Kisvárosi méret, nagyvárosi önbizalom. Tényleg ennyi lenne Székelyudvarhely?

Próbáltatok csak úgy elvonulni a város zajától, egy olyan helyre, ahonnan rálátni az egész környékre? Éreztétek, mennyire más a táj hangulata Farkaslaka, Zetelaka vagy épp Máréfalva felől nézve? Melyik irányból szerettek megérkezni a városba? Mikor érzitek, hogy hazaértetek?

Ezekkel a kérdésekkel indultunk a legújabb városnéző turánkra: ezúttal Udvarhely környékén jártunk, Berkeczi Zsoltnak, a Harghita Business Center igazgatójának vezetésével. Olyan helyekre kapaszkodtunk fel egy terepjáróval, amik elsőre megközelíthetetlennek tűntek, és alig használt mezei utakról csodáltuk meg a várost és a környezetét.

Ha még egyik korábbi utunkat sem olvastad: idén nyáron arra vállalkoztunk, hogy megpróbáljuk turistaszemmel nézni Udvarhelyt. Másokat is megkértünk, segítsenek kideríteni, kínál-e a város turisztikai szempontból többet annál az egy-két megszokott célpontnál, ami elsőre mindenkinek eszébe jut.

Ez is érdekelhet:

Két gombóc fagyi és egy rakás turkáló. Tényleg ennyi lenne Székelyudvarhely?

Mit lát a városból az, aki ma polgármesterként próbálja alakítani a jövőjét? Most Szakács–Paál István mutatta be nekünk Udvarhelyt.

Udvarhelyi HírportálMáté Emőke

Mikroközösségek és kihalt esték. Tényleg ennyi lenne Székelyudvarhely?

Miért kong este az utca, és miért a Kossuth az ékszerdoboz? Udvarhelyi slow living Toth Tímeával, az UFF elnökével.

Udvarhelyi HírportálMáté Emőke

Ezúttal is három helyszínt érintettünk, de a hosszúra nyúlt utunkból most csak az első és az utolsó tíz percben voltunk a városhatáron belül. Az idő nagy részében a magasból csodáltuk a vidéket.

Ahová a kecske is kankós pálcával jár

Már az egyeztetéskor jelezte Zsolt, hogy ő leginkább a természethez kötődik. Az ad számára megnyugvást, ha kiszakadhat a városból.

Ennek megfelelően tervezi meg az útvonalat is. Így történik, hogy egy hétfő délutánon két „első élményt” is megélek: életemben először ülök jobb kormányos autóban, ami ráadásul aszfaltozott úton jóformán csak addig halad, míg kikanyarodunk a bethlenfalvi templom mellett a földútra. Onnan a régi bánya felé tartva vesszük az irányt a Rez-tetőre.

Kicsit felszökik a pulzusom, amikor meglátom, milyen terepen tervezünk feljutni. Olyan útról van szó, aminek még a kecske is kankós pálcával indulna neki: egyes szakaszain akkora árok húzódik, hogy az autó kereke akár teljesen eltűnhetne benne. Zsolt megnyugtat, hogy ez lesz a legvadabb rész. Igaza is lesz. Engem leginkább az nyugtat meg, amikor elárulja: a családjával is gyakran járnak erre. Gondolom magamban: ha őket ki meri hozni ide, nekünk sem eshet bajunk.

Egy idő után pedig annyira gyönyörűvé válik a táj, hogy már nem is számít az út hiánya. Legelésző lovak, tücsökciripelés, mezőillat és leírhatatlan panoráma fogad.

Zsolt megjegyzi, hogy tudomása szerint ez a környék legmagasabb pontja. Igaza is van: a Wikipédia szerint a Rez-tető az Udvarhelyi-dombság legmagasabb hegye a maga 932 méterével, Székelyudvarhelytől mindössze 10 kilométerre nyugatra. Ehhez azonban nem is kell Google-keresés. Elég csak körülnézni.

A város kontextusában

Zsolt meséli, régen gyalog is kijárt ide. Mutatja, hogy az aszfaltúton haladva milyen messzinek tűnik Oroszhegy, miközben innen, a tetőről nézve, szinte karnyújtásnyira van. Körbemutogat, elmagyarázza, mit látunk, és hogy szerinte minden völgynek egészen más a hangulata. Szereti, hogy erről a tetőről rálátni a teljes környékre.

Az autóról, amivel érkeztünk, elárulja: tavaly nyáron még csak kölcsönkérte az egyik barátjától a környék bejárásához, idén viszont a barátja autót cserélt, így megvásárolta tőle. Azóta heti rendszerességgel feljárnak a Rez-tetőre. Szeretnek csak úgy kijönni és szétnézni – a naplemente pedig kifejezetten szép erről a platóról.

„Alapvetően azért szeretek feljönni, mert innen nagyban rálátok a környékre. Ez pedig erősíti bennem azt a szemléletet, hogy a dolgokat érdemes a maguk összefüggéseiben vizsgálni.”

Épp ezért ajánlja ezt a helyet azoknak is, akik szeretnének rálátni azokra a pontokra, amelyeket érdemes felkeresni. „Nyilván, ha valaki csak egy-két napra érkezik ide, ez nem reális, de ha több időt tölt itt, szerintem érdemes körülnézni a környéken. Nagyon szép ez a város kívülről” – mondja.

És belülről? – kérdezek vissza. 

Azt feleli, belülről is szép, de számára inkább a városba való visszatérés okoz örömet. „Sokat gondolkoztam azon, mi a kedvenc részem a városból: az a pillanat a kedvencem, amikor megérkezem Udvarhelyre.”

Amikor rákérdezek, mi hiányozna neki a legjobban, ha el kellene innen költöznie, váratlan válasz érkezik: hamarosan valóban elköltöznek.

A kilátásban gyönyörködve megkérdezem tőle azt is, mit hagyna üzenetként a következő generációknak. Válasza nem meglepő: azt kívánja, legyenek kíváncsiak arra a vidékre, ahol élnek. „A kíváncsiság és a nyitottság a legfontosabb” – vallja.

Maradunk a természet közelségénél, amikor arról beszélgetünk, milyen kép vagy illat juttatja eszébe azonnal Udvarhelyt. Kapásból a fenyőillat ugrik be neki. Szabadkozik, hogy ez kissé közhelyes, de megnyugtatom: ha az is, attól még igaz. Az én otthont idéző képem – a fenyvesekkel borított hegyoldal – sem egyedibb ennél, mondom neki, de talán éppen ez a lényeg: ami nekünk otthon, azért másnak sokszor utaznia kell.

Ez egyelőre csak vendéglátás

Nem sietünk el a Rez-tetőről. Míg Timi minden lehetséges szögből lencsevégre kapja a tájat és minket, mi Udvarhely és Udvarhelyszék turizmusáról beszélgetünk.

Zsolt szerint a város turizmusának egyik alapvető gondja, hogy mi, akik itt élünk, nem ismerjük igazán a saját környezetünket. Így nem is tudunk úgy kötődni hozzá, és nem tudunk olyan szenvedéllyel mesélni róla, ahogyan kellene. Szerinte amíg ez nem változik, addig valódi turizmusról sem beszélhetünk.

„Addig legfeljebb vendégfogadásról vagy vendéglátásról van szó. Ezért reked meg a kínálat a központ–szoborpark–épített örökség tengelyen” – mutat rá.

Elismeri, hogy ő maga sem ismeri mélyebben a várost, ezért is örül az olyan kezdeményezéseknek, mint amilyet a Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítványnál Péter Ildikó valósított meg, aki valóban ismeri a helyi történelmet, és szenvedéllyel tud mesélni róla.

Úgy gondolja, a térség igazi értéke a természetközeliség. „Negyed hat van. Egy órával ezelőtt még be kellett indítanom a kocsit, hogy el tudjunk indulni, most pedig itt sétálunk. Nem mondom, hogy teljesen kiürült a fejem, de azért rengeteg dolgot el tudtam engedni. A legnagyobb erőt abban látom, ha ezt a természetközeliséget úgy tanuljuk meg használni és megismerni, hogy közben nem romboljuk le.”

– Udvarhely remek kiindulópont lehetne Udvarhelyszék vagy akár az egész Székelyföld felfedezéséhez. Közben jókat lehet enni, kávézni, a természet pedig karnyújtásnyira van: lehet túrázni, biciklizni, vízre szállni. A probléma csupán az, hogy ezeknek a lehetőségeknek nem vagyunk eléggé tudatában, és hiányzik egy átgondolt koncepció.

Szerinte a jó ötletek már mind felmerültek egyszer: kipróbálták a helyi alapanyagokat, készül szörp, üdítő, szőttes, és a természet is bejárható – „más kérdés, hogy a quados, buggys túrák néha átesnek a ló túloldalára, és ártanak a környezetnek”. Új dolgok kitalálása helyett a meglévő lehetőségeket kellene tudatosabban és szervezettebben összefogni.

„Annyi mindenünk van, csak ezek szórványosan jelennek meg, nincsenek hálózatba rendezve. Mi magunk sem vagyunk tudatában annak, mink van, csak használjuk, majd amikor eltűnik, nosztalgiázunk utána” – teszi hozzá.

A kisvárosi méretből egy hét alatt jön ki az önbizalom?

Arra a kérdésre, hogy melyik részét nem ajánlaná szívesen a térségnek, azt feleli: nem tudna ilyet mondani. Személy szerint nem kedveli a tömeget vagy a zsúfoltságot, de elfogadja, hogy mindenkinek más okoz örömet. Ehelyett kiemeli a Madarasi Hargitát és az Oroszhegyi kilátót, mint olyan helyszíneket, ahová mindenképp elvinne egy vendéget, illetve megnevez néhány helyet, ahol szívesen visz enni valakit. Szerinte az utóbbi tíz évben elég sok olyan hely nyílt, ahol ki lehet próbálni a helyi ízeket. 

„Nem emelnék ki külön egyet sem, mert akármerre indulunk el, tudnék jó helyet mutatni” – néz körbe a tetőről.

– Kisvárosi méret, nagyvárosi önbizalom – feleli, amikor arról kérdezem, milyen szlogennel adná el a várost. 

„Kisváros vagyunk, ám ehhez képest meglepően sok minden történik itt, és van az emberekben egyfajta egészséges ambíció és önbizalom. Néha talán túlzottan is. Ez a szlogen egyben kikacsintás is kifelé: ne csak egyetlen megállóként tekintsenek a városra, mert sokkal több van benne annál, mint ami egy villámlátogatásból látszik” – magyarázza.

Szerinte sokkal teljesebb élményt kaphatna a látogató, ha eleve egy egész hétre érkezne. 

„Ebben a 35 ezres városban meglepően sokrétű élet zajlik. Ott van a TEDx, hogy kicsit hazabeszéljek, de van egy erős vállalkozói közeg, fiatal kezdeményezések, kiváló specialty kávézók, jó éttermek, és rengeteg civil szervezet meg kulturális rendezvény” – sorolja.

Udvarhely = Udvarhelyszék

Beszélgetünk az „átutazó város” dilemmájáról is.

„Udvarhely földrajzi elhelyezkedése meghatározza, mennyire tud önmagában úti cél lenni. Ha ránézel, látod, hogy nincs benne semmi nagy varázslat, keresztül lehet gyalogolni rajta” – mutat a város felé.

„De ha vannak jó együttműködések, ha a város nem elszigetelten gondolkodik, és a vállalkozók, vendéglátósok nem csak a saját érdekeiket nézik, akkor ez a hely kiváló bázissá válhat a környék felfedezéséhez.”

Zsolt számára Udvarhely egyet jelent Udvarhelyszékkel. A térségre amúgy is jellemző, hogy a települések szinte egybeérnek – elég csak Fenyéd és Udvarhely, vagy Felsőboldogfalva és Udvarhely találkozására gondolni. Szerinte túl kell lépni az adminisztratív határokon, és kistérségi szinten kell gondolkodni. Ez néha egészen apró dolgokon is múlhat: például azon, hogy a turista felülhessen a Patkóban egy buszra, ami kiviszi Keményfalvára egy fagyira, majd visszahozza.

Udvarhely turizmusából éppen ez hiányzik: hogy udvarhelyszéki szinten kezdjék keresni a megoldásokat, kapcsolatokat, együttműködési lehetőségeket az önkormányzatok és a vállalkozók, vendéglátósok. 

„Talán mindenki beletörődött abba, hogy nincsen turizmusa a városnak, hogy mi csak egy átjáró vagyunk. Ezt mindenki így könyvelte el, és mindenki úgy gondolja, hogy ezt Udvarhelynek egyedül kellene megoldania.”

Mit csinálna itt egy busznyi japán turista?

Azt is megkérdezem, hogyan látja: van-e megfelelő kapcsolat a városvezetés és a vállalkozók között. 

„Nyitottságot látok a szereplőkben, de kereteket és korlátokat is. A kérdés inkább az, hogy a felelősségi körök tisztázva vannak-e, vagy mindenkinek csak elvárásai vannak – ezeket kellene igazából tisztázni. Látok elszigetelt próbálkozásokat, de valahogy nincsenek éveken vagy akár mandátumokon átívelő projektek. Látom a nyitottságot, de ez nem jut el a városlakókig vagy akár a turistákig, hogy közös gondolkodás, közös munka legyen belőle.”

– Mi kellene szerinted ahhoz, hogy valami túlélje a mandátumváltásokat, és ne az aktuális politikai helyzettől függjön? – kérdezek vissza. 

Zsolt szerint ez leginkább a pénzen múlik, de kellene egy gazdaságfejlesztő iroda a városba, és egy turisztikai menedzsmenttel foglalkozó részleg is. „Meg kellene teremteni ennek a kereteit: legyen egy rendszeres beszélgetés, találkozás, és az ötletelésen túl valaki végezze is el a feladatokat, azokat a dolgokat, amikről döntések születnek. Az önkormányzatnak kellene megadnia a keretet, a vendéglátósoknak, vállalkozóknak pedig bele kellene tenniük a munkát.”

A turizmusból hiányoznak még szerinte a gyakorlati alapok is: nincsenek információs pontok. 

„Ha most letennél ide egy busznyi japán turistát, azt sem tudnák, merre induljanak, még mosdóba sem tudnának elmenni, mert nincs” – mutat rá.

– És ez rám is igaz, mint mindenki másra: ha valamit meg kell húzni, a luxus az, amit nem fizetek meg, hogy más városba utazzak, turistáskodjak. Ez is magyarázza szerinte, hogy nincs annyi turista a városban. 

Hozzáteszi: „ha nem tudom, hová kell menni, és ott mit érdemes csinálni, akkor nem is megyek oda.”

A nyugalom kilátója

Ismét autóba szállunk, hogy a gerincen haladva átmenjünk Szentkirály és Küküllőkeményfalva között, majd leereszkedjünk Szentkirályra. Onnan Székelyfancsal érintésével Oroszhegyet vesszük célba, ahol a kilátó a következő úticélunk. Közben nem tudunk betelni a táj látványával – befőzésről, építkezésről és számtalan hétköznapi témáról beszélgetünk. Zsoltnak újabb otthonillat jut eszébe: a nyáron száradó széna.

– Amikor legutóbb az Oroszhegyi kilátónál jártam, már sárgák voltak a levelek, beborították a földet is, mintha ugyanarra a színre festettek volna mindent, mint a rajzfilmekben – mesélem Timinek és Zsoltnak, miközben a felszerelésekkel próbálunk felkapaszkodni a kilátóra, ügyelve, nehogy valamelyikünk elessen a meredek lépcsőkön.

Míg Timi az állványok helyét keresi, Zsolttal arról beszélgetünk, hogy ő ezt a kilátót nagyon szívesen ajánlja bárkinek turisztikai látványosságként. A maga részéről szereti, hogy nincs itt akkora nyüzsgés és annyi árus, mint a közeli Jézus Szíve-kilátónál. 

A nagy fém Krisztus-szobor különleges látvány, de egyetértünk abban, hogy a kilátás itt is ugyanolyan szép, csak sokkal meghittebb a hely. Az is sokat hozzátesz, hogy egy közösség gondozza a kilátó környékét: van itt egy filagória is, és Zsolték már láttak itt családi eseményt – egyszer épp egy születésnapi ünneplésbe botlottak, amikor arra jártak.

Közben helyükre kerülnek a kamerák, és Zsolttól megtudjuk, hogy másfajta érzések is kötik ehhez a helyhez, amitől talán még kedvesebb számára ez a kilátó.

Elmondja, évente két-három alkalommal családostul is kijárnak ide, hogy megmutassák a gyereküknek, mi van körös-körül – „földrajzórát” tartanak a feleségével.

„A gyerekek szoktak kérdezni: Apa, most akkor kikapcsoltál? Jól érzed itt magad? Tiszta a fejed? – gondolom, tőlem hallották ezeket a kifejezéseket. De ezt adja ez a hely: hogy megnyugszom. Alapvetően jó itt szétnézni, érezni a hely hangulatát, amit nehéz elmagyarázni azoknak, akik nem ide valósiak, vagy máshol élnek. Érezni lehet a fák, a föld, a hegyek közelségét” – magyarázza.

Udvarhelyre megérkezni jó

A legszebb fények, a naplemente aranyórája a kilátón ér bennünket. Miután kigyönyörködtük magunkat, autóba pattanunk, és a Szejke felől ereszkedünk vissza a városba. Zsolt az út során többször is elmondja, hogy ő leginkább a városba megérkezni szeret, ezért a Tamási Áron utca felé haladunk. Az útvonal újabb illatot juttat eszébe: a szejkei borvízét.

„Ha megérzem azt a jellegzetes, enyhén kénes, »petróleumos« szagot, azonnal tudom, hogy Udvarhelyen vagyok. A Szejke nekem ilyen értelemben a város »kapuja«, a székelykapuval együtt. És igazából büszkeséggel lehet bejönni ezen a városba, akár egy vendéggel is, mert nem egy tipikus, külvárosi lakótelep fogad, hanem egy olyan hely, aminek története és történelmi illata van” – magyarázza.

Az udvarhelyiségtudatról beszélgetünk még egy kicsit. Zsolt elmeséli, hogy gyerekkorában elég sokat kellett más városban járniuk egészségügyi okok miatt, és ezeken az utakon tudatosult benne, hogy ő udvarhelyi. „Beszélgettek a szüleim, én meg elcsíptem a foszlányokat, és akkor tudatosult bennem, hogy most más városban vagyunk, de onnan majd hazamegyünk, mert minden rendben van.”

Arról is mesél, idővel hogyan formálódott benne ez az udvarhelyiségtudat: mire egyetemista lett, megvolt benne az az érzés, hogy „bárhová elmehetek, de ez nagyon gyorsan átfordult abba, hogy vágytam, kívánkoztam haza. Havonta egyszer át kellett lépnem a határt, be kellett jönnöm ezen az útszakaszon, ahol most is állunk.”

Utunk végén eljátszunk a gondolattal, mit találunk majd itt, ha tíz év múlva újra bejárjuk ezeket a helyszíneket. Zsolt meggyőződése, hogy a tetőről látott határok még jobban kitolódnak, a településeink összenőnek, de az erdei út, amin végigjöttünk, ugyanilyen marad. „Ez a tömegturizmus hiányának köszönhető: nem lesz itt aszfalt, és nem kezdünk gumikerekes kisvasutakkal járkálni.”

– Turisztikai szempontból azt remélem, hogy az együttműködés jobban látszani fog. Örülnék, ha eldöntenék, mi legyen a Szejkével, és megvalósítanának valami fenntarthatót. De úgy, hogy ismerjük is azt, tudjunk is beszélni róla, és büszkén elmondjuk azoknak, akik ide jönnek. Ahogy az elején is mondtam: számomra a turizmus, vagy egyáltalán a lokálpatriotizmus azt jelenti, hogy ismerem a helyet, ahol élek, szeretem, büszke is vagyok rá, és ezt el is tudom mondani – szívesen el is mondom bárkinek.