A legtöbben úgy élünk, mint a szüleink. Csak nem vesszük észre.

Szabó K. Attilával, a Nem hiszek a tavakban című novelláskötet szerzőjével Tusványoson ismerkedtem meg. Akkor még középiskolás volt, én jóval idősebb, de a műveltsége, olvasottsága akkor is feltűnt. Most, hogy újra Udvarhelyen él, sőt még egy novelláskötettel is előrukkolt, mi meg éppen elindítottunk az egy KANAPéN című generációs beszélgetéssorozatunkat, volt apropónk beszélgetni.

A kanapén ülve nemcsak az irodalomról, hanem a szabadságunkat korlátozó láthatatlan falakról is beszélgettünk. Attila nem „megmondóember”, inkább kutató, aki az írást gondolkodási formának tekinti, a sportot pedig menekülőútnak a túlpörgött tudata elől. De mi van, amikor pörög?

A normalitás, mint közmegegyezés

Attila gondolkodik. Például azon, hogy az irodalom legfontosabb feladata talán az, hogy eltávolítsa tőlünk a megszokott dolgainkat, hogy végre rálássunk: miért is tartjuk őket normálisnak. Lehet, éppen ezért mondja Selyem Zsuzsa Attila kötetéről, hogy úgy hoz szóba dolgokat, hogy közben el is hallgat dolgokat. Mint Attila mondja, ez a fajta „elidegenítés” segít észrevenni, hogy a legtöbb dolog az életünkben csupán közösségi megegyezés, amibe néha úgy egyezünk bele, hogy észre sem vesszük.

Ez is érdekelhet:

Mire elég Udvarhelyen egy sárga nadrág?

Mi történik akkor, ha elfogy a levegő? Lesz-e erőnk majd kilépni a biztonságból? Most Wagner Áront kérdeztük. Egy kanapén.

Udvarhelyi HírportálGál Előd

Attila szerint a művészet nem díszítőelem és nem is puszta szórakozás, hanem egy eszköz, amivel felülvizsgálhatjuk a saját életünket. Ez a folyamat pedig közvetlenül összefügg a szabadságunkkal.

„Amikor én arról beszélek, hogy a művészet hozzájárul az ember szabadságához, akkor így járul hozzá: hogy azokat az elképzeléseinket, fikcióinkat, történeteinket, amik alapján éljük a saját életünket, azt így valahogy jobban meg lehet érteni.”

Válságüzemmód és a szabadság hiánya

Ez a megértés nála nem áll meg az esztétikánál. Úgy látja, a közbeszédünk és a közösségi etikánk jelenleg egyfajta klausztrofób, védekező állásban van, ahol az autonómia helyett a biztonság az egyetlen mérce.

„Nagyon egy ilyen védekező álláspontra helyezkedik a kultúránk. (...) Az ember feladata, hogy ettől az áldozatiságtól, ettől a szenvedéstől valahogy védjük meg őt. (...) Mihelyt minket kell valakitől megvédeni, akkor te nem vagy egy autonóm ágens, aki valamit akar kezdeni az életével, hanem mindig ez a reakció van. Valahogy le kéne jönni erről a válságnarratíváról.”

Ez is érdekelhet:

Székelyudvarhelyen nem a lehetőségek hiánya a legnagyobb akadály

Péter Nóra vizuális alkotóval keressük a válaszokat az udvarhelyi valóságra, a megfelelési kényszerre és a szabadságunkra.

Udvarhelyi HírportálGál Előd

Attila szerint Udvarhelyre és az egész térségre jellemző ez, ez az egyfajta „védekező álláspont”, ami gúzsba köti a közösséget.

„Csak ennek lesz egy olyan klausztofób bezártságélménye, hogy hát igazából mindegy, hogy mit csinálunk, csak valahogy éljük túl, éljük túl, és akkor jön az egyik válság a másik után, a klímaválság, covid válság, háború, háború, háború, valahogy éljük túl, éljük túl, leélünk 70 évet, meghalunk és jó, akkor ennyi. Én erre vagyok igazából kiakadva, hogy mikor akarunk már valami kijelentőt csinálni, nem mindig csak ellenállni annak, hogy valami el fog romlani.”

A szikla és a „reflexív én” kikapcsolása

De mi van akkor, amikor a tudat már túl sokat kattog ezeken a válságokon? Az íróasztal magánya után Attilának szüksége van a fizikai igénybevételre, hogy a folyton kattogó agya végre megpihenjen. A sziklamászás nála nem szórakozás, hanem létszükséglet, az elemző, „túl agyalós” én elnémítása.

„A sport kikapcsolja a reflexív, tudatos ént, és előjön belőled az 'állat', aki sokkal ügyesebben meg tudja oldani a pragmatikus problémákat. Mész fel a falon, és valahogy a tested megoldja helyetted. Nekem erre szükségem van heti háromszor-négyszer, hogy ne csak a tudatos énemnek engedjek teret, mert annál sokkal több vagy.”

Matriárka minták a férfiak városában

A beszélgetés végén eljutottunk oda, ahol a legtöbb történet kezdődik: a családhoz. Attila szerint a felnőtté válás egyik legfontosabb pillanata, amikor észrevesszük: pont úgy kelünk fel az ágyból, pont úgy reagálunk a krízisre, mint a szüleink.

„Semmi probléma nincs ezzel, csak ne véletlenül történjen. Ne tőled függetlenül, valamilyen ösztönből cselekedj, hanem lásd be, és döntsd el: ez neked így rendben van-e vagy sem.”

De mi van a novelláiban is központi figyelmet kapó nagymamával? – kérdezem. Attila válaszából pedig azt olvasom ki, hogy Udvarhely tradicionálisan férfiközpontú kultúrájában különösen fontosak azok a figurák, akik képesek tükröt tartani a megszokásoknak.

„Nekem inspiratív volt egy olyan matriárka karakter, aki nőként kényszerült nehéz döntéseket felvállalni. Ő egy olyan minta, ami kivezet ebből a megszokott világból. (...) Lássunk rá a mintáinkra, és akkor utána már tudod értékelni, hogy nekem az úgy rendben van, vagy nincsen rendben. Ha nincsen rendben, azt szépen lassan lehet változtatni.”

A magányos íróasztal és a hiányzó visszajelzés

Szeretem, hogy milyen gondolatok lesznek hangokká a beszélgetésünk során, amely végén elárulja, jelenleg a doktori kutatása és az írás tölti ki a mindennapjait – egyfajta kegyelmi állapotként éli meg, hogy „szabad szellemi munkát” végezhet, de a tanítás közvetlensége hiányzik neki.

„Amikor írsz vagy kutatsz, az öröm, hogy rájössz dolgokra, de a visszajelzés másfél évvel el van tolva. Néha hiányzik a direktség, az, hogy lásd: amivel foglalkozol, annak van hatása másokra is.”

De mi történik a magányos íróasztal mögött, ahol a csend már fojtogató?

Hogyan lehet nyolc éven át küzdeni egyetlen regénytervvel, és miért bukik bele az ember újra meg újra? Miért szorongunk a közösségi média kirakatától, és mi köze van a botanikának egy születő novellához? Mit jelent ma értelmiségiként megszólalni egy botrány közepén, és miért kellene néha „három napra kikapcsolni a világot” ahelyett, hogy mi kapcsolnánk ki magunkat?

Szabó K. Attila válaszai a teljes videóinterjúban: