi megnyugtatott, hogy van B terv, így az új irányt vettük célba.

A fogadott gyerek: Via Transilvanica

Az ülkei művelődési házzal és az óvodával szemben áll a Via Transilvanica útvonal 425-ös kilométerköve – ez jelzi annak az útszakasznak a kezdetét, amely egészen a Kerekerdőn túlig nyúlik. A kerekerdői kő örökbefogadó szülője Haider Csaba, akivel az UFF együttműködésben évente kiveszi a részét abból, hogy az útvonal a túrázók számára jól járható és látogatható legyen.

Az ifjúsági szervezet minden évben kalákát hirdet: az UFF-os és Europe Directes fiatalok biciklivel vagy gyalogosan elindulnak, összeszedik a szemetet az útvonalról, és megtisztítják a köveket.

„Ez attól szép és attól jó, hogy közösséget építünk, felhívjuk a fiatalok figyelmét erre az egész történetre, és egy picit ők is megtanulják a saját bőrükön, miről szól ez” – meséli Timi. Hozzáteszi, idénre az a tervük, hogy Haider vezetésével túrázni is elmennek, aki részletesen mesél majd a fiataloknak az útszakaszról. „Ezt már most mindenki nagyon várja.”

„Azért választottam ezt a helyszínt, mert nagyon szeretek túrázni, szeretek a természetben időt tölteni, és úgy gondolom, hogy a Tășuleasa Social részéről a Via Transilvanica egy zseniális kezdeményezés: gyakorlatilag felhelyezte Romániát a nemzetközi túrázók térképére. Nagyon értékes az országunk sok szempontból: van egy csomó hegyünk, völgyünk, látnivalónk, vízesésünk, vulkánunk. Majdnem mindenünk megvan, amiről egy földrajzórán hallasz, és ez az útvonal remekül összefogja, bemutatja ezt, és vele együtt Erdély szépségét” – válaszolja Timi arra a kérdésre, miért épp ide hozott bennünket.

– Olyanoknak ajánlom ezt, akik szeretnek a szabadban lenni. Gyönyörű a környékünk, domborzatilag eléggé jól el vagyunk látva. A Via Transilvanica végigmegy Erdély határai mentén, keresztülhalad nagyobb városokon, de napokig erdőkön, mezőkön visz át. Az út során megismerheted a falusi létet, a tanyasi világot, elmész csordák mellett, beszélgethetsz pásztorokkal, találkozhatsz olyan emberekkel, akik egész életüket falun élték le, mezőgazdasággal foglalkozva. De közben bejössz egy-egy városba – hiszen Udvarhelyen is keresztülhalad. Annyi mindent hordoz magában, hogy ha elindulsz egy ilyen útszakaszon, rengeteg élményt kapsz.

Van, amit semmiért nem adna

A Via Transilvanica után kicsit személyesebb vizekre eveztünk. Arról beszélgettünk, mi hiányozna a leginkább Timinek, ha valaha el kellene költöznie innen. Gondolkodás nélkül a természetet mondta – a helyszínválasztás erre a legjobb bizonyíték.

Szerinte „nagyon alulértékeljük vagy megszokott dolognak vesszük, hogy ennyire gyönyörű környezetben élünk. Nem tudunk úgy elindulni sehova autóval, hogy ne lássunk csodálatos tájakat, és ez máshol egyszerűen nincs meg. Ennek a hiányába szerintem belebolondulnék.”

A közösséget is hiányolná: azt mondja, extrém sok időbe telne valahol máshol olyan kapcsolatokat és kötelékeket kiépíteni, mint amilyenek most vannak az itteni élete és az UFF-os munkássága által. Harmadikként pedig a nyugalom jutott eszébe: 

„Folyamatosan rohanunk, mégis van itt az életnek egy olyan kellemes ritmusa, amit nem adnék oda semmiért.”

És ha már eljátszottunk a „ha egyszer elmegyek innen” gondolatával, megkértük Timit, idézze fel azt az illatot vagy képet, amely a világ bármely pontján azonnal az otthont juttatná eszébe. Szívmelengető választ adott, amit megéri nemcsak olvasni, hanem megnézni is – mutatjuk:

Ott, a 425-ös kilométerkőnél álldogálva abban maradtunk, hogy vigyázni kell erre a tájra és miliőre. Ezt az üzenetet hagyná a fiatalabb generációknak is: 

„Udvarhely eléggé ikonikus, egy szép kis völgyben fekszik. Gyakorlatilag bárhonnan jössz be, vannak olyan épületek, olyan tájékozódási pontok, amiket meglátsz, és tudod, hogy hazaérkeztél. Ezt kifejezetten fontos lenne megtartani. Ez különbözteti meg a városunkat sok minden egyébtől. Ez akkor tud szép lenni és kerek történetté válni, ha ezek az értékek évtizedek múltán is ennyire szépen megmaradnak.”

Miért nem jön ide senki lepényt enni?

Ahogy az elején ígértem, Udvarhely turizmusáról is beszélgettem Timivel az utunk során. Miközben magunk mögött hagytuk az ülkei kő környékét, és a belváros felé vettük az irányt, feltettem neki a kérdést: ha egy távoli ismerőse érkezne a városba, mi lenne az a három dolog, amit megmutatna neki?

Timi szerint a városközpont kifejezetten szép, főleg most, hogy egyre több régi épületet újítanak fel, meg a Kossuth 20 alatt van a munkahelye is. De a program nagyban függne attól, mennyire akar az illető „basic turista” lenni – mert ha igen, akkor a Szejke kérdés nélkül játszik. Ha viszont nem, akkor irány a környék és a túrázás.

Azonban vannak helyek, ahová semmiképp nem vinné a vendégeit.

„Vannak a városnak olyan részei, amik nem eléggé szépek, nem kellemesek a szemnek. Udvarhelyt sokszor úgy brendeljük, hogy a Székely Anyaváros, meg a szép kicsi ékszerdoboz – én ezeket a közhelyeket rettenetesen unom” – mondja. 

„Az ékszerdoboz szélei meg a kevésbé látogatott utcák annyira nem hajaznak erre. Úgyhogy ha városról beszélünk, én megmaradnék a történelmi városközpont környékén, ott vannak igazából szép látnivalók. Azon kívül pedig semmi nagy kaland, csak akkor, ha már a város határain kívül vagy újra a természetben – ami pedig ugye attól és akkor szép, ha békén hagyjuk, vagy megpróbálunk legalább minimális szimbiózisban élni vele.”

Sokszor hallani azt a véleményt, hogy Udvarhely csupán átutazó város a turisták számára, egy hely, ahol legfeljebb alszanak egyet. Timi szerint ezen a branding megváltoztatásával lehetne segíteni.

„A Taste of Transylvaniánál tevékenykedve Trucza Adorjántól szoktam hallani, hogy a hájas tészta a mi croissant-unk, csak a croissant sokkal jobban van brendelve. Ugyanígy a lepény a mi pizzánk, gyakorlatilag ugyanaz. Sőt, lehet, hogy a lepény finomabb – most ne kövezzen meg senki, én is imádom az olasz konyhát –, de egy jóféle, fatüzelésű kemencében elkészített lepény zseniális dolog. Csak nem brendeljük olyan jól, ezért Olaszországban mindenki pizzát akar enni, ide meg nem jön el senki lepényt enni.”

„Ezen biztos, hogy lehetne, sőt kéne dolgozni. Magyarország sok szempontból szegényebb, például domborzati kincsekben, a turizmusa mégis lekörözi Romániáét. Bőven van mit tenniük az előjáróinknak” – mutat rá.

Apátia este nyolc után és a négy fal kultúrája

A gyenge marketing mellett van egy másik, mélyebben gyökerező probléma is: a tipikus udvarhelyi hangulat, ami egy kívülállónak azonnal feltűnik, mi viszont már észre sem vesszük.

„Az, hogy nincsen élet. Nincsen este, délután olyan igazi, aktív, pezsgő közösségi élet” – emeli ki Timi. Az egyetlen ellenpélda talán nyáron a sétatér, de ezen túl még egy Kolozsvárról ide látogató barátjának is extrém fura, hogy egy random hétköznap este nyolc után üresek az utcák és a teraszok. Lassan már helyi lokálok sincsenek, ahová ki lehetne ülni.

„Nekem még mindig extrém módon hiányzik a Mokka, az a generáció vagyok, amelyik ott szocializálódott. Kicsit beleestünk ebbe az apátiába, megszoktuk, bezárkóztunk. A román vidékeken az emberek áldoznak arra, hogy kimenjenek, beüljenek egy étterembe, megigyanak egy koktélt a barátaikkal. Mi mit csinálunk? Ma te jössz át hozzám, holnap én megyek át hozzád. A négy fal közé szorítjuk az életet. Ez abszolút költséghatékony, megvan a maga pozitív hozadéka, de nem áldozunk eleget a saját szórakoztatásunkra, ami egy máshonnan jött embernek nagyon fura. Nekem is az volt, amikor hazaköltöztem Kolozsvárról.”

Ha egyetlen szlogennel kellene eladnia Udvarhelyt, Timi a „mikroközösségek városa” kifejezést használná. Bár nagy egységként a város nem mindig tud kiállni magáért, a civil kisközösségekben hatalmas erőt lát, és olyan rendhagyó kezdeményezések működnek itt, amikről mások csak álmodoznak. 

A másik hívószó a slow living lehetne: a kis távolságok és a kényelmes, nyugodt tempó miatt itt el lehet tölteni egy-két napot anélkül, hogy az embert beszippantaná a nagyvárosi káosz.

A fellendüléshez azonban összehangolt munkára lenne szükség, mert a magánvállalkozóként a Szejkét építő Fazakas Szabin kívül jelenleg senkiben sem látja azt a kreatív elánt, ami a városon belüli turizmust kézbe venné. Úgy tudja, vannak törekvések az önkormányzat és a civil szféra összefogására, de mivel mindenkinek a saját projektje a prioritás, a történetnek nincs egy olyan konkrét gazdája, aki látná a teljes utat, hogy honnan hová akarunk eljutni.

„Amíg ez nincs meg, amíg ez nincs jól megszervezve, addig ezeket az apróbb törekvéseket nem tudjuk úgy csatornázni, hogy a végén tényleg eredményesek legyenek.”

Ráadásul a helyieket is edukálni kellene. „Hány székelyudvarhelyi tudja pontosan, miért hívják a városunkat Udvarhelynek? Valószínűleg nagyon kevesen, holott ez egy roppant érdekes sztori a megmaradt polgári házakkal és udvarokkal. Ha a helyi lakosság többet tudna, ez a tudástranszfer a turisták irányába is könnyebben működne.”

Nem kell lesajnálni a fiatalokat

Bár sokan hajlamosak legyinteni a mai generációra, Timi az UFF-os tapasztalatai alapján folyamatosan harcol ez ellen a sztereotípia ellen. Szerinte az elsőre unalmasnak tűnő dolgok is lázba hozzák a fiatalokat, ha jól mutatják meg nekik – szóval igenis lehet a fiatalok számára is érdekes Udvarhely.

„Például azt látom, hogy a művelődési háznál is folyamatosan próbálkoznak olyan dolgokat csinálni, amik elérik a fiatalok ingerküszöbét. Ha erre még valaki egy kicsit rásegít, akkor a fiatalok elmennek, megjelennek, ott vannak, és utána már egy picit aktívabb közönséggé válnak. Ugyanez igaz a múzeumra is: ott is annyira jó kiállítások vannak, hogy néha még én is meglepődök, hogy ezt is összehozták, csak nem mindig kap elég nagy reklámot, pedig megérdemelné. Ha külföldre utazunk és esik az eső, egyből keresünk egy random múzeumot, és el vagyunk ájulva tőle. Ugyanezt megkaphatnánk itthon is, csak nálunk nem divat a saját városunkban turistáskodni, pedig lehetne.”

Ha egyetlen dolgon változtathatna, Timi azonnal kialakítana egy sétálóutcát a városban fasorokkal, padokkal, pékséggel, fagyizóval és limonádés standdal – egy olyan helyet, ahol végre le lehet lassítani, és ahol a helyi fiatal művészek vagy a Pallós diákok kiállításai is helyet kaphatnának.

„Én imádnám, ha a Kossuth utca lenne az, még ha tudom is, hogy ez a városközpont közlekedését teljesen megölné. De a Kossuthban egyszerűen minden adott ehhez” – vélekedik. 

Ezzel valójában el is érkeztünk a következő úti célunkhoz: a Kossuth Lajos utca és a városközpont épületeinek szépen megmaradt homlokzataihoz.

A Kossuth utca homlokzatai, ahonnan kitörik a nyakad

Gyalog indulunk el felfelé, és az embernek tényleg a magasba kell néznie, ha látni akarja a csodát. Timi rögtön egy párhuzammal indít:

„Imádom Budapestet, mert gyönyörű város, de ott is azt szeretem a legjobban, hogy el lehet veszni az épületek homlokzataiban. Udvarhelyen pontosan ugyanezt megtehetjük! Csak évek kellettek ahhoz, hogy itt élve, mindennap itt eljárva egyáltalán észrevegyem ezeket az apró részleteket.”

Timi valósággal lubickol a látványban: mutatja a míves teraszkorlátokat, a faragott kis fejecskéket és arcokat az oszlopokon, valamint a szobrokat, amiket eddig észre sem vettünk.

„Ha külföldre megyek, képes vagyok percekig állni egy ilyen ház előtt, és megpróbálok beleképzelni egy sztorit. Mostanában a Bookingon fizetek elő walking tourokra (városnéző séta – szerk. megj.) a városközpontokban, amik történelmi tényeket közölnek az adott épületekről, kibontják a múltjukat, és ezeket kifejezetten élvezem.”

Többször elmondja, imádná, ha ilyen vezetett túrák lennének Udvarhelyen is – ha elindul egy ilyen, ő biztosan ott lesz. Arról is sokat beszélünk, mennyire értékes ez a fejünk felett megmaradt történelem, és hogy mennyire vigyázni kell rá. Úgy gondolja, „ezek mind hozzátesznek az emberhez azáltal, hogy valami többet tud, és betekintést nyerhet abba, honnan jövünk, így látjuk azt is, merre van tovább. De ez akkor tud szép sztori lenni, ha a jelenben tiszteletben tartjuk és megpróbáljuk épségben megőrizni ezeket az értékeket, amikkel rendelkezünk.”

Séta közben persze a hibák mellett sem megyünk el: a Kossuth utcának van egy előnytelenebb része is, ahol olyan felújítások történtek, amiket Timi szerint nem lett volna szabad engedni. Sok épületről egyszerűen inkább leszedték a díszítéseket, mintsem energiát fektettek volna a restaurálásukba, és több ház a magasságából is veszített. Pedig az épületek összehangoltsága mögött komoly mérnöki praktikum rejlik.

„Az őseink nagyon praktikusan gondolkodtak: azért építették ennyire szorosan össze a házakat, hogy ha bármelyiknek baja esne, tartsák egymást, így sokkal nehezebben omlanak le. És a kapubejárók melletti kerékvető kövek is ezt szolgálják a Városháza téren és itt is: hogy a beforduló lovas kocsi kereke ne a falat tegye tönkre. Anno minden díszítésnek megvolt a maga praktikus funkciója. A legmenőbb dolog belegondolni abba, hogy az emberek ebben éltek, ezt látták a mindennapokban. Volt ennyi szépérzékük, belefektették ezt az időt és energiát, hogy a szemnek kellemes legyen. Ez nagyon sokat elárul arról, hogy az értékrendjükben az esztétika mennyire előkelő helyen szerepelt – ellentétben a mostani nagyon egyszerű, nagyon szögletes, sima, full fehér megoldásokkal.”

Beosonunk az egyik kapualjba is. Udvarhelyen szerencsére még megmaradt néhány olyan udvar, ahol tisztán látszik, hogyan épültek fel a nagypolgári lakások ezelőtt néhány száz évvel: elöl a lakóépület a tornáccal, magas beltérrel és ablakokkal, hátul pedig a csűr az állatoknak.

„El vagyunk ájulva, hogy Budapesten milyen szépek a polgári lakások, amiket ma Airbnbnek használnak, miközben itthon is megvannak ugyanezek, csak figyelembe se vesszük a létezésüket. Lehet, hogy nincs egy firenzei dómunk, de a felújított Gimi, a Refi vagy a Mária Valéria épülete megmutatja, hogy semmivel sem ad kevesebbet Udvarhely, mint bármelyik másik város.”

A politikai botrányoktól a lesajnált székelyekig: Mi az az „udvarhelyiség”?

Mielőtt elérnénk az utolsó állomást, megállunk egy kicsit beszélgetni a várossal való viszonyáról. Arra vagyok kíváncsi, mikor tudatosult benne először, hogy ő udvarhelyi. Timi nevetve meséli el az első gyerekkori emlékét, ami szintén ehhez az utcához köti.

„Pont itt a Kossuthban történt, pici voltam még. Anyukám elküldte apukámat és engem, hogy fizessünk ki egy gáz- vagy villanyszámlát az egyik udvarban. A családunkról tudni kell, hogy tipikusan anyukám intézte ezeket, apukámnak ez volt az első ilyen alkalma. Nekem rémlett valami fura ikon a kapun, az egyik páros oldali udvarba kellett bemenni. Az volt az egyezség, hogy ha kifizetjük a számlát, beugrunk a játékboltba, és kapok egy játékot. Mentünk két kört a Kossuthban, nem találtuk meg a helyet, úgyhogy a számlát nem fizettük ki. Ellenben a játékot megkaptam! Amikor hazaértünk, én nagyon boldog voltam, de lett is belőle családi vita. Ez az első igazi udvarhelyi sztorim, amikor így kóvályogtunk a városban.”

A valós tudat, hogy ő udvarhelyi, nagyobb korában, iskolásként kezdett kikristályosodni, amikor versenyekre járt, ahol az iskoláját és a várost képviselte. Kérdeztük arról is, milyen érzés volt ez a felismerés:

A büszkeség mellett azonban akadtak nehezebb megélések is.

„Olyan is volt, amikor nem voltam különösebben büszke arra, hogy udvarhelyi vagyok. Például amikor a politikum olyan botrányokat generált, amiktől hangos volt a sajtó, és rossz fényben tüntette fel a várost, holott egy átlag lakónak semmi köze nem volt hozzá. A másik pedig a román közösségekben ért, amikor nem beszéltem olyan jól a nyelvet, mint szerettem volna, és jöttek a lesajnáló reakciók, hogy ’jaj, hát ezek udvarhelyiek, ezek csak izék...’ Ezen változtatnunk kéne: meg kell tanulnunk az ország nyelvét, mert az nem ördögtől való dolog, és a középiskola után csak előmozdítaná a fiatalok életét.”

Mégis, ha egyetlen szóval kellene jellemeznie a várost egy turistának, Timi azt mondaná: otthonos.

„Oké, hogy nekem ez az otthonom, de most nem is erre próbálok konkrétan kilyukadni, hanem arra, hogy kicsi, kellőképpen kicsi, barátságos, és azért úgy egészen befogadó a közösség. Az a tapasztalatom, hogy azok az ismerőseim, barátaim, akik más városban születtek és ideköltöztek, ők is nagyon gyorsan otthonra leltek Udvarhelyen.”

Kossuth 20. – Ahol a múlt jégverme a jelen kohója lett

Sétánk végén megérkezünk a Kossuth 20. szám alá, az UFF székhelyére, ami Timi bevallása szerint a második otthona. Ez az épület maga Udvarhely sűrített történelme: a múlt században Budapest Szállóként a város egyetlen nagypolgári közösségi tere volt, ahol az udvarhelyi elit kártyázott és táncolt. Az államosítás után Bukarest Szálló lett, majd polgármesteri hivatal (Timiék most pont az egykori polgármesteri irodában dolgoznak), később mozi, cukrászlabor, szociális lakások tömbje, ma pedig a civil szervezetek és az ifjúság stabil bázisa.

Aztán ott van az udvaron az Alcatraz közösségi tér is, amit a fiatalok építettek kalákában negyven évvel ezelőtt, a helyén pedig korábban a város egyetlen jégverme működött, ahová a Küküllőből származó jégtömböket hordták fagyasztani.

Az épület előtt, a földön fekszik a Székelyudvarhelyi Diáknapok emléktáblája. Az előzőt, a 20. évfordulósat egy kamion roppantotta ketté a K betű környékén, amikor kiállítást szereltek be az ifiházba, így a 30. jubileum alkalmából, 2024-ben helyezték le ezt az újat.

A diáknapok intézményét egész Erdélyben az UFF honosította meg még 1993-ban, egy békéscsabai testvérvárosi látogatás ihletésére – régebbi, mint a kolozsvári. A táblán az a mottó áll: Ez a hét más, mint a többi. És ez a lényeg.

„Szerintem ez volt a mindenkori diáknapok legjobban sikerült mottója, merthogy ez a hét tényleg más, ezt semmivel nem lehet összehasonlítani. Ezt egészíti ki gyönyörű szépen a szervezet egész éves munkája és a diákpolgármesteri csapat tevékenysége. Úgyhogy ez valóban egy nagyon jó memo mindenki számára, hogy itt történnek dolgok, és itt valóban értéket adunk át.”

Mit adhat ez a plakett egy idegennek, egy ide látogató turistának?

„Ha megállsz előtte, felcsapod a telefonod és utánaolvasol, rájössz, hogy ebben a városban több száz lelkes, aktív fiatal van, aki tenni akar a közösségéért, jól akarják érezni magukat, akik egyszerűen élvezik az életet. Amúgy is hajlamosak vagyunk lesajnálni a mai fiatalokat – ami ellen én folyamatosan harcolok –, de például a diáknapok a tökéletes tanúbizonyság arra, hogy ez nem így van. Aktívak ők, akarnak tenni, lelkesek, ügyesek, okosak, intelligensek, és még rengeteg pozitív jelzőt fel tudnék sorolni. Ez az egész tulajdonképpen róluk szól, a mindenkori udvarhelyi fiatalokról, és arról, hogy mekkora erő rejlik bennük és a közösségszervezésben.”

A székely miliőből hozott értékrend

Kérdés, hogy mennyiben formálta a személyiségét és a munkáját az, hogy itt él. A Hargita, a táj, Udvarhely, ez a sajátos székely miliő.

„Szerintem nagyon erős értékrenddel rendelkezem, olyannal, ami esetenként akár túl erősnek is mondható. Biztos vagyok benne, hogy ennek az alapjait otthon kaptam a szűk családomtól és a közvetlen környezetemtől. Gyakorlatilag teljesen biztos vagyok benne, hogy azok meg abból fakadnak, hogy itt élünk. Ezen a környéken, ezen a helyen, ezzel a történelemmel, amivel rendelkezünk, és ezekkel a generációs traumákkal, amikkel rendelkezünk. Úgyhogy szerintem nagyon sokban formált.”

Ezt az értékrendet és látásmódot viszi tovább a mindennapokba. Ahogy fogalmaz, ezek összefonódnak az UFF mindenkori céljaival, elv- és keretrendszerével, és ez határozza meg azt, ahogyan hétről hétre foglalkozik a fiatalokkal, és ahogy nevelni próbálja őket.

Közös utunk utolsó kérdésére adott válaszában Timi arról beszélt, mikor és milyen élethelyzetekben volt szüksége Udvarhelyre, illetve a diáknapos plakettre a Kossuth 20. előtt. A napunk végig arról szólt, hogy a távolitól érkezünk a közeli felé, és ez a végpont volt talán a legérzékenyebb pillanat és a legjobb végszó.

Mielőtt bekattintotok a videóra, hogy megnézzétek Timi válaszát – amelyben elmeséli, hogyan lett a tervezett, sikeres külföldi vegyészmérnöki karrier helyett udvarhelyi közösségépítő, és hogyan segít neki ez a földön fekvő plakett túlélni a belső kétségek legnehezebb pillanatait –, újra arra ösztönzünk titeket: próbáljátok fel néha mások szemüvegét. Szemléljétek kívülállóként, turistaként az otthonotokat. Új felfedezések, meglepetések és talán csalódások is érhetnek, de a nap végén egy dolog biztosan tisztább lesz: a saját miértetek.