Hogyan válik a szülővárosunk egyetem előtti váróteremmé?

Öllerer Áront talán a régi Gében láttam először. Gyakran találkoztunk ott, mégsem igazán beszéltünk, szimpatikus srác volt, de csendes. Olyan megfigyelő típusnak gondoltam, ezért aztán az sem lepett meg, amit a Communitas Alapítvány honlapján elérhető leírásban olvastam róla: a riport érdekli, a fikció nem.

Talán éppen emiatt gondolom, hogy Udvarhely inkább megfigyelőpont számára, bázis helyett, rá is kérdezek tőle, amikor a kanapén beszélgetünk. Arra is, hogyan lesz egy generáció számára egy váróterem a saját szülővárosa. De egyáltalán, hogyan lett számára Udvarhely az, ami.   

Ez is érdekelhet:

A legtöbben úgy élünk, mint a szüleink. Csak nem vesszük észre.

Miért élünk kollektív paranoiában, miért kellenek matriárkák a férfiak városába, és miért félünk az autonómiától?

Udvarhelyi HírportálGál Előd

Ezt nehezebben értenénk meg anélkül, hogy tudnánk, Áron grafikát és filozófiát tanult, igaz, beszélgetésünk során „részmunkaidős belső emigránsként” hivatkozik magára. Főleg mert nem hisz a „szent székely hagyományokban”, ha azok csak üres pózok.

A tojáshéj-effektus: fiatalok a semmiben

Ehelyett inkább éppen azt figyeli, hogyan válik a szülőváros egy generáció számára az egyetem előtti váróteremmé. Nyolc év kolozsvári „elméleti alapzaj” után tért vissza, de nem a nosztalgia hozta haza, hanem a látni vágyás.

„Udvarhelyen csak távolságtartóan tudok létezni. Vannak problémák, amik a szőnyeg alá vannak söpörve, és van, aminek a létezését sem érzékeljük. Hiányzik a diagnózis, mert hiányzik a beszéd.”

Úgy érzi, Udvarhely sokak számára csak egy non-existence állapot, egy tojáshéj, amiből ki kell kelni, mert elfelejtettük megtanítani a fiataloknak, hogy a hely, ahol élnek, létezik és formálható.

„A diákoknál azt látom, hogy megszűnik a hely. Mintha egy burokban kelnének ki a tojáshéjból, aminek nincs semmilyen sajátossága. Azt tanulják meg, hogy itt nem történik semmi, hogy nem létezik a hely.”

A láthatatlan falu

S van, ami hiába létezik, nem találjuk. A beszélgetés egyik legmegrázóbb pontja az volt, amikor Áron matematikai alapokra helyezte a társadalmi elnyomást. Szerinte Udvarhelyen vannak rétegek, amikről egyszerűen nem veszünk tudomást. Holott statisztikailag egy egész falunyi LMBTQ-ember él a városban láthatatlanul.

„Udvarhelyen él 31 ezer ember. Statisztikailag a más nemi orientációjúak aránya ebből legalább 600 ember. Az egy falu. Hol vannak? Itt vannak, de olyan, mintha a föld alá lenne nyomva az egész probléma. Faktuálisan ez létezik, mégis teljesen láthatatlan.”

Pánkos múlt, kényelmes jelen

Szerinte ugyanis a városunkat nem a külső erők, hanem a saját szellemi kényelmünk korlátozza. Miközben sokan a politikát vagy a forráshiányt okolják a kultúra ellaposodásáért, Áron emlékeztet: a 80-as években, a legsötétebb diktatúra alatt ez a város „pánkosabb” és nyitottabb volt, mint ma.

„Én szerintem a képtár, a művelődési ház az úgy működött a 80-as években, mint egy nyitott műteremhálózat. Totál ilyen pánkos. (...) Ezek azok, amiket így magukra hagytunk. Szerintem ez a saját történetünkhözvaló hűtlenségnek a következménye. Magunktól csináljuk ezt. És nem fölülről megmondott dolog.”

Ez is érdekelhet:

Mire elég Udvarhelyen egy sárga nadrág?

Mi történik akkor, ha elfogy a levegő? Lesz-e erőnk majd kilépni a biztonságból? Most Wagner Áront kérdeztük. Egy kanapén.

Udvarhelyi HírportálGál Előd

Úgy látja, levettük a lángot a saját életünkről, és beleszoktunk a „mesketébe”, a biztonságos, tét nélküli történetekbe. Pedig a „tojáshéj” falai belülről is átüthetőek lennének.

„Ugyanennyi erővel lehetne teljesen másként is csinálni, és senkinek nem lenne az égvilágon semmi baja. (...) Most lenne az ideje, hogy javasoljon a társadalom valamit, ahol az ő részvétele megjelenik. Most kéne demonstrálni, hogy itt vannak akaratok, amiket eddig nem hallottak meg.”

A művészet? Felkavarhat még dolgokat?

Áron számára a művészet nem díszlet, hanem diagnosztikai eszköz. Kritizálja azt a habitust, ami a válságokat és a társadalmi feszültségeket esztétikai mázzal, vagy ahogy ő fogalmaz, „erőít fedi le. Szerinte a művész feladata nem a „meskete”, hanem a rögzítés és a jelenlét.

„Vannak problémák, azok nyilván egy része az szőnyeg alá van söpörve, része talán nincs is érzékelve egyáltalán. Tehát, hogy a diagnózis is hiányzik. (...) Valamilyen rögzítés kéne inkább. Tehát valamilyen egyszerű, adatszerű... Gyertek, beszéljünk arról, hogy mi van.”

Szerinte a helyi alkotóknak és intézményeknek fel kellene hagyniuk az öncélú autonómiával, ami elszigeteli őket a társadalomtól, és bele kellene állniuk a közös térbe.

„Szerintem a helyi kulturális színtér (...) a bizonyos művészeti rétegektől, meg a társadalomtól is egy picit autonóm lett, tehát valahogy egy ilyen kettős elszakadásban van. (...) Én azt szeretném, hogy mindenki lássa, és nem QR-kód, és nem újságoldal... hanem beteszem a Patkóba, hogy időstől fiatalig mindenki tudja, láthassa.”

– utal vissza a közelmúltban a Márton Áron téren rendezett kiállításra – amelyben kurátorként tevékenykedett –, a KICSInagy köztéri beavatkozásra.

S mi van még?

Bár a fenti sorokból felsejlik egy diagnózis körvonala, a teljes beszélgetésben Áron ennél sokkal mélyebbre megy. Ott derül ki, miért nem vádaskodás, hanem féltés van a szavai mögött, és hogyan lehet egyáltalán alkotni egy olyan közegben, ahol a „lángot levették”.

Hogyan küzd meg egy alkotó a saját belső emigrációjával nap mint nap? Miért hisz mégis a részvételen alapuló művészetben, és milyen konkrét javaslatai lennének a város „felébresztésére”? A videóinterjúban nemcsak egy elemzést kapsz, hanem egy embert is, aki nyolc év távollét után, minden távolságtartása ellenére is, makacsul keresi a kapcsolódási pontokat Székelyudvarhellyel.

Öllerer Áron válaszai és a teljes beszélgetés itt érhető el: