Ha nem vagy halott, vagy pszichopata, akkor te is szorongsz
Kollégáink és pszichológus segítségével mutatjuk meg, miért aggódunk, és hogyan találhatsz megküzdési stratégiákat.
A parajdi sóbánya pusztulása mély kollektív trauma volt számunkra, ami rámutatott a biztonságérzetünk és a hatóságokba vetett bizalom megingására. A korábbi cikkünkben a gyász és a trauma pszichológiai hátterét jártuk körül, feltárva a közösségi feldolgozás útjait.
Most azonban egy tágabb, mindennapi szinten jelentkező jelenségre fókuszálunk: az általános szorongásra. Vajon miért érzünk egyre gyakrabban aggodalmat és bizonytalanságot? Hogyan érint minket a világban zajló események sorozata, és milyen megküzdési stratégiákat alkalmazhatunk?
Cikksorozatunk záró, második részében ezekre a kérdésekre kerestük a választ Hodgyai–Lőrincz Eszterrel és Máté Emőkével.
A személyes élményeket és gondolatokat Mircse Andrea pszichológus szakértői kommentárjaival keretezzük. Célunk, hogy a tapasztalatokon és a szakmai tudáson keresztül segítsünk olvasóinknak jobban megismerni és kezelni saját szorongásaikat.
Klíma, háború és COVID
A minket körülvevő világ állandóan változik, és ezzel együtt újabb és újabb aggodalmakat szül. A beszélgetésünk során hamar kiderült, hogy a tágabb világpolitikai és környezeti helyzet, valamint a társadalmi folyamatok mindannyiunkban komoly feszültségeket ébresztenek.
Timi: Mitől szoktatok ti mostanában leginkább szorongani? Vagy szoktatok-e szorongani?
Eszter: Én azon gondolkodtam valamelyik nap, hogy szerintem egyébként nem nagyon van ember a mai világban, aki nem szorong, csak olyan, aki nem tud róla, hogy szorong. Esetleg akik nagyon zen életet élnek, vagy földeken dolgoznak. Azt érzem, a következő generációnak sincs nagyon esélye. Bár azt remélem, hogy ők majd ezt sokkal jobban fogják kezelni, mert a szorongás mellé kapnak olyan példát is, hogy mondjuk tudatosítják a szüleik, hogy szoronganak, és próbálnak megbirkózni vele, és akkor nekik már hátha könnyebb lesz. Mi nem örököltünk mellé megoldókulcsot, csak a bajt.
Emőke: Szorongást okozhat például a klímahelyzet, a háború, a COVID.
Eszter: Én azt látom, hogy egyre többen menekülnek. Ha megpróbálom végigpörgetni ezeket a problémákat, akkor mind az jár az eszembe nekem is, hogy kellene vennünk valahol egy farmot, két tehenet, tyúkokat, kis kecskéket, és furassunk egy kutat, és hagyjuk a civilizációt.
Emőke: Én a választások kapcsán éreztem, hogy talán menni kell. Először Georgeșcu győzelménél, majd a májusi második forduló előtt. Szorongtam is, hogy mi lesz. Az is aggaszt, hogy később mi lehet.
Eszter: Igen, ezek szoktak zavarni engem is, de van, hogy odébb lököm, foglalkozom vele később.
Timi: Ezt én is szoktam. De felmerül bennem, hogy ez így jó, vagy sem?
Emőke: Én azt szoktam tudatosítani, hogy vannak dolgok, amik rajtam múlnak, és vannak, amik nem.
Eszter feltevését Mircse Andrea Selye János kutatásaival támasztja alá: tényleg mindenki stresszel. Ahogy viccesen mondani szokás: csak az nem stresszel, aki meghalt, vagy aki pszichopata – mondja. Ugyanez igaz a szorongásra is – csak nem mindenki van vele tisztában. Van, aki felismeri magában, más elfojtja vagy tudomást sem vesz róla. Ez önmagában még nem jelent betegséget, inkább egy természetes emberi reakcióról van szó.
A pszichológiában létezik egy spektrum, amelyen a különböző személyiségstruktúrákat elhelyezik (Otto F. Kernberg felosztása szerint). Ennek egyik végén a „neurotikus” működésmód áll – ide tartoznak azok az emberek, akik ugyan tapasztalnak szorongást vagy akár enyhébb depressziós tüneteket, de ezekkel képesek együtt élni, és általában jól funkcionálnak a mindennapokban.
„Nemegyszer hallottam tanulmányaim során, hogy neurotikus ember az átlagember, azok vagyunk mi. Tehát magyarul a depressziós és szorongásos tünetek, amik kezelhetők, és nem érik el a klinikai szintet, szaksegítség nélkül is rendben vannak. Jelzik nekünk, hogy valami nem oké.” A probléma az, hogy a szorongás kiváltja a stresszválaszt a testünkben, mintha külső veszély lenne, és ez az állapot krónikus stresszt okozhat, ami rontja az immunfunkciókat és a szervezetünk általános jóllétét.
„Valóban sok helyzet okozhat most extrém szorongást. A koronavírus-járvány óta (és azelőtt a klímakrízis) tobzódnak ezek a helyzetek” – mutat rá Mircse Andrea. Éppen ezért fel kell vérteznünk magunkat a szervezet stresszreakcióira. Hogy hogyan tudjuk ezt megtenni, arról a cikk végén olvashatsz majd, ahol választ kaphatsz arra is, hogy szorongjunk-e, vagy söpörjük félre inkább ezeket a gondolatokat – sőt, arra is, hogy hogyan érdemes híreket olvasni és szorongani.
Anyagiak és biztonság: A mindennapok szorongásfészkei
A globális kihívások mellett a mindennapi életünk legkézzelfoghatóbb forrása a pénzügyi stabilitás hiánya. A beszélgetésünk során kiderült, hogy az anyagi bizonytalanság mélyen megrengeti a biztonságérzetet, és gyakran vezet feszültségekhez.
Emőke: Én szoktam szorongani az anyagiak miatt is.
Timi: Én főleg a COVID-ban éreztem ezt, pontosabban utána. Azelőtt egy kicsit úgy voltam, hogy nem olyan fontos a pénz, aztán ez egészen addig tartott, amíg meg nem tapasztaltam azt, hogy hiába dolgozunk, hiába spórolunk, nem vagy alig elég a hónap végéig a pénz. Veszekedések is lettek miatta. Az egy rossz időszak volt.
Eszter: A leggyakrabban a párkapcsolati viták egyébként az anyagiak miatt vannak.
Emőke: Én már egyetemista koromban éreztem. Hárman vagyunk testvérek. Nyilván a szüleim, amit tudtak, megtettek, de nem volt egyszerű. Aztán azóta ezt így hozom: hol erősebb, hol gyengébb. Vannak időszakok, amikor nem merek ránézni, hogy mennyi van a kártyámon. Van, hogy megnyitom, egyből gyomorgörcsöm lesz, hogy jó, akkor még mennyi van a következő fizetésig, még mire kell költeni?
Eszter: Nekem az volt, hogy tinédzserként valahogy abszolút nem izgatott a pénz, egy pillanatig eszembe nem jutott, hogy egyébként majd ha dolgozom, akkor pénzt kell keresnem, mert abból fogok megélni. El is mentem filmművészetire. Befejeztem az egyetemet, és potom pénzekért dolgoztam. Olyan volt, hogy elmentem fotózni, és a buszjegyem alig jött ki – úgy emlékszem, 50 banim maradt. Akkor a férjem jobban keresett, az volt a szerencsém. És a másik, ami nagyon gáz volt, ami nekünk krízis volt: pont amikor terhes lettem, akkor szűnt meg az a cég, ahol a férjem dolgozott. Én nem dolgoztam sehol, és úgy vártuk egy jó nyolc hónapig, azt hiszem, a gyereket – sőt már szülés után kapott végül állást –, hogy nem tudtuk, mi lesz.
De hogy az egy másik nagyon-nagyon gáz dolog, amikor nem magadért vagy felelős, hanem a gyerekedért anyagilag. A saját szádból nyilván kiveszed az ételt, de amikor oda sem jut, akkor mit csinálsz?
Meg igazából a gyerek dupla szorongás mindenből. Én úgy szültem, hogy egyéves volt a kislányom, amikor beütött a COVID, utána jött a háború. Tehát nekem az anyasággal járó természetes szorongásra jött rá ez a sok minden. Nem csodálom, hogy rá három évre idegösszeroppanást kaptam.
Az anyagi bizonytalanság mélyen ki tudja billenteni az embert a biztonságérzetéből, és ezáltal komoly szorongást okozhat – magyarázza Mircse Andrea. Érdekességként megemlíti, hogy Abraham Maslow, az ismert pszichológus, aki a szükséglet-hierarchia, a Maslow-piramis megalkotója, gyerekkorában sokat éhezett. Ez a tapasztalat vezette arra a felismerésre, hogy amíg nincsenek meg az alapvető szükségletek (levegő, étel, lakás), addig az ember gondolatai ezek körül forognak, és másra nem is lehet koncentrálni.
„Ma az Y és Z generációk tényleg nem úgy állnak anyagilag, sem Romániában, sem Magyarországon, hogy könnyen vásárolhatnának lakást, mint a szüleink" – mutat rá Mircse Andrea. Ezen egy pszichológus sem tud segíteni: a pszichológus nem oldja fel a társadalmi problémákat, ráadásul az óradíjuk sokszor mélyíti is ezt a gondot.
A kilátástalan helyzetben azonban van, ami segít: ha van egy jó szociális hálónk, és van egy belső biztonságos helyünk, ahova visszatérhetünk. Például „lehunyom a szemem és ott vagyok egy padnál Camogliban, Olaszországban, és nézem a tengert." Ez a belső kép és emlék segíthet továbbmenni. A pszichológus hozzáteszi: a legtöbb terápia elején egyébként keresnek egy ilyen biztonságos helyet a klienssel.
Párkapcsolati és családi minták okozta szorongások
Az anyagi stabilitás mellett a párkapcsolatok és a családi minták is jelentős mértékben hozzájárulnak a szorongásainkhoz. A beszélgetésünk során kiderült, hogy a generációkon átívelő elvárások, az idealizált képek és a személyes tapasztalatok milyen mélyrehatóan befolyásolják a biztonságérzetünket ezen a téren.
Emőke: Ott a családalapítás is, én szoktam szorongai miatta több szempontból. Hogy elkések vele, addig húzom az időt, hogy egészséges leszek-e, hogy önző vagyok-e erre a világra gyereket vállalni. És még ott a nyomás kintről, rokonoktól, családtól. Kiderült, hogy PCOS-em van, azóta folyamatosan szorongok emiatt is.
Timi: Azt az időszakot szerettem, amíg még tanultam, akkor a családnak is könnyű volt beadagolni, hogy még nem házasodunk, nem lesz gyerek. Aztán jött a COVID. Engem nagyon kikészítenek az ilyen szituációk, amikor nem tudok normálisan tervezni. Túl bizonytalan volt minden. Biztos vagyok benne, hogy kikészültem volna, és elválunk már azelőtt, mielőtt összeházasodtunk volna. Pont a napokban hallottam egy ismerősömtől, hogy a COVID-ban a testvére és a menyasszonya háromszor vagy négyszer foglalta le az időpontot, a szolgáltatókat.
Emellett a családi traumákat, mintákat is rendbe kellett tennem kicsit a fejemben. Elvált szülők gyermekeként hosszú ideig azon pörögtem, mi lesz, hogyha 10 év múlva nem leszünk már szerelmesek, és el fogunk válni. Aztán egyszer koppant, ez nem így működik, ezt soha nem tudhatom előre. Ez ilyen: ebbe belemész, aztán el kell fogadni, hogy lesz valahogy.
Emőke: Én mindig anyatípusnak képzeltem magamat, annak ellenére, hogy a párkapcsolataimat totál káosz jellemezte, soha sehová nem vezető dolgok voltak az elmúlt másfél évvel ezelőttig. Neked a rossz családi minták, nekem a jó családi minták okoztak szorongást. A szüleim fiatalon találták meg egymást, 25 éve élnek kiegyensúlyozott, boldog házasságban, felállítanak előtted egy olyan idealizált képet, amit nagyon ritkán tudsz ugyanígy újraakotni és a te életedben is megkapni, és ez is tud szorongásokat gerjeszteni benned, hogy vajon én ezt meg tudom-e csinálni.
„A párkapcsolati szorongást illetően valóban nagy a káosz" – állapítja meg Mircse Andrea. „Egyik oldalról ott van az idealizált kép, a reklámok, a mindent megkaphatsz túlcsorduló üzenete, a filmek, a Tinder, a mesterséges intelligencia által létrehozott »csúcs-emberek«." A másik oldalon pedig ott vannak ezek a transzgenerációs terhek, az elfojtások, a berögzült rossz minták ismétlése – amit a szakirodalom sémaismétlésnek hív –, és amelyeket már le szeretnénk tenni.
Jó hír azonban, hogy az Y és Z generációk az elsők, akik tudnak változtatni ezen. Elmehetnek párterápiára, elolvashatnak néhány könyvet, és tudatosabban élhetnek, ha akarnak. A gond csak az, hogy a félrelépés is egyre könnyebbé vált a média térnyerése miatt, így az egy könnyebb opciónak tűnik.
Mircse Andrea szerint meg kellene találni az egyensúlyt a kapcsolatokban. A pároknak folyamatosan kommunikálniuk kellene egymás felé, hogy mire van szükségük, mi okoz örömöt, és mi esik rosszul. Ugyanakkor azt is meg kell érteni, hogy a másik nem egy mindenes szaki, nem egy örömszerző eszköz, nem egy bejárónő, hanem csak egy ember. Ennek a kettőnek az egyensúlya sok év tapasztalás.
Ott van egy másik fontos egyensúly is, amiről Esther Perel is beszél: a másik adjon biztonságot, hogy tudjam, nem szalad el mellőlem, de mégis érezzem azt, hogy olyan izgalmas, hogy másoknak is kellene – akár el is veszíthetném. Ez szintén nehéz feladat.
Szépségideálok, önkép és nőgyűlölet
Mélyen gyökereznek bennünk a testképünkkel és önmagunkkal kapcsolatos szorongások. A társadalmi elvárások, a szépségideálok és a gyerekkori élmények mind-mind hozzájárulnak ahhoz, ahogyan a tükörbe nézünk, és ahogyan önmagunkat látjuk.
Timi: Még miért szoktatok szorongani?
Emőke: Testkép és önkép. Emlékszem arra, amikor először rájöttem, hogy lány vagyok. Hogy nekem szempillaspirál kell, és hogy nekem szemceruza kell, és hogy én meg kell mossam mindig a hajam, hogy szép legyek. És hogy itt kezdődött egy csomó szorongás, meg kényszer magam felé, hogy én milyen kellene legyek. Addig nem érdekelt semmi, sem a testsúlyom, sem hogy hogy néztem ki.
Timi: Igen, ez nálam is volt. Én későn kezdtem el fejlődni. Már mindenkinek melle volt, amikor én még teljesen lapos voltam. Aztán kaptam egy push-up melltartót. Visszatérő álmom volt, hogy reggel elfelejtem felvenni.
Emőke: Veletek csúfolódtak?
Eszter: Rengeteget. Nekem a testképzavar az amiatt van, hogy nagyon-nagyon horror bullying volt nálunk. És nagyon szomorú vagyok, mikor visszanézem a képeimet, és látom, hogy milyen szép, cuki kislány voltam. Csak mivel szélesebb a csípőm, mint az átlagnak – a Britney Spears-Christina Aguilera érában, amikor ugye ez nem volt divat –, nagyon csúnyán csúfolódtak velem, meg nagyon-nagyon ki voltam közösítve a testem miatt, és hát azt ugye az ember magára veszi, és nekem ilyen nagyon-nagyon súlyos, mai napig tartó étkezési zavarom van. Nekem ez az egyik állandó szorongásom. Már nem is reménykedem, hogy valaha vége lesz igazából.
Timi: Engem pont a keskeny csípőm zavart hosszú-hosszú évekig. Egészen addig, amíg el nem mentem egy szín- és stílustanácsadó képzésre, és megtanultam, hogy vannak különféle testalkattípusok, és mindegyik szép, mindegyik számára vannak előnyös ruhák.
Emőke: Meg amúgy egy nagyon nagy dolog, amit megfogadtam magamnak: ha egyszer lánygyerekem lesz, hogy én előtte nem mondom soha azt, hogy kövér vagyok. Mert én nagyon szeretem az anyukámat, és egy csodálatos nőnek tartom, de nem mindig tudta eltitkolni azt, hogy ő sincs rendben saját magával, és ezért bennünk is lett frusztráció emiatt.
Eszter: Nem is muszáj beszélni róla, észreveszi anélkül is. Ha mondjuk indulás előtt földhöz csapsz hat ruhát.
Emőke: Én nem tudom, van-e olyan nő, akinek nincs ilyesmi miatt szorongása, hogy néz ki a teste, az arca, a haja, valamije.
Eszter: Egyszer néztem egy ilyen videót, ahol elmondják sorra a nők, hogy mi az a rész a testükön, amit nagyon utálnak. És szerintem egy ilyet olyankor, amikor rosszban vagy magaddal, meg kell nézni. Néztem, hogy milyen különleges az orra, ő pedig azzal kezdte, hogy jaj, az orra.
Timi: Meg a testtel, önképpel kapcsolatban ott vannak a filterek, szerkesztett képek.
Eszter: Kardashian testvérek. Amikor először megláttam, hogy Kim felfújatta a seggét. Mondom, nem hiszem el, hogy egész életemben azért csesztettek, mert nagy a seggem. És most, mikor már annyira nem érdekel, hirtelen divat lesz, és mindenki fújassa fel a seggét.
Emőke: Egyébként a szorongásokhoz én még megemlíteném azt is, hogy még mindig elég férfiközpontú világban élünk. Sokszor érzem, hogy másként néznek rám, másként kezelnek, mert nő vagyok – politikai kérdésekben például.
Eszter: A házunk építése miatt egy csomó mesterrel kellett beszéljünk mostanában. Engem nem vesznek komolyan. Beszéltem egy bácsival a sötétítők miatt, és állandóan mondogatta, hogy akkor az uraddal beszéld meg, és az urad a pénzt hagyja hátra, az uramnak a szócsöve vagyok maximum.
A nők testképzavaráról ma rendelkezésre álló tudás aggasztó – hangsúlyozza a pszichológus. A megbetegítő családdinamikán kívül ez az egyik vezető oka az evészavaroknak is.
Érdekes szerinte, hogy Eszter azt mondja, szélesebb volt a csípője, mint a szépségideálba beleillő Aguileráé. Erről az jut eszébe a pszichológusnak, hogy Aguilera és például Selena Gomez is többször hízott-fogyott húsz kilót. Rengeteg támadást kaptak emiatt, pedig mindenhogy jól néztek ki. Valahogy velünk is ez a helyzet igazából: mi csinálunk katasztrófát a plusz kilókból, mert nőként ehhez szoktunk hozzá. A széles csípő, meg a keskeny csípő is bajnak tűnik. Ez egy belsővé tett monitorozás, amit male gaze-nek hívunk: mi, nők próbáljuk a férfiak szemével nézni magunkat.
Mircse Andrea kiemeli, egyrészt a férfiaknak nincs „egy” ízlése, másrészt pedig az, amelyik férfi egy modellel akar járni, az sokszor nem a valóságban él, nem tudja elfogadni, szeretni önmagát. „Miért nem elég a jól kinéző, csinos randipartner? Miért kell tökéletes? Hogy felvágjunk vele, mert anélkül nem éreznénk elég jónak magunkat.” Aki elég érett, az tudja, hogy fontosabb az, hogyan érzi magát annál, hogy mások mit gondolkodnak róla. Ehhez sok önismeret kell.
Fontos az is szerinte, hogy a nők fel tudják ismerni a mizogíniát (nőgyűlöletet), az olyan környezetet, ahol kényszeresen kell megfelelni a külsejükkel, és kerülik azt, ha tudják.
„Ti is arról beszéltek, hogy férfiközpontú világban élünk. Susan Sontag feminista író elképzelte, hogy külön csoportokat hozunk létre és úgy tudnánk még több egyenlőséget kivívni (ilyenek a nőjogi sztrájkok például). Azt mondja, a férfiakkal együttműködve ez nem lehetséges, mivel még mindig kiszolgáljuk őket, és ők még mindig csak az előnyeit élvezik a dolognak. Persze tisztelet a kivételnek, de ha valaki minden nap hoz nekem svédasztalos reggelit, úgy hiszem, én is élvezném azt." Ilyen a nők szépsége és szépség általi alárendeltsége is: egyszerűen kiszolgálja a férfiakat, és ők csak a kellemest tapasztalják belőle.
Ami még szomorúbb – folytatja a pszichológus –, hogy egyes férfiak azt hiszik, primer joguk van a nők testéhez. Idekapcsolódik, hogy egyes európai országokban a nők 60–70 százaléka élete során valamilyen formában bántalmazás áldozatává válik. „Olyan, mintha azt mondanám, jogom van a svédasztalos reggelihez akkor is, ha ahhoz be kell törnöm egy szálloda éttermébe." Ez a másik vége, a legalja az egyenlőtlenségnek. A nőgyilkosságokról nem is beszélve.
Mircse Andrea szerint elsősorban az segít, ha nem vagyunk szexisták saját magunkkal szemben. Olyan ruhát veszünk fel, amiben jól érezzük magunkat, olyan sminket választunk, amiben még önmagunk lehetünk, olyan párt választunk, aki megbecsül. És olyan munkát vállalunk, ami szellemileg is feltölt.
Kiégés és mobbing
Egyébként a munka világa is jelentős szorongásforrássá válhat.
Emőke: A munka miatt is szoktam szorongani. Az első két évem a munkahelyen, főleg a tavalyi év a választások miatt arról szólt, hogy reggel hasmenés, este forgolódás. Aztán lettek erre módszereim. De pánikrohamaim is voltak, amíg megtanultam kezelni.
Timi: A munka, igen, az nekem is okozott álmatlan éjszakákat. Kellett idő, amíg megtanultam azt, hogy határaim legyenek, ne mondjak mindenre igent, akkor is, ha egyértelműen nincs rá időm. Csinálod, csinálod, aztán kiégsz. Meg szorongsz sokat. Amúgy például az idő miatt én nagyon sokat szoktam szorongani. A munkában már kevésbé, de az életben még mindig hajlamos vagyok sok projektet futtatni egyszerre, és folyton számolgatok, hogy mikor mire lesz időm.
Eszter: Meg ott van a folyamatos online jelenlét is. Mennyivel nyugodtabb lehetett régen megírni egy levelet, amire két hét múlva jött egy válasz. Most már elvárás lett, hogy este 11-kor pittyen a telefon, és válaszolj rögtön.
„A munkahelyek a teljesítményszorongás meleg fészkei" – állapítja meg Mircse Andrea pszichológus. Hozzáteszi, a munkahelyi stressz szorosan összefonódhat az anyagi szorongással. Ezen kívül a kiégés, melynek jelei sokszor a depresszióhoz hasonlóak, már fizikai tünetekkel mutatja meg nekünk, hogy túl sokáig mentünk el a munka terén. Az, hogy mennyi pihenésre van szükségünk, és az hogyan esik jól, hosszú tanulási folyamat.
A munkahelyi stressz másik forrása a mobbing, vagyis a bullying folytatása munkahelyi köntösben. „Amikor összebeszélnek a hátad mögött, kinevetnek, beszólogatnak, és már nem szívesen mész be, akkor tudni kell időben kiszállni" – figyelmeztet a pszichológus. A mikroagresszió is ide tartozik, például egy nőgyűlölő, mikroagresszív beszólás lehet a „híztál?" kérdés, ami egy egész napját át tudja húzni egy kicsit is bizonytalan nőnek.
Kapaszkodók a bizonytalanságban
A beszélgetésünk és a pszichológus magyarázatai rávilágítottak a szorongás számtalan forrására, a globális kihívásoktól a személyes életeseményekig. Fontos azonban látni, hogy a szorongás nem egy legyőzhetetlen ellenség, hanem egy jelzés, amellyel meg lehet, és meg is kell tanulnunk együtt élni.
De hogyan tehetjük ezt meg? Milyen konkrét eszközök állnak rendelkezésünkre a mindennapi aggodalmak kezelésére? Kolléganőim és a pszichológus is számos gyakorlati tippel szolgáltak:
Timi: Nektek mi vált be szorongás ellen?
Eszter: Pszichológus. Szerintem benne kellene legyen az egészségügyi biztosításban pszichológus, mert nagyon sokan nem mennek el amiatt, hogy drága. Ez nagyon gáz szerintem. Persze nagyon jó, ha vannak barátaid, vagy a szüleiddel tudsz beszélgetni. Nem ugyanaz. Nem ugyanaz, ahogy a pszichológus kíséri azt a beszélgetést. Ő pontosan tudja, hogy milyen irányba kell terelje, vagy mit kell belőled kiszedjen. És teljesen kívülállóként nézi az egészet. És ez szerintem nagyon-nagyon fontos.
Emőke: Én elválasztom, hogy mi az, amire van ráhatásom, és mi az, amire nincs, és amire nincs, azt tolom magam előtt, vagy próbálom teljesen kirekeszteni. A másik, hogy végiggondolom, hogy mi a legrosszabb forgatókönyv, mi az ára, ha valamit rosszul csinálok meg. Illetve igyekszem a feladatokat lépésekre osztani, nem az egészet egyszerre megoldani. Aztán ott az mozgás, étkezés, kevés cukor, koffein. És a sírás. A jó alvás.
Timi: Nekem ami még segíteni szokott az a természet. A meditáció, légzőgyakorlatok.
Emőke: Kamilla tea, egy jó könyv vagy sorozat, kreatív hobbik.
Mircse Andrea pszichológus kiemeli, hogy a megküzdés kulcsa gyakran a kontrollérzet visszaszerzésében rejlik. Még a cikk elején felmerült, hogy szorongjunk vagy söpörjünk félre gondolatokat. A pszichológiában vannak olyan feladatok, mint a paradox intenció vagy a szorongás órái (Purebl Györgytől), melyekben célzottan kell szorongani, például minden nap háromkor. Ez kontrollérzetet ad. Ilyenkor, ahogy a kolléganők is írták, át lehet gondolni, hogy mit tudunk tenni, és mit nem, mi a legrosszabb, ami történhet, és hogyan tudunk megküzdeni ezzel. Érdemes ezt papírra vetni, tanácsolja.
A pszichológus azt is javasolja, hogy a hírfogyasztást tudatosan kezeljük. „A COVID alatt szakemberek azt javasolták, hogy reggel és este ne olvassunk híreket, ez felviszi a kortizol szintet, ami egy stresszhormon. Érdemes délután híreket olvasni és szorongani, mert a kortizol ekkor már beállt egy szintre, de még nem is kell lecsökkenjen az alváshoz.”
A konkrét, jól bevált módszerek közül Mircse Andrea is megerősíti a pszichológus fontosságát. „Mélyre visz, de ki is hoz belőle. A pszichológus meg tud hallani minket, ahogyan más nem.”
Ezen kívül számos erőforrásunk van, amelyekről a beszélgetésben is szó esett, és amelyek mind szuper segítséget nyújtanak, erősíti meg a fenti megküzdési lehetőségeket. A mozgás természetes opoidokkal ajándékoz meg, a meditáció tudatosabbá tesz, a prefrontális és limbikus kéreg közti kapcsolatokat erősíti. „Az étkezés lehet szerotonin bomba is, ha jól étkezünk (fun fact: a legtöbb szerotonin a bélrendszerben található).” Mircse Andrea a kurkumát említi példaként, de sok más élelmiszerről is kimutatták már jótékony hatását. Fontos a jó alvás is, mert segíti a emlékek konszolidációját, így a stresszes helyzetek is új helyet kapnak az agyunkban.
A változás belülről fakad
Cikksorozatunkban bejártuk a szorongás különböző arcait, a kollektív traumáktól a személyes kihívásokig. Láthattuk, hogy a bizonytalanság, az anyagi nehézségek, a párkapcsolati minták, a testképzavarok, valamint a munkahelyi stressz mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy aggodalmak árnyékolják be mindennapjainkat.
A pszichológus egy Gandhi-idézettel búcsúzik: „Te magad légy a változás, amit látni szeretnél a világban.”
Azaz szorongás kezelése, a testi és lelki egyensúly megteremtése egyéni szinten kezdődik. Az apró, tudatos lépésekkel nemcsak saját életünkön javíthatunk, hanem példát is mutathatunk a következő generációknak, egy olyan világot építve, ahol a szorongás már nem megoldatlan probléma, hanem egy jelzés, amire tudatosan reagálunk.
Az uh.ro azért működik, mert van néhány hozzád hasonló szabadságszerető ember Erdélyben, akinek fontos a szabad sajtó. Ezért arra kérünk, ha megengedheted magadnak, akkor legyél te is az előfizetőnk.
