Udvarhelyen minden megvan a turizmushoz. Csak a turizmus hiányzik.

Szoktatok Udvarhely utcáin járva azon gondolkodni, hogy száz évvel ezelőtt milyen lehetett itt az élet? Hol szórakoztak a helyiek, merre korzóztak, és hol lüktetett igazán a város szíve? Tudtátok például, hogy a Kossuth utcában egykor úgy ment az ismerkedés és a társasági élet, mint a Bridgerton-sorozatban? Vagy hogy a Küküllő melletti sétatér hogyan őrzi a csütörtöki térzenék, a szabadnapos szolgálólányok és a küküllői csónakázások történetét?

Város- és környéknéző sorozatunk legújabb része kicsit kilóg a korábbi epizódok sorából: ezúttal nem csupán személyes benyomásokat gyűjtöttünk, hanem a város ikonikus stációinak történetét fejtettük fel egy olyan ember kíséretében, aki szívvel-lélekkel kedveli a helyi múltat.

Péter Ildikó jelenleg már nyugdíjas, de évekig dolgozott idegenvezetőként a székelyudvarhelyi Tourinfo irodánál, most ő lesz a kalauzunk az időutazásban, gyertek!

Sorok között elvágott kapálás és a zöld határ tehenei

Agyagfalva és Muzsna között, szinte a domb tetejéről visszatekintve igazán mesebeli az őszi táj: békés, tarka természet fogad. Nehéz elképzelni, hogy közel 90 évvel ezelőtt egyetlen vonal meghúzásával mennyire felbolygatták az itt élők mindennapjait. 

Ha arra jársz, már semmi nem jelzi a régi drámát – csak azok tudják, akik még emlékeznek, hogy 1940-ben, a második bécsi döntéskor nem igazán voltak tekintettel arra, mit jelent a térképen az országhatárok újrarajzolása az itt élők számára. Míg a megye többi részét a dombon innen visszacsatolták Magyarországhoz, a dombon túl Muzsna – több magyarlakta településsel együtt – Romániánál maradt.

Kirándulásunk stílusosan és az anyag további részéhez híven a múlt század egyik fontos helyszínénél, a régi román–magyar határnál kezdődik.

Ez is érdekelhet:

Két gombóc fagyi és egy rakás turkáló. Ennyi lenne Székelyudvarhely?

Mit lát a városból az, aki ma polgármesterként próbálja alakítani a jövőjét? Most Szakács–Paál István mutatta be nekünk Udvarhelyt.

Udvarhelyi HírportálMáté Emőke

– Nyilvánvaló, hogy ez a határvonal rengeteg szálat átvágott. Derzsben úgy kapáltak az emberek, hogy a sor egyik vége Magyarországon volt, a másik meg Romániában. Családok, rokonok kerültek a kerítés két oldalára. A férfiak a munka miatt, meg azért, hogy ne román, hanem magyar katonának sorozzák be őket, átszöktek a határon, sok asszony pedig magára maradt a gyermekekkel. Nagy tragédia volt ez azoknak, akik megélték – például az én szüleimnek is, akik épp akkor kerültek iskolába. Egyik nap még magyarul tanultak, majd rövid időn belül minden megváltozott: új, román tanerőket hoztak, az egyik héten még a Miatyánkot mondták, a következőn meg már a Tatăl nostrut. Hatalmas trauma volt ez, a történészek azt mondják, nincs olyan család, amelyet ne traumatizált volna a két világégés – magyarázza Ildikó. 

Hozzáteszi: a határőrök persze engedékenyebbek voltak, sokan átjártak egyik országból a másikba dolgozni, de harag is volt bőven, hiszen Románia a nagy egyesüléssel megkapta a területeket, majd ismét elszakították tőle Észak-Erdélyt.

Kacagunk azon, hogy a legelésző, kószáló marhák is jól megexportálták-importálták estére a tejet, és bár mit sem tudtak róla, az schengeni övezet volt már akkor is, hiszen nem kértek tőlük papírokat a határon.

Ildikó rámutat, a történelmi jelentőségén túl csodaszép ez a hely, filagória is van kint padokkal és asztallal, így akár családosan is több időt el lehet ott tölteni. A dombtetőn, Muzsna felett tiszta időben a Fogarasi-havasokat is látni lehet.

Felidéz egy kedves gyermekkori emléket is: a régi határ környékén volt táborban, ami olyasmi lehetett, mint a mai cserkésztáborok. 

„Rendkívül jó volt! Katonai sátrakban aludtunk, avart gyűjtöttünk, és azzal tömtük meg a duszákat (szalmazsák – ágyneműként használt, szalmával megtömött durva zsák – szerk. megj.). Szolgálatosak voltunk, főztünk, és mindenre megtanítottak, amiről úgy gondolták, hogy hasznunkra lehet: volt tájékozódási verseny, számháború. Ez teljesen ingyenes volt, merthogy a szülők adták az élelmiszert, kijöttek és főztek nekünk, ha pedig konyhaszolgálatosok voltunk, segítettünk nekik. Felnőttnek érezted magad, tényleg nagyon-nagyon jó volt” – emlékezik vissza mosolyogva.

Kigyönyörködjük magunkat az őszi tájban, megállapítjuk, hogy a csipkebogyó még nem jó, mert nem csípte meg a hideg – minket viszont igen, úgyhogy pucolunk vissza az autó kellemes melegébe, és kanyargunk vissza a város felé.

Udvarhely értékei: iskolaváros, közösség, természet, múlt

Ahogy a korábbi részekben már megszokhattátok, ezeket az autós utakat szoktam kihasználni arra, hogy megfaggassam kicsit az aktuális alanyt: mit gondol Udvarhely turizmusáról?

Előrebocsátom: Ildikó szerint jelenleg semmi olyan ikonikus nincs, ami meghatározná a város turizmusát, amire kapásból rávághatnánk, hogy „na, ez Udvarhely”, cserébe van egy sor kihagyott ziccerünk. 

Értékei persze vannak Udvarhelynek, szerinte vitathatatlanul Udvarhely iskolaváros léte a legnagyobb.

– Ennek a városnak a kreativitását, az energiáját és az életritmusát azok a gyerekek határozzák meg, akik ezekbe az iskolákba járnak: a történelmi iskolákba – magyarázza: Udvarhely ilyen szempontból ütközőzóna a történelmi egyházak (római katolikus, református, unitárius) számára, itt találkozik és mindegyik képviselteti magát kisebb-nagyobb lélekszámbeli különbségekkel. 

„És ennek folyománya az, hogy felépültek ezek az iskolák. A hasonló méretű városokban nem nagyon épültek iskolák azokban az időkben, több mint 300-400 évvel ezelőtt, ez határozza meg szerintem az egész város arculatát.”

Ugyanakkor részben az iskolák miatt is, de turisztikai szempontból sem különíthető el Udvarhely a vidékétől, a környező településektől. „Nagyon sokan kiköltöznek, kint laknak, de bent dolgoznak, és itt járnak a gyerekek iskolába. A város forgalma is részben ettől ennyire túlterhelt” – érvel Ildikó. Megállapítjuk, hogy a kulturális és a sportéletnek is fontos mozgatórugója a népes fiatalság, amely Udvarhelyen végzi tanulmányait.

– Ezt jól lehet mérni, amikor eljön a vakáció és egyszerűen kisimul a város – mutat rá mosolyogva.

A másik nagy húzóereje a városnak a természetközeliség lehetne, de a medvekérdés elég sok turistát elriaszt. Ezenkívül a múlt, az épített örökség az, ami mellett nem szabad elmenni Ildikó szerint, ha Udvarhelyről van szó.

– A városközpont egy téridő-kapszula. A 19. század végétől kezdett kialakulni az a városközpont, ami nekünk ismerős. 1897-ben elkészült a Városháza, és miután a téren álló két nagy épület 1916-ban leégett és lebontották őket, megnyílt a tér. Ott volt a domináns református templom, és körülötte, mint a gyöngyöcskék az ékszerdoboz körül, ott sorakoztak a gyönyörű iskolák, és ott lüktetett az élet. Úgy látom, ez a város origója. A két fő artériája ma is a Kossuth utca (az egykori Botos utca) és a Bethlen Gábor utca.

Ildikó örül, hogy egyre szebb lesz a városközpont a megújuló, kövezett utcákkal, bár az még nagy kérdés, mi lesz a Székelytámadt-várral, ami szintén az épített örökségünk fontos darabkája.

– Én a magam generációjáról tudok beszélni, de van egy erős lokálpatriotizmus, amit én értéknek tartok. Mi egy burokban élünk itt. Aki élt szórványban vagy más vidéken, az kellőképpen tudja értékelni, mit jelent ez az összetartó közösség. Bár nagyon sokszor érződik a torzsalkodás, de mégis megvan az összetartás, van egy erős közösségi élet – gondoljunk csak a Fuss neki! akciókra. Chris Wormannal dolgoztam én annak idején, aki a Közösségi Alapítványt alapította, ás ő, mint külső, ráadásul nem is európai szemlélő, mondta: nem érti, mi a bajunk nekünk saját magunkkal. Képzett a munkaerő, szeretünk dolgozni, erős a közbiztonság, szép a hely, megfelelő az időjárás, jó a gasztronómia. Mindenki azt hiszi a másikról, hogy ő nem tenne a közösségért, de ha meghirdetsz egy kalákát, akkor jönnek az emberek.

Elfeledett nagyjaink és a kommunizmus illúzióromboló múzeuma

Az értékek sorolásáról a hiányosságok listázására térünk át. Ildikó szerint rengeteg olyan kihasználatlan lehetőség, elfeledett történet és nagy előd lapul a város múltjában, amire bátran építkezhetnénk.

– A Bethlen utcában született például Soó Rezső botanikus, az „orchideapápa”, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, abban az épületben, ahol ma a Napsugár Napközi működik. Magyarországon közismert a neve, hatalmas elismerésnek örvend. Kilencéves korában költöztek el Kolozsvárra, és hatalmas gyűjteménye volt, de itt, Udvarhelyen alig ismerjük a nevét – mutat rá Ildikó –, pedig nem hányódik azért lépten-nyomon tudományos akadémiai tag a városunkban!

Aztán ott van Csanády György, aki leginkább a Székely Himnusz szövegírójaként él a köztudatban. Ő maga viszont a legnagyobb eredményének azt tartotta, hogy a Kossuth Rádió egyik rendezőjeként a magyar rádiószínház egyik alapító atyja lehetett.

– Egyetlen emlékplakettje van a városban, de én ennél többre gondolnék, – folytatja Ildikó – Csanády repülőgép-pilóta is volt, és a lezuhant gépének a propellere, valamint több írott emléke is itt van a múzeumunkban. Miért ne lehetne egy látogatható emlékszobája? Erre egy csomó mindent fel lehetne fűzni! 

Ez is érdekelhet:

Csak tévedésből botlanak bele a turisták Székelyudvarhelybe?

Udvarhelyen jelenleg annyi a turizmus, amennyire számítasz. És ez nem túl sok – mondja Albert Orsolya.

Udvarhelyi HírportálMáté Emőke

A helytörténeti kalandozásban előkerül Paál Árpád neve is, aki az 1918-as román betörés idején jegyzőként gyakorlatilag megmentette a várost. A spanyolnátha-járvány és az árvíz sújtotta Udvarhelyen leült tárgyalni a bevonuló román hadtest vezetőjével, és a megegyezésnek köszönhetően többek között azt is elérte, a katonák nem törtek be a házakba, nem fosztogattak. Így Erdély más városaival ellentétben itt viszonylag békés volt az átmenet – Pál Árpád naplói ma is a Haáz Rezső Múzeumban pihennek.

És persze nem feledkezhetünk meg Bányai Jánosról sem, az ásványok nagy tudósáról.

– Ő maga volt a tudomány egy személyben! Nagy szervező, szerkesztő volt, és rengeteget foglalkozott a turizmussal is. Bár születésileg kézdivásárhelyi, igazi udvarhelyi lokálpatrióta lett, ő fedezett fel egy ásványt, aminek a dobos nevet adta. Amikor a BME egyetemen jártam, akkor láttam, hogy a geológia tanszéken egy egész részleg Bányai János nevét viseli. Ott döbbentem rá igazán, mekkora ember volt!

Ildikó szerint az ilyen nagy elődök élete fáklya lehetne a ma embere számára is.

– Megmutatják, hogy egy kisvárosban – amit olyan sokszor szidunk, hogy itt nem lehet csinálni semmit – igenis lehet nagyot alkotni. 

A távolabbi múlt felidézése után Ildikó egy sokkal kényelmetlenebb, mégis húsbavágó témára tereli a szót: a közelmúlt elhallgatott vagy hamisan idealizált emlékezetére.

„Nagyon fontosnak tartom, hogy beszéljünk a kommunizmus évtizedeiről is, arról az életvitelről, amiben gyerekként és fiatal felnőttként nekem is részem volt. A korosztályom hajlamos idealizálni ezt az időszakot, csak mert akkor voltunk fiatalok. Holott a szellem megbéklyózása és a test fenyítése volt az a rendszer. Az én édesapám konkrétan abba halt bele, hogy ártatlanul elítélték: egyetlen kilogramm kávé miatt jelentették fel, és hát tönkrement az egész élete. És erről ma megfeledkezünk!”

A fiatalabb generációk számára – mutat rá – ma már szinte felfoghatatlan, mit jelentett a cenzúra, a félórás tévéadás, a rendszeres áram- és vízkimaradás vagy a hiánygazdaság.

Nyitna egy olyan múzeumot az egyik üresen álló gyártelepen vagy ipari csarnokban, ahol a lakosságtól begyűjtött tárgyak segítségével a szakemberek pontosan rekonstruálni tudnák ennek a kornak a hangulatát.

„Hogy a ti generációtok is megtapasztalhassa, milyen volt. Mi a férjemmel 1989 decemberében ott voltunk, őriztük a várost. Nem szabad elhallgatnunk ezt a múltat, mert az emberek gyorsan felejtenek, és nem értékelik a békét és a jólétet.”

Szerinte egy ilyen élményalapú, a diktatúra mindennapjait bemutató kiállítás vagy egy interaktív iskolamúzeum húzóerő lehetne Udvarhely számára, hiszen pontosan a városhoz és a helyi közösség tapasztalataihoz kapcsolódna.

Udvarhely turisztikai értelmezése

A városi helyszínektől távolodva visszacsatolunk Ildikó korábbi gondolatára: Udvarhely önmagában, a vidéke nélkül aligha értelmezhető. De vajon turisztikai szempontból is Udvarhelyszékben kell gondolkodnunk?

– Egyértelműen – válaszolja határozottan Ildikó – nagyon kevés az olyan látogató, aki kifejezetten csak Udvarhelyre jön, ők is főleg üzleti úton vannak. Aki viszont a családjával pihenni vágyik, az többnyire valamelyik környékbeli panzióban száll meg. Főleg, ha nagyvárosból érkezik, és csendre, jó levegőre, szép tájra és lelassult életre vágyik egy három-négy napos minivakáció során.

Szerinte a turista profiljától függ, mit érdemes ajánlani: a természetközeli élményre vágyóknak az oroszhegyi, oklándi vagy varsági kilátót, a bobozni akaróknak Homoródfürdőt, a földtani ritkaságok iránt érdeklődőknek pedig Korondot a Csigadombbal és az Aragonit Múzeummal.

Ildikó felidézi a Tourinfo irodás éveit, amikor tematikus kiadványokkal és „csomagokkal” segítették a látogatókat.

– Bejártuk a Szent László-utat a templomok freskóin keresztül, volt külön kalauzunk a környék kilátóiról, sőt elkezdtünk egy kiadványt a vidék öreg tölgyeiről, az évszázados, még a Rákóczi-szabadságharc idején ültetett fákról is. Aztán ott van a gasztronómia! Az erdélyi konyha rendkívül sajátos, hiszen azt főzték az emberek, ami a kiskertben megterem a ribizlitől az egresen át a cseresznyéig. A mi konyhánkban alapvető a négy íz – az édes, a savanyú, a sós és a keserű – harmóniája, ami az emésztés szempontjából is fontos, és ebben még a kínai konyhával is mutat közös vonásokat. Az évszakokhoz igazodó étkezés vagy az örmény, szász, zsidó és román hatások mind olyan értékek, amikre bátran lehetne élményt építeni.

Az örökös panaszt, miszerint Udvarhely csupán „átutazóváros”, Ildikó árnyalja, szerinte a tranziturizmussal az égvilágon semmi baj nincs. „Amikor a Tourinfo irodánál dolgoztam és voltunk más külföldi turisztikai irodáknál, vagy ők jöttek hozzánk, ez egy fontos kérdés volt: azokban a városokban, ahol nincs fürdő, mindenhol tranziturizmus van. Fürdővárosokba mennek egy hétre” – magyarázza, hozzátéve, hogy ő a megoldást a gyógyturizmusban látja.

Ez is érdekelhet:

Kalandjaim a szejkei rozsdafürdőben

A mi székely Félixünk. A mi székely rozsdánk. Hát, ecce annyira lepattant ez a szejkei kádas fürdő, he, hogy azt kimondani is nehéz. Inkább mutatom.

Udvarhelyi HírportálEgyed Ufó Zoltán

A Szejkén adott a gyógyvíz és a mofetta is. Szerinte erre kellene időt és energiát áldozni, fenntartható módon kiépíteni, mert ez nemcsak a külföldieknek hozna feltöltődést, de a helyiek egészségügyi panaszaira is gyógyírt jelentene.

Csak van egy kis bökkenő:

– Amikor te elmész egy idegen városba és felkeresel egy turisztikai irodát, ott képet kaphatsz az egész helyszínről, az adja meg az első benyomást. Szükség lenne egy profi, városháza alá tartozó turisztikai irodára. Ki hallott még olyat, hogy teljesen magánkézbe adják a város turizmusát? – szerinte ezzel a kérdéssel elsősorban a városházának kellene foglalkoznia, összefogva a szolgáltatókat és a vállalkozókat, de erre egyelőre nem igen lát törekvéseket.

„Hiányzik egy motor, ami hajtja az egész hálózatot. Ami összefogja a szállásadókat és a programszervezőket, jogi és gazdasági segítséget nyújt a vállalkozóknak a változó törvények miatt, és szakmai találkozókat szervez. Ha lehetne, varázsolnék egy nagyon erős, kompetens, szakmai szervezetet egy olyan székházzal, amit nem kell szégyellnünk. Ez az, ami igazán lendítene egyet előre Udvarhelyen.”

A kosztümös filmek ideje

Azt a titkot mindenképpen szeretném elárulni az interjúszervezés körülményeiből, hogy Ildikóval nehezen választottunk helyszíneket. Szakmai ártalom, de a három helyszínre hét versenyző volt, úgyhogy végül abban maradtunk: ahová nem jutunk el, arról beszélhet az interjú során Ildikó. Ő meg is ragadja erre az alkalmat, amikor arról kérdezem, mi az a három helyszín, amit legszívesebben ajánl a városban.

– A Jézus-kápolna mindenképpen egy különleges épített örökség, Hargita megye legrégebbi épített emléke – mondja meggyőződve, hogy az egy szent hely, ráadásul geológiailag is érdekes a környék: a földlemezek összetolódása miatt egykor 22 forrás volt ott.

A második elengedhetetlen állomás szerinte maga a városközpont az évszázados iskolákkal, a templomokkal és a Városházával. „Az egy kifejezetten jól sikerült, harmonikus, eklektikus épület. Árkádok, különleges homlokzatok, téglalap alakú és félköríves ablakok ritmusa adja meg a szépségét, bent pedig egy intim belső tér rejlik.”

A harmadik szívügye pedig a városi park, amelynek egészen különleges története van.

– A 19. század végén Ráczkövi Sámuel járásorvos jött elő az ötletével, hogy a sok tüdőbeteg gyermek miatt kellene egy hely, ahol friss levegőt szívhatnak és játszhatnak. Szombatfalva és Udvarhely egyesítésével elindult a faültetés, ám először csak a Küküllő melletti sáv, a Sétatér létezett. Azelőtt a korzózás a Kossuth utcában volt – meséli Ildikó, megjegyezve, azért ott, mert az urak a Budapest Szálló (a mai Kossuth utca 20. szám) kaszinójának ablakából remekül ráláttak a sétálgató hölgyekre. Később ez átköltözött a parkba: csütörtökön és vasárnap abban a pagodában, ahol ma a filagória áll, szólt a térzene, és az úri kisasszonyok mellett a szabadnapos szolgálólányok is kimentek sétálni, mert akkor volt szabadnapjuk.

Ildikó mesél a park fenntartható, végiggondolt koncepciójáról is: a fákat a Küküllőből öntözték, és a folyó vizéből készítették a jégpályát is a 82-es hadosztály katonáinak segítségével. Amikor befagyott a jég, a Kossuth utca sarkára kitettek egy zászlót, hogy lehet menni korcsolyázni. Ez fontos társadalmi esemény volt, ott ismerkedtek a fiatalok, a helyi újság meg megírta, hogy ha Kovács kisasszony Mészáros Jánoskával kézen fogva korcsolyázott. Később ugyancsak a 82-es hadosztály – elkacagjuk, hogy jó sok idejük lehetett unatkozni – strandot épített, ahol délelőtt a férfiak, délután az asszonyok fürdőztek.

A mai Dzsungel vendéglő helyén melegedő működött korcsolyabérlővel, oktatóval, meleg teával és röviditalokkal. Sőt, a Küküllőn csónakház is állt, ahonnan egészen a vasúti hídig lehetett csónakázni, még versenyeket is rendeztek.

Ildikó felidézi a Művelődési Ház megépítését is, aminek a története híven példázza az udvarhelyi összefogást.

– A Kossuth 20-ban működő egykori Budapest Szállóban volt a színház és a mozi is, de a pezsgő kulturális élet miatt új épület kellett. 1956-ban fogtak neki a kultúrház építésének. A román kormány adott rá körülbelül 1 millió 200 ezer lejt, de az épület felépítése 16 millió lejbe került, a fennmaradó részt Udvarhelyszék lakossága gyűjtött össze téglajegyek vásárlásával! Azért olyan jó az a kultúrház, mert annyi ember szíve és lelke van benne – állítja.

A test s a lélek gyógyulása

A nagy beszélgetések végére megérkezünk a második helyszínünkre, ami valójában kettő az egyben: a Jézus szíve kápolnához, aminek közvetlen környezetében működött a Solymosi-féle sósfürdő. Szó szerint a kápolna szomszédságában: ha az ember a székely kapuval szemben állva balra néz, jó 100-150 évvel ezelőtt egy virágzó fürdőtelepet látott volna.

A patak, ami ott elfolyik, sós vizű, jódos, brómos – Ildikó meséli, hogy ennek ellenére volt egyszer próbálkozásuk fák ültetésére a kápolna környezetében, de a talaj annyira sós volt, hogy nem élték túl a fák.

Valamikor 22 forrás volt a patak mentén, most kilenc van Ildikó szerint, amelyek nagyon sokféle panaszra nyújtottak megoldást a kor emberei számára. Kezeltek itt gyomorbántalmakat, mozgásszervi betegségeket, nőgyógyászati bántalmakat, meddőséget, és még egy olyan ritka forrás is volt, amivel a szemet gyógyították.

A fürdő területét az 1870-es években vette meg a Solymosi család.

„Megvette az apa, és fejlesztette a fia. Fürdőházakat építettek fürdőkádakkal, melegített fürdővíz volt. Sétányok voltak, ahol az akkori fürdőkultúra előírta, hogy kis kancsókból sétálgatás közben igyák a vizet reggelente. Aztán volt vendéglő, resti, ebédeltek. Az omnibusz a központból indult le, onnan hozták ide fürödni a vendégeket, vidékről is bejöttek” – idézi fel Ildikó a fürdő virágkorát, amit aztán a nagy esőzések miatti hegyomlás, az árvíz és a gyújtogatások után, 1916 környékén vásárolt meg a Bokor család.

Egészen a hetvenes évekig jártak oda emberek, Ildikó szerint valószínűleg az egykori fürdőtelep szomszédságában élők, a mai Medence utca lakói ismerik és fogyasztják is a fennmaradt források vizeit. Elárulja, azért Medence utca, mert máig meg lehet találni a fürdő régi medencéinek peremét – mi azért ezt esős időben nem próbáljuk meg felkutatni, egyikünk sem akarja kitörni a bokáját, inkább Ildikó felé fordulok, hogy megkérdezzem: végül is a fürdő vagy a kápolna miatt érkeztünk?

– A kettőt nem lehet szerintem külön tárgyalni – feleli, és nagy tisztelettel beszél a Jézus szíve kápolnáról, aminek a pontos kora elég vitatott kérdés, de az biztos, hogy a város egyik legrégebbi, ha nem a legrégebbi épülete, ami Ildikó szerint biztosította, hogy a test és a lélek egyszerre gyógyuljon. Meséli, hogy a régészeti kutatások során három csontvázat találtak, mindegyiknek csontbetegsége volt, ami bizonyítja: „a test és a lélek egyszerre gyógyult. Tehát ez volt a koncepció, hogy megfürödtél és a lelkeddel is foglalkoztál. Szerintem ma is így kéne ezt csinálni.”

Előkapom a videós kérdéseimet is: Ildikó mesél arról, mit jelentett neki Brassóból érkezve Udvarhely, és hogy ez az érzés azóta sem változott.

„Brassóiként számomra ez a kisváros azt jelenti, hogy átlátható: pontosan tudom, mekkora, ismerem az épületeit, tudom, kik laknak benne. Ezzel a léptékkel és ezekkel az emberi értékekkel kellene kezdenünk valamit.”

Arról is kérdezem, volt-e olyan, hogy elege lett Udvarhelyből – meglep a válaszával:

– Soha nem volt elegem. Én úgy gondolom, hogy egy olyan város, ami a nagyszüleimnek és a szüleimnek munkát adott, engem iskoláztatott, nekem munkát adott, és a férjemnek is. És a gyerekeim tudnak továbbra is itt élni, az unokáim itt járnak iskolába – ebből a városból nem lehet eleged.

Egy másik évszázad maradványai 

Utolsó helyszínül olyan helyet választunk, amit valószínűleg sok udvarhelyi – hozzám hasonlóan – nem igazán ismer, pedig Ildikó szerint időről időre nem ártana turistáskodni a saját városunkban. Ez a hely a Mihály és a Szűcs udvar. Pikantériáját az adja, hogy a Bethlen utcából, a város mondhatni központjából nyílik, de olyan, mintha egy másik világba csöppenne hirtelen az ember.

Megállapítjuk, hogy turisztikai potenciál nincs benne, de Ildikó szerint, aki kíváncsi, hogyan néztek ki 40 éve a házak a Bethlen utcában, az térjen be, és talál ott rá példát. Elárulja, amikor vezetett túrákat tartott a Tourinfónál, mindig behozta ide az embereket, gyakran egész magas tisztséget betöltő politikusokat is: „a szájuk tátva volt, mert egy másik században érzed magad.”

– Az Amerikába emigrált generáció tagjai – akik a 19. század végén, a 20. század elején mentek el –, ők kerestek nagyobb összegeket, és ők tudtak olyan házakat építeni, amilyeneket a Kossuthban látunk (amit azelőtt Botos utcának hívtak). Ott volt egy pár magasabb, emeletes ház, de a többi zömében építészeti szempontból így nézett ki – mutat körbe Ildikó, majd magyarázza, hogy a 19. század végén a 9 ezres lélekszámú Udvarhelyt iparosok, katonák és mezőgazdasággal foglalkozók lakták.

Ildikó többször is említi beszélgetésünk során, hogy ő lokálpatriótának tartja magát, és abból is a lelkesebb és elhivatottabb fajta, mert ahogy meséli, bár évekig helytörténettel foglalkozott és most is a szenvedélye, de nem végzett iskolát róla, ugyanakkor legalább ugyanennyire fontos számára a közösség és a közösségi szerveződésből megvalósuló dolgok.

A város története iránti érdeklődése miatt meg sem lep a következő válaszával:

A beszélgetésünk vége felé többször is beszél arról, hogy úgy érzi, ő jó helyen van itt a családjával, a barátaival együtt, és örülne, ha a jelenlegi udvarhelyi valóság nem fordulna rossz irányba gazdasági, természeti vagy politikai hatások miatt – erről szól a válasza akkor is, amikor arról kérdezem, szerinte milyen lesz a város, ha 10 év múlva végigjárjuk ugyanezeket a helyszíneket.

– Ha a mostani rendszerben gondolkodunk, akkor szerintem egy kicsit kopottabbak lesznek az épületek, de nem fog változni. És én nagyon remélem, hogy nagyon sok minden nem fog változni rossz irányba – teszi hozzá, mert úgy érzi, jó irányba azért fejlődött Udvarhely: szépen fel lett újítva sok régi épület, templom, iskola, a tér, és minden tele van virágokkal. – Mivel van itt baj? Az autókkal, azokkal igen – jegyzi meg a végén.