Csak tévedésből botlanak bele a turisták Székelyudvarhelybe?
Udvarhelyen jelenleg annyi a turizmus, amennyire számítasz. És ez nem túl sok – mondja Albert Orsolya.
Nincs minden történet mögött botrány, visszaélés, korrupció. Szerencsére. Néha egyszerűen jó megismerni valakit, aki szenvedéllyel, kitartással és kíváncsisággal csinál valami különlegeset. Az ilyen írásokhoz idő kell: beszélgetés, odafigyelés, egy délelőtt valakinek a világában. Az előfizetéseddel abban is segítesz, hogy minél több inspiráló történetet mesélhessünk el.
Ha Hollywoodban, a Hírességek Sétányán nincs is udvarhelyi csillagunk, azt elmondhatjuk, hogy van a városunkban egy színésznő, akinek a kedvéért készült itt egy csillag – igaz, a szerelme készítette és a régi Csillagvizsgáló falára graffitizte, de a dolog szenzációját ez nem homályosíthatja el.
Ez is érdekelhet:
Máté Emőke
Ezúttal Albert Orsolya színésznővel jártuk be a város és a környék számára legkedvesebb szegleteit. Beszélgettünk arról, hogy Udvarhelyen a turizmus jelenleg miért pontosan annyi, amennyire számítasz. Pedig nem Eiffel-toronyra meg hollywoodi imázsépítőkre lenne szükségünk, hanem egy kis vagányságra, összetartásra és egy igazán UdvarHelyes élményhálózatra.
Tartsatok velünk!
A csillagvizsgáló hollywoodi csillaga
Utunk a Csillagvizsgálónál kezdődött, ahol kis szerencsével épp találtunk valakit, és sikerült bemennünk az épületbe. Orsolyát kedves, iskoláskori, szerelmes emlékek fűzik a régi épülethez: volt egy romantikus törzshelyük a régi csillagvizsgálóban, ahová a férje felgraffitizte a közös csillagukat és az ő nevét titkos írással.
– Olvasgattam, hogy ment a vita a csillagvizsgáló kapcsán, mondván: valójában soha nem volt itt egyetlen szerkezet sem, ami a csillagokat vizsgálhatta volna. És akkor viccesen eszembe jutott, hogy azért mégiscsak voltak itt csillagok, ha másképp nem, hát felgraffitizve! És ha már Hollywoodban nem kaptam a sétányon egy csillagot, legalább itt Udvarhelyen, a csillagvizsgálónál volt egy sajátom. Most, hogy felújították, már nincs meg, de az élmény megmaradt nekünk – meséli, és jót derülünk a történetén.
Megbeszéljük, hogy ha nem is mindenkinek, de sokunknak fűződik valamilyen emléke a régi, tiritarkára graffitizett épülethez: nekünk az osztálytársaimmal például a gólyabálunk tematikája, az apokalipszis miatt készült ott mindenféle fotónk és videónk.
Most teljesen más az épület, már nem lenne jó apokalipszis-helyszínnek. Orsolya a gyerekeivel párszor feljött ide a felújítás óta: megnézték a bolygómakettet, végigjárták a lombsétányt – míg régen persze a felgraffitizett csillagért jártak fel ide.
Vagány lett szerinte a felújított helyszín, tetszik nekik a QR-kódos tanösvény, a játszótér és a madaras ismeretterjesztő táblák is.
– Szerintem ez a helyszín teljesen jó arra, ha Udvarhelyről nem szeretnél kimenni, de eltöltenél két-három órát a szabadban – mondja, hozzátéve, hogy családosoknak is kiváló úticél lehet.
De lát más potenciált is a helyben: tetszett neki, amikor itt tartották a Cheers borestet, szerinte ez egy fiatalos, kreatív tér lehetne művészeti projekteknek is – miközben persze a kilátás sem az utolsó, egészen messzire ellátni onnan fentről, ilyenkor ősszel különösen szép az egyre sárguló Budvár-domb.
Miközben madártávlatból szemléljük a várost, korai emlékeiről kérdezem Orsolyát: mikor tudatosult benne, hogy ő udvarhelyi, és az ezzel kapcsolatos érzései hogyan változtak az évek során.
Arról is mesél, hogy mikor érezte a leginkább a város hiányát: amikor még Budapesten éltek, és megszületett a kislányuk. A férje egész nap dolgozott, ő pedig sokat volt kettesben a kislánnyal.
– Akkor nagyon vágytam haza, mert tudtam, hogy a szülési szabadságom is sokkal könnyebben telne itthon a barátaimmal. Ha kimennék a parkba, biztos, hogy találkoznék valakivel, akivel beszélgetni tudok. És nyilván Budapesten is lehetett találkozni emberekkel meg beszélgetni, de mindig azt mondtam a férjemnek: én az életről akarok beszélni, nem arról, hogy hányas pelenkát hord a gyerek. És azt gondolom, hogy Udvarhely pont arra lett volna jó azokban az időkben, mert van egy közös múltunk, valami közös bennünk, amiről tudunk beszélni. Ez most nagyon patetikusan hangzott, ez a közös múlt – nyilván nem úgy gondoltam –, de mégis más itthon elkezdeni egy beszélgetést a városi parkban, mint mondjuk a budapesti Olimpiai Parkban.
A Patkó kihasználatlan ziccere
Utunk a város központjába vezet. Végig vacillálunk, hogy pontosan hová menjünk, mert Orsolya azt a történetet szeretné elmesélni, ami a legjobban összefoglalja számára Udvarhely lényegét. Végül abban maradunk, hogy jó helyszín lesz erre a Patkó, hiszen annyi emlék fűzi ide.
Ezen a téren sétált át pedás kisiskolásként, később a kicsi, majd a nagy Gimibe járva, de még menyasszonyként is eljárt ott. Elevenen él benne a kép egy március 15-éről, amikor ötödikesként a Gimi bentlakásának alsó részén volt az osztályuk, és a kerítés betonelemeire kiülve nézték, ahogy megtelik a tér.
Ugyancsak fontos számára a karácsonyi éjféli mise: az ünnepnek ez egy nagyon fontos része, a pont az i-re. Meséli, mennyire rosszul esett neki, amikor korábbi időpontra került a mise: „Úgy éreztem, elvettek tőlem valamit.”
– Minden ehhez a térhez kötődik. Emlékszem, az egyik éjféli misén, talán első-másodikos lehettem, a nagy színpadon be voltunk öltözve kis angyalkáknak, és mi adtuk elő a műsort. Aztán a Duna TV vagy valamelyik magyar csatorna átvette, utána ott is megnézhettük – emlékezik vissza, közben mutatja a betonoszlopokat, amikről gyerekként a március 15-ei ünnepséget nézték.
Míg kerüljük a teret, arról beszélgetünk, hogy nincs kihasználva a benne rejlő potenciál Orsolya szerint: sem az udvarhelyiek, sem a turisták szempontjából.
– Azért is gondolom ezt jó helyszínnek, mert mindenre nyitott, a turisták is mindenre ráláthatnának innen. Szerintem nagyon szép ez a templom is, ahogy itt áll a dombon, itt van Áron püspök szobra, az iskolák, és az utóbbi időben azt látom, hogy azért elég szépen elkezdték felújítani a dolgainkat. Szerintem a Patkó egy patinás tér. Az egyetlen bajom vele – ami egyébként Udvarhelyen sok minden mással is bajom –, hogy nem lakjuk be a tereinket. Megvannak, szépek, de akárhányszor elmegyünk külföldön bárhová, azt látom, hogy a parkokban piknikeznek, ülnek a füvön, és valahogy az életük része. Nálunk meg átjárónak használják. Szerintem ez a tér sokkal több közösségi eseményt elbírna, mint amit jelenleg megtartanak itt.
Mint mondja, valószínűleg azzal is elrontjuk, hogy teleparkoljuk a teret.
