Itt mindannyian furák vagyunk. És itt szabad.

Drámakör felnőtteknek? Heh? De hát az nem valami színitanoda? S felnőtteknek? Kábé így voltam ezzel, amikor Bekő Fóri Zenkő meghívott a Valeo Art délutáni foglalkozásaira. Zenkő idén három korosztálynak tart drámakört, sőt, még egy negyediket is indítana a legkisebbeknek. Bennem pedig azonnal felmerül a kérdés: mit adhat egy ilyen csoport a felnőtteknek? És a gyerekeknek? Miben más ez, mint egy klasszikus színjátszó kör? És egyáltalán, miért jár valaki színészkedni, ha nem akar színész lenni?

Bementem, megfigyeltem, és el is beszélgettem Zenkővel.

Ő immár tizenegy éve foglalkozik drámapedagógiával. Bár sokáig ő is színjátszó körként hirdette a foglalkozásait, idővel rájött, hogy amit csinálnak, az jóval több ennél.

„Nem arról szól a történet, hogy bejövünk, betanulunk egy szerepet meg egy darabot, majd előadjuk. Ez egy meglehetősen mély önismereti, csoportismereti és közösségépítő folyamat” – meséli.

Hogy ez a gyakorlatban mit jelent, abból már a felnőttek foglalkozásának első perceiben ízelítőt kapok.

Az e heti többeknek az első alkalom, így ismerkedéssel kezdenek. A szokásos labdadobálás megy, azzal a csavarral, hogy akinek Zenkő a labdát dobja, annak be kell fejeznie egy-egy megkezdett mondatot. Olyanokat, mint például: „Azonnal fel tudja cseszni az agyamat, ha…”, „A kedvenc gyerekkori helyszínem…”, vagy éppen „Ha egy dolgot megváltoztathatnék magamban…”.

Zenkőnek olyannyira jól megy a biztonságos légkör megteremtése, hogy már az első körben is meglepően őszinte vallomások hangzanak el. És ahogy haladunk a délutáni foglalkozás feladataival, ez csak fokozódik. Még annak ellenére is, hogy én ott sertepertélek közöttük a kamerámmal.

Számomra az egyik legerősebb, egyben legtöbbet mondó pillanat egy következő gyakorlat során érkezik el. A résztvevők egymás mellé állnak, majd azoknak, akikre igaz Zenkő egy-egy kijelentése, előre kell lépniük a sorból, és szembefordulniuk a többiekkel.

Aztán elhangzik egy mondat:

„Éreztem már magam kirekesztve egy közösségből.”

Mindenki előrelép.

Kivétel nélkül.

Csend van a teremben. Egy pillanatra mintha a levegő is megállna. Ott állnak egymás mellett, és hirtelen mindenki számára világossá válik, hogy azzal az érzéssel, amelyet talán éppen a legmagányosabb pillanataiban élt át, nincs egyedül.

És furcsa módon én is késztetést érzek arra, hogy közéjük álljak.

Pedig kamerával érkeztem, újságíróként, kívülállóként. A munkám miatt nem idegen tőlem a kirekesztettség érzése sem, ez a helyzet pedig – legalábbis papíron – még rá is erősíthetne erre: ők egy közösség, én pedig valaki vagyok azon kívül. Csakhogy ebben a pillanatban egyáltalán nem ezt érzem.

Egy drámakörben vagyunk, ahol elvileg szerepekkel, színjátszással foglalkoznak, de most mintha minden szerep, minden kifelé mutatott álarc és tartás egyszerre szűnne meg.

Később Zenkőtől azt kérdezem, szerinte miért éppen a színjátszás alkalmas arra, hogy az emberek ilyen könnyen megnyíljanak egymás előtt.

„Azt hiszem, azért, mert védett helyzetben vagy. Az érzéseket, amiket használsz vagy felbolygatsz, a színpadon nem te használod, hanem valaki, akit játszol. Nem én vagyok szerelmes, nem én vagyok... Persze, hogy te vagy, hiszen a saját érzéseidből dolgozol, de el tudod magad távolítani tőlük, és lehet, hogy ezért könnyebb.”

Aztán hozzáteszi, hogy szerinte van ennek egy másik, legalább ennyire fontos összetevője is: a biztonságos közeg, amelyet igyekszik megteremteni.

„Nagyon sokszor visszakaptam már, hogy valaki az első foglalkozás után azt mondta: itt biztonságban érzem magam. Mert nem érzed azt, hogy megszólnak, hogy kinéznek, hogy fura vagy. Itt mindannyian furák vagyunk valamilyen szinten, és itt szabad.”

Bár a gyakorlatok felépítésében van némi különbség az egyes korosztályok között – a legkisebbeknél több a mozgásos, koncentrációt fejlesztő játék, míg a felnőttek és kamaszok szívesebben beszélgetnek –, az alapvető cél mindenhol ugyanaz: az önbizalom növelése, a nyitottság fejlesztése és a saját érzéseink felismerése.

„Úgy látom, ez egy nagyon erős önismereti és személyiségfejlesztő foglalkozás. Sokkal nyitottabbak és kíváncsibbak lesznek azok az emberek, akik ide járnak. Kevesebb bennük a félelem az ismeretlentől, elfogadóbbak” – magyarázza Zenkő.

De azért színészkednek is, nem?

De azért ne képzeljük azt, hogy a résztvevők két órán keresztül körben ülnek, és a gyerekkori traumáikat boncolgatják.

Zenkő szerint a drámakör egyik legfontosabb összetevője éppen a játék. A foglalkozások általában egy beszélgetős, ráhangolódós körrel kezdődnek, amelyben mindenki elmesélheti, mi történt vele aznap, mi bántja, mi foglalkoztatja. Aztán koncentrációs és készségfejlesztő játékok következnek, a második felében pedig jöhet a színjátszás: improvizációk, közösen kitalált jelenetek, különböző karakterek és helyzetek megformálása.

Hogy mindez hogyan néz ki a gyakorlatban? Például úgy, hogy a résztvevők párba állnak, egyikük mutogat, a másiknak pedig ki kell találnia, mire gondol a társa, és szavakba öntenie a gondolatait. Máskor már beszélni is szabad, csakhogy van egy apró bökkenő: az egyik fél minden állítására „igen, de…” kezdetű mondattal kell válaszolnia a másiknak.

A foglalkozás végére már egy egész jelenetet kell megalkotniuk, méghozzá egy újságcikk címe alapján. Egyetlen cím, némi gondolkodási idő, és szereplőket, helyzeteket, történetet kell teremteniük a semmiből, és ez sem okoz gondot, lubickolnak benne a legkisebb tanoncok a csütörtöki foglalkozáson.

Persze, nem mindig újságcímekből dolgoznak. Van, hogy csak néhány verssort kapnak inspirációnak, máskor egy fényképet, amelynek egyik mozdulatából kell jelenetet építeniük. Olykor Zenkő találja ki a helyzetet, máskor a résztvevőknek kell megalkotniuk az egész történetet.

És közben, szinte észrevétlenül, megtanulnak figyelni egymásra, együttműködni, kifejezni magukat. Zenkő szerint a gyakorlatok jelentős része egyébként nem sokban különbözik attól, amit a színészképzésben is tanítanak. Csak éppen itt nem feltétlenül az a cél, hogy a résztvevőkből színészek váljanak.

„Megtanulják kifejezni magukat, megtanulják a testüket. Nagyon sokszor nem vagyunk kapcsolatban a saját testünkkel” – magyarázza Zenkő, majd hozzáteszi, hogy az egymásra figyelés és a színpadi fegyelem legalább ennyire fontos része a folyamatnak.

„Az improvizációban azt nagyon szeretem, amikor rájönnek, hogy ez nem verseny. Ha ketten vagytok bent, nem kell jobbnak lenned, mint a másik. Akkor nyertetek, ha mindketten jók vagytok. Mert a jelenet kell jó legyen és az akkor lesz jó.”

Vagyis lényegében színészkedni tanulnak, csak éppen nem feltétlenül azért, hogy egyszer színpadra álljanak.

Bár, mint kiderül, azért Zenkő erről sem tett le. Régi álma, hogy legyen egy felnőtt amatőr társulata, amellyel előadásokat is készíthet. A résztvevők azonban egyelőre nem feltétlenül osztoznak a lelkesedésében.

„Én ígérgetem nekik a színpadot, de félnek tőle” – mondja nevetve.

A férfiak inkább söröznek?

Egy dolog azonban már a felnőtt foglalkozás elején feltűnik: egyetlen férfi sincs a teremben. Csak nők. Mint Zenkő elmeséli, néha az egyik résztvevő párja is becsatlakozik, amikor itthon van, de alapvetően női társaságról beszélünk.

És ez már önmagában is meghatározza a csoport hangulatát.

„Amikor csak nők vagyunk, akkor nagyon harsányak és alpáriak tudunk lenni, és ez olyan jó, hogy kiengedjük” – meséli Zenkő, hozzátéve, hogy egy-egy férfi jelenléte egészen más dinamikát hoz a foglalkozásokba.

De vajon miért nem járnak ide férfiak?

Zenkő szerint ebben a székelyföldi férfiak érzelmi zárkózottsága és a színjátszással kapcsolatos előítéletek is szerepet játszhatnak.

„Mi az a hülyeség, hogy odamegyek, és akkor ott színészkedek? És ki se engedi. Tehát még hogyha meg is pendül benne az, hogy érdekel engem a színjátszás, hamar leállítja azzal, hogy ó, az hülyeség. Akkor már inkább kimegyek sörözni. Vagy nem tudom, mit csinálnak a férfiak.”

Zenkő abban viszont biztos, hogy a férfiak is legalább annyira élvezhetnék ezeket a foglalkozásokat, mint a nők.

És nemcsak a felnőttek között ilyen aránytalan a nemek megoszlása. Zenkő szerint már a középiskolásoknál, sőt, a legkisebbeknél is jóval több a lány, mint a fiú, és ezt meg is tapasztalom csütörtökön, a kicsiknél sem találok egy árva fiúcskát sem.

Az pedig, hogy egy negyvenéves férfi esetleg nehezebben beszél az érzéseiről, még csak-csak magyarázható a társadalmi elvárásokkal. De miért lenne ez így már a gyerekeknél is?

Erre Zenkőnek sincs kész válasza. Viszont felvet egy másik szempontot: vajon mennyire része egyáltalán a színház a mindennapjainknak?

Felnőttként újra megtanulni játszani

Mielőtt azonban erre rátérnénk, van még valami, ami nem hagy nyugodni. Miért választja valaki felnőttként éppen a drámakört? Miért kezd el színészkedni akkor, amikor már valószínűleg esze ágában sincs színésznek állni?

Zenkő szerint a válasz részben abban keresendő, hogy sokakban már jóval korábban megszületett a színpad iránti vágy, csak valamiért sosem teljesült be.

„Nyilván azok, akik idejönnek, főleg a felnőtteknél, azt hiszem, mindegyikben volt egy vágy a színház irányába vagy a színpad irányába, ami nem valósult meg. Tehát ott van a csírája.”

A drámakör pedig lehetőséget ad arra, hogy ezt a vágyat valamilyen formában mégis megéljék. Hogy egy kis időre valaki mások legyenek, kipróbáljanak különböző karaktereket, helyzeteket, érzéseket, és közben akár olyan oldalukat is felfedezzék, amelynek a hétköznapokban nemigen jut szerep.

És mindezt úgy, hogy nem kell tökéletesen teljesíteniük, nem kell közönség előtt bizonyítaniuk, sőt, még csak különösebben komolyan sem kell venniük magukat.

Hiszen az egésznek éppen a játék a lényege.

Valahol ez is különös: gyerekként természetes, hogy játszunk. Kitalálunk történeteket, szerepekbe bújunk, mindenféle ostobaságot művelünk, és egy pillanatig sem kérdezzük meg magunktól, hogy ennek ugyan mi értelme van.

Aztán felnövünk, és mintha egyszer csak elfelejtenénk, hogyan kell.

Vagy talán nem is elfelejtjük, csak egyre ritkábban engedjük meg magunknak.

Zenkő szerint pedig éppen a játék az, ami miatt a drámakör más lehet, mint egy hagyományos önismereti foglalkozás. Miközben valaki azt hiszi, hogy csupán egy vicces jelenetet épít fel a társaival, valójában beszélni, figyelni, együttműködni és alkalmazkodni is tanul.

És ami talán a legfontosabb: mindezt úgy, hogy közben jól szórakozik.

De ha a felnőttek ennyire elszoktak a játéktól, vajon a gyerekek hol találkozhatnak vele?

Zenkő szerint a színház és a drámapedagógia nálunk korántsem része annyira a mindennapoknak, mint lehetne.

„Focizni látják az embereket, focizni elmegyünk, karatézni, látom az embereket, elmegyünk. Színházat nem látom.”

Úgy gondolja, egy-egy iskolai színházlátogatás önmagában még nem feltétlenül elég ahhoz, hogy a gyerekeknek természetes legyen a színpad világa.

Saját gyerekkorából az operaelőadásokat idézi fel, amelyekre édesanyja rendszeresen elvitte. Nem állítja, hogy mindig különösebben élvezte őket, de visszatekintve úgy érzi, ezek az élmények ébresztették fel benne a színház iránti kíváncsiságot.

És éppen ezért tartaná fontosnak, hogy a drámapedagógia nagyobb szerepet kapjon az iskolákban is. Szívesen látná, ha Erdélyben is még inkább elterjednének a tantermi színházi előadások és azok a foglalkozások, amelyekben a gyerekek nem csupán nézői, hanem résztvevői is lehetnek a történeteknek.

Mert a színházhoz nem feltétlenül a nézőtéren keresztül vezet az út.

Van, aki rögtön a rendezői székre pályázik.

A kicsik bezzeg nem félnek a színpadtól

„Filmrendező!” – vágja rá Janka a foglalkozás felét jelző teaszünetben, amikor megkérdezem tőle, mi szeretne lenni, ha nagy lesz.

A gyerekeknél egyébként is egészen más a hangulat. Kevesebb a hosszas beszélgetés, több a mozgás, a spontaneitás, és a figyelem is könnyebben elkalandozik. Zenkő szerint ez természetes: a kisebbekkel ugyanazoknak a gyakorlatoknak az egyszerűsített, mozgalmasabb változatait végzik, amelyekkel a felnőttekkel is dolgozik.

A foglalkozás végén azonban itt is jut idő egy kis befelé figyelésre. Körbeülnek, és mindenkinek be kell fejeznie egy mondatot: „A mai napban az volt a legfontosabb, hogy…”

Nem feltétlenül a drámakörről kell beszélni. Bármi jöhet, ami aznap fontos volt.

Elhangzik néhány bizonytalan válasz, valaki az ismerkedés élményét említi, Zenkő pedig azt tartja a napja legnagyobb sikerének, hogy időben elkészítette a másnapi óratervét.

Aztán egy újabb mondat következik: „A legerősebb tulajdonságom…”

Van, akinek erre elsőre csak annyi jut eszébe, hogy sokat eszik. Más azt állítja magáról, hogy nem robbanékony. Valaki gonosznak nevezi magát, mire rögtön érkezik a tiltakozás, hogy dehogy gonosz. Legfeljebb egy kicsit.

Zenkő közben arra biztatja őket, hogy ne akarjanak nagyot mondani. Nem az a fontos, hogy valami különlegeset találjanak ki, hanem hogy mondjanak magukról valamit, ami tényleg igaz.

Aztán ő is sorra kerül.

„Az én legerősebb tulajdonságom a kíváncsiság.”

Talán nem véletlen, hogy éppen ezt mondja. Az egész délután a kíváncsiságról szólt: arról, hogy merünk-e mások felé fordulni, kipróbálni valami szokatlant, vagy akár csak megengedni magunknak, hogy újra játsszunk. Én legalábbis kíváncsiságból érkeztem. És végül azon kaptam magam, hogy legszívesebben beállnék a többiek közé.