Eddig Parajdon gyógyultunk. De a traumából mi gyógyít ki minket?

A napokban egy súlyos esemény rázta meg a közösségünket: a parajdi sóbányát teljesen elárasztotta a megáradt Korond-patak vize. Ez az iszonyatos esemény nem csupán egy fizikai helyszínt tüntetett el, hanem egy mélyen gyökerező szimbólumot, egy egész közösség munkaadóját, gyógyhelyét és gyermekkori emlékét törölte el. Hogy lesz-e még valaha, nem tudni. 

A sóbánya sorsa sokban emlékeztet a másfél éve leomlott gimnázium bentlakásának eseményeire: mindkettő egy elkerülhetőnek tűnő hibára, a biztonság megkérdőjelezésére és a hatóságokba vetett hit megingására mutat rá. Ezek a gondolatok és az események hívták életre ezt a cikksorozatot, amelynek célja, hogy segítse a megértést és a közösségi feldolgozást, miközben rávilágít a mai kor emberének szorongásaira.

Ez a cikk a sorozat első része, amelyben a parajdi tragédia által kiváltott érzelmeket és azok pszichológiai hátterét járjuk körül. Elsőként magára a sóbánya elvesztésére mint kollektív traumára fókuszálunk, feltárva, hogyan éltük meg a közvetlen hatásokat és milyen gyermekkori emlékeket, érzéseket hozott fel a veszteség.

A sorozat második részében pedig a tágabb értelemben vett szorongásokat, a mindennapi félelmeinket vizsgáljuk majd meg két kolleganőmmel, Hodgyai–Lőrincz Eszterrel és Máté Emőkével folytatott beszélgetésen keresztül. A jelenségekre szakmai magyarázatot is adunk majd Mircse Andrea pszichológus segítségével. 

Mit jelentett nekünk a bánya?

Amikor először hallottunk a sóbánya pusztulásáról, azonnali és mély érzelmek kerítettek minket hatalmukba. Erről a döbbenetről, szomorúságról és a személyes emlékekről beszélgettünk.

Timi: Mik voltak az első reakcióitok, amikor a bányáról hallottatok?

Emőke: Inkább szomorúság. Nem olyan rég volt a gimnázium bentlakásának összeomlása sem. Öt éven belül két tragédia érte a közösséget. Van benned egy ilyen feszültség és szomorúság, hogy úristen, ilyen tud történni. Lehet, hogy közvetlenül nem érint, de közvetve mégis.

Timi: Ami közös a kettőben, hogy mindkettőnél volt egy mulasztás.

Emőke: Amelyik nap elkezdett befolyni a víz, én aznap nem voltam használható. Kellett volna írnom a következő részét a sóbányás anyagnak, de nem tudtam. Nem mondom, hogy pánikrohamom volt, de egy ahhoz közeli élményem. Alig kaptam levegőt, teljesen hatalmába kerített az, hogy úristen, most mi történik. Újságírói szempontból is kihívás volt.

Eszter: Nekem az volt az első, hogy megkérdeztem a Chat GPT-t, mik lesznek a következményei. Az egy kicsit megnyugtatott. El sem tudom képzelni, mit érezhetnek azok, akik ott laknak, vagy akiknek ez a megélhetésük.

Emőke: Nem annyira szorongás szerintem, inkább gyász.

Timi: Gyújtottak is gyertyát a bánya előtt.

Emőke: Eszembe jutottak gyerekkori emlékek, hogy ott voltunk. Van egy képem, két copfos kislány vagyok, öt-hat éves.

Timi: Én is voltam. Gyerekkoromban nagyon sokat betegeskedtem, és akkor azt ajánlották a doktorok, hogy egy hétre vigyenek el, és minden nap lementünk a bányába, használt.

Eszter: Na, de ez a durva, hogy hány beteg gyermek járt oda!

Timi: Amúgy az utóbbi években mondogattam a férjemnek, hogy menjünk le. Nem is tudom, talán a tavalyi, tavalyelőtti bezárások hatására. De azt mondta, szerinte ez nem olyan biztonságos, neki nincs kedve, ne menjünk. Mintha éreztem volna, hogy el kellett volna menni.

Eszter: Na, ugyanez volt bennem is, hogy nem volt még lent a lányom soha. És ez volt az első gondolatom, hogy basszus, nem vittem el a bányába, hogy lássa, és milyen gáz. Pedig mekkora élmény lett volna, ha neki még megadatott volna az életében, hogy járjon ebbe a bányába, mert mire ő felnő, már csak egy legenda marad.

De bennem is mindig ez volt, hogy nem biztonságos, mert láttam, hogy mennyi pénzt fektetnek abba, hogy bent minél több pénzt lehúzzanak, és a biztonságra milyen szinten nem adnak. Főleg így a gimi bentlakása után úgy vagyok vele, hogy én nem tudok megbízni abban, hogy azok, akiknek a zsebükbe megy a pénz, foglalkoznak az emberek biztonságával.

És ezek szerint nem hiába volt több embernek ez az érzése.

És mit gondol a pszichológus?

Hogy jobban megértsük a parajdi sóbánya pusztulásának pszichológiai hatásait, Mircse Andrea székelyudvarhelyi születésű pszichológust kértük fel, hogy segítsen jobban megérteni a most végbemenő folyamatokat, aki a Balaton melletti Veszprémben él és a Zirci Erzsébet Kórház rehabilitációs osztályán dolgozik, közben a Debreceni Egyetemen klinikai szakpszichológiát tanul és EMDR-terápiás képzésben is részt vesz. 

Mircse Andrea szerint a sóbányával történt esemény egy friss kollektív trauma (a trauma egy abnormális eseményre adott normális reakció). Ez azt jelenti, hogy egy hirtelen, óriási veszteség érte a közösséget, amire nem lehetett felkészülni, és nincs is azonnali, bejáratott megküzdési mechanizmus rá. Bár voltak jelek, amik előrevetítették a katasztrófát, a figyelmen kívül hagyás miatt ez az esemény egyfajta árulási trauma (betrayal trauma) is. 

Ettől függetlenül, típusát tekintve egy egyszeri, úgynevezett akcidentális trauma, ami a természeti katasztrófákhoz köthető. Egy ökológiai katasztrófa ami klímagyászt okozhat többek között.

Túlélők vagy áldozatok? 

A kollektív traumáknak, mint a sóbánya pusztulása, van egy különleges ereje: képesek hidat képezni az emberek között. Mircse Andrea úgy véli, elképzelhető, hogy a történések olyan összefogást eredményeznek majd, amit a szakirodalom poszttraumás növekedésnek (post-traumatic growth - PTG) nevez.

Ez a közös megküzdés az idő múlásával erősítheti a székely identitást. Fontos azonban elkerülni az áldozattudat káros felépülését. Ahogy Edith Eva Eger holokauszt-túlélő pszichológus jogosan kérdezi: Túlélő akarsz lenni, vagy áldozat?.  

Az áldozati szerep ugyanis azt sugallja, hogy nem tudunk megküzdeni a helyzettel, kicsik, tehetetlenek vagyunk.

Szorongás, depresszió, PTSD

A sóbánya elvesztése a közvetlenül érintetteknél, akik elvesztették megélhetésüket, fokozott szorongást, depressziós tüneteket és akár poszttraumás stressz zavart (PTSD) is okozhat. 

Ez természetes reakció egy ilyen rendkívüli eseményre. A világ, ahogy eddig ismerték, megváltozott, valami pótolhatatlant veszítettek el. A veszély abban rejlik, ha az ember beleragad ezekbe a tünetekbe. 

A tünetképződést befolyásolják a genetikai adottságok mellett a korábbi traumák és az addigi megküzdési stratégiák is. Különösen kétféle trauma, a biztonság és kontroll elvesztésével járó trauma erősödhet fel ilyenkor. Az Én biztonságban vagyok és Tudok tenni valamit alapvető hiedelmek meginoghatnak, és helyettük a Nem vagyok biztonságban vagy Tehetetlen vagyok érzései uralkodhatnak el. Korábbi hasonló traumák, mint a koronavírus-járvány, egy haláleset vagy válás okozta biztonsághiány és kontrollvesztés, ilyenkor aktiválódhatnak.

Gyász és depresszió: Mikor kérjünk segítséget?

A gyász az a folyamat, amelyet senki sem spórolhat meg egy ilyen veszteség után, Elisabeth Kübler–Ross felosztása alapján a tagadás, düh, alkudozás, depresszió (szomorúság) és az elfogadás fázisaiból áll. Ezek a fázisok hullámzóan jelentkezhetnek egy 6-12 hónapos periódusban.

Mircse Andrea hangsúlyozza, hogy ha 12 hónap után a gyász tünetei akadályozzák az életvitelt, vagy ha a depresszió tünetei két hétnél tovább, a PTSD tünetei pedig három hónappal a trauma után is fennállnak, érdemes szakemberhez fordulni. 

A gyász és a depresszió egyébként hasonló lehet, de gyászban az életünk működőképes marad, képesek vagyunk örülni dolgoknak, míg a depresszió a teljes örömhiánnyal jár, és súlyos esetben gyógyszeres kezelést is igényelhet.

A felépülés útjai

A felépülés célja, hogy visszakapjuk az életünket, még ha paradox módon újra is kell építeni azt.