Rájöttem arra, hogy mi is élhetnénk máshogy

A kiégésről sok szó esik, mégis gyakran csak a legsúlyosabb állapotait ismerjük fel, amikor már komoly testi és/vagy lelki tünetekkel jár.

Előfordul, hogy elfáradunk, teljesen kimerülünk, mégis tovább kell menni és tenni a dolgunkat, mert nincs – vagy nem látunk – más lehetőséget. Ha ez az állapot elhúzódik, kialakul a kiégés, amely végül kiköveteli a pihenést. Nem akármilyen áron.

A cinizmus eltávolít a kollégáktól és azoktól az emberektől, akikkel együtt dolgozunk. Közben magunktól is egyre távolabb kerülünk: elkezdünk kételkedni a hatékonyságunkban, megrendül a szakmaiságunkba vetett hitünk. Ez sokba kerül hosszú távon a munkáltatónak is, de sokba kerülhet a kollégáinknak, a barátainknak, gyerekeinknek is, rajtunk kívül, természetesen.  

Ez az interjúsorozat egyéni történeteken keresztül mutatja meg, hogyan lehet innen visszatalálni önmagunkhoz. Mi történik akkor, ha valamikor lelkesedéssel és szenvedéllyel dolgoztunk valamiért, amiben hittünk, majd egy nap arra ébredünk, hogy ez a tűz már nincs bennünk. Hogyan tovább?

A történetek keresztül kirajzolódnak azok a kérdések is, amelyeket újra kell gondolnunk – vagy éppen először kell feltennünk magunknak – a munkához való viszonyunkkal kapcsolatban, hogy a kiégés megelőzhető legyen.

Nem a hibást keressük. Ugyanakkor fontosnak tartjuk, hogy rámutassunk azokra a rendszerszintű és társadalmi működésekre, amelyek növelik a kiégés kockázatát.

A sorozat címe is a kiégéshez és a felépüléshez vezető két, egymással konfliktusban lévő értelmezést emeli ki. Az Eisenhower-mátrix remek időmenedzsment-eszköz, amely segít a feladatok priorizálásában, vagyis abban, hogy az egyén hatékonyabban működjön a mindennapokban. Jóval kevesebb figyelmet kap azonban az a megközelítés, amely nem egyéni problémaként tekint a kiégésre, hanem annak társadalmi és gazdasági hátterét vizsgálja.

Ez a nézőpont arra hívja fel a figyelmet, hogy a kiégés mögött gyakran a belsővé tett önkizsákmányolás és önhajszolás áll, amelynek szimbóluma lehet a véget nem érő teendők listája, és az igyekezet az okosabbnál okosabb rendszerezésre. 

Az első beszélgetés Mitzivel valami fontosat mutat meg abból, hogyan tanít a kiégés tapasztalata. Úgy tűnik, hogy a kiégés addig marad velünk, amíg velünk maradnak olyan működések, mint például: „mindig én vagyok az, aki bírja…”. Hogy éppen mit? Érdemes egy pillanatra megállni, elgondolkodni rajta, és befejezni a mondatot magunknak.

Nem csak a milleniáloknak. De nekik kötelező.

Kérlek, mesélj nekünk arról, hogy ki vagy, mivel foglalkozol, hogyan alakult a karrierutad!

Környezettudományokat végeztem, de soha nem dolgoztam abban a szakmában. Én is az a személy vagyok, tudod, aki elvégzett egy egyetemet, de soha nem dolgozott a szakmájában. Az a millennials generációs vagyok, akinek ha megadatott, hogy egyetemre menjen, akkor ment. Akkor is, ha nem vagy meggyőződve arról, hogy az neked jó lesz, vagy szeretnéd. Mindig kommunikációs akartam lenni, de a szüleim azt mondták, inkább legyen valami „reál”. Aztán végül elvégeztem a kommunikáció mesterit is, visszataláltam oda, és abban dolgoztam nagyon sokáig. 

Abban az évben is, amikor kiégtem, több helyen dolgoztam párhuzamosan, az egyik egy kommunikációs ügynökség volt. Érdekes, hogy a kommunikációs ügynökségek miatt kerültem egyszer teljes kiégésbe, és egyszer kiégés közeli állapotba, de másodszor már meg tudtam állni időben. Szóval akármennyire akartam ezt, meg azt hittem, hogy ez a kommunikációs szakma mennyire cool és vagány, ebben is égtem ki. Jó is volt, nagyon pörgős, de nagyon meg is gyilkol. 

Azután egy egyesületnél dolgoztam még körülbelül hét évet, ebből egyet napi nyolc órában, és csak nekik. A többi évben két-hat órában dolgoztam nekik, és mellette folyamatosan volt még valami. Ez is vezethetett amúgy a kiégéshez, hogy nagyon sokfelé volt a fókusz. 

Most pedig van a saját kis cégem, a Fundraising Lab, amelybe bedolgozik még egy-két ember, de többnyire egyedül csinálom már, és nagyon szeretem így, egyedül. Ez egy tanácsadói cég, civil szervezeteknek segítek fundraising tevékenységekben, workshopokat tartok. Nemrég Udvarhelyen voltam például, ami egy nagyon új közeg nekem, mert én egyébként főként románul kommunikálok. Most is párhuzamosan két dolgot csinálok persze, mert nem bírok leállni. Mellette még corporate tréner vagyok, és a szabadtéri élménypedagógiai programokat szervező Outward Bound Romániánál az egyik outdoor oktató. Ez fizikailag és mentálisan is fárasztó tud lenni, de kint vagyunk a természetben, és visszatölt a grounding (földelés – szerk. megj.), az, hogy friss levegőn vagyunk, és nagyon sokat mozgok. Ez azért nekem nagyon sokat segít. 

Többször beszélsz erről a kettősségről, hogy a kommunikációs cégeknél jó volt a pörgés, de kiégetett. Meg hogy most is többféle dolgot csinálsz egyszerre, mert nem tudsz leállni. Erről te hogy gondolkodsz? Mennyire egyéni jellemződ ez neked? Hol van az határ, amikortól szükség van erre, hogy több lábon állj? 

Szerintem én az a tipikus Y generációs vagyok, aki gyerekkoromtól kezdve azt láttam magam körül, hogy mindenért meg kell dolgozni. Akkor érdemled meg igazán, amid van, amikor megdolgozol érte. Ezt láttam, hogy anyunak, apunak is van vállalkozása. Apu a semmiből felépített egy vállalkozást, ami abban az évben született, amikor én, és láttam, ahogy lépésenként felépítette. 

Azt is láttam, hogyan kell csinálni, és azt is, hogy ez nagyon sok munka. Nekem ez lett a normális. Mindig is szerettem a pörgést, ezért vállaltam be több mindent párhuzamosan. És a másik, hogy nem tudtam beletörődni, hogy csak egy helyen, egy projekten dolgozzak, amikor tudnék több mindent csinálni. Miért ne foglalkozhatnék az ügynökségi kommunikációval és egy egyesületnél a fundraisinggel is?

Mindig úgy voltam, hogy olyan jó, hogy több mindent tudok, mert több lábon állok. Bármi történik, mindig van egy olyan pillér, ami engem fenntart pénzügyileg. A Covidban ez be is igazolódott, mert korábban rendezvénykommunikációsként is dolgoztam, és az összes rendezvényemet lefújták, de így még megmaradt az egyesület, a fundraising vonal.

Rájöttem, hogy amikor több mindent párhuzamosan futtatok, akkor nem a legjobb a fókuszom. Hirtelen bejön egy e-mail, vagy elintéznivaló egy másik melóval kapcsolatban, és az nagyon le tudja az energiádat szívni. 

Szerintem ez is hozzásegített a burnout kialakulásához. Akkoriban ugyanis erős megfelelési kényszerem volt. Mindenkinek meg akartam felelni: a munkáltatóimnak, a kollégáimnak, a klienseknek, mindenkinek be akartam bizonyítani, hogy én mindenhol jól végzem a munkámat, mindenhol bírom, és tudom csinálni. 

Mikor fogalmazódott meg először benned, hogy kiégtél? Hogyan emlékszel vissza erre a pillanatra? Mit éreztél? Milyen gondolatok voltak a fejedben? 

Első alkalommal, 2016-17-ben nem is értettem sokáig, hogy mi történt, mert nem volt körülöttem senki más, aki kiégett, és tudatában is volt ennek. Tíz éve még nem nagyon beszéltek a kiégésről. Még nagyon a pályám elején voltam, két évvel korábban kezdtem csak dolgozni, és szerintem ennyi idő alatt nem tanultam meg igazán, hogy hogyan kell dolgozni. Mert szerintem meg kell tanulni, hogy hogyan dolgozz, hogyan menedzseld az idődet, az energiádat, hogyan mondj nemet. Hát én a húszas éveimben nem tudtam nemet mondani. 

Arra emlékszem, hogy elmentem egy hét szabadságra, mert nagyon fáradt voltam, nem bírtam már fókuszálni. Ki is tört a világháború az egyesületnél, ahol kommunikációs voltam, mert pont tábor volt, és a felettesem is szabadságon tartózkodott. Interjút kellett készíteni, posztokat írni, fotókat rendezni, és jött a fejmosás, hogy jaj Istenem, és hogy csak akkor megyünk betegszabadságra, hogy ha van papír az orvostól stb.

A másik munkahelyemen az ügynökség tulajdonosai is huszonéves pályakezdő vállalkozók voltak. Ott is gyakran voltam fáradt. Nagyon sok kampányunk volt. Egy székelyföldi ruhamárka kampányának voltam a projektmenedzsere, és mindenki késett. A dizájner késett, a weblap késett, mindenki késett. Emiatt persze én is késtem, mert nekem kellett mindenkit összefogni, próbáltam mindenkinek segíteni, és éjszakákba nyúlóan dolgoztam, hogy minden meglegyen. Egy adott ponton azonban, muszáj volt megállnom, két napot kellett csúsztassunk, mert másként nem tudtam volna végigvinni. Kaptam is egy órási fejmosást, hogy a kliens az első, és ezt hogy tudtam megcsinálni. 

Azelőtt pedig beszéltem velük egy teambuildingen, amikor állandóan sírtam, hogy nem tudom mi van velem, de valami gond van, mert nagyon fáradt vagyok és állandóan sírok, és tényleg nem bírom már az egészet. Akkor mintha megértettek volna, és ők is mondták, hogy ez kiégés lehet, menjek el nyugodtan pár napra pihenni. De ez egy-két napig tartott, utána amikor nem teljesítettem jól, kaptam a fejmosásokat, és pár hét múlva kirúgtak. 

Mai napig emlékszem rá, hogy mentünk a kolozsvári Jókai utcai Meron felé, ahová meghívott egy kávéra a volt főnököm. Azt mondta, hogy szerinte én máshol jobban megtalálnám a saját utam. Tudod, hogy „it's not about you, it's me”. Az útjaink váljanak el. Kérte, hogy mondjam azt a kollégáknak az irodában, hogy közös megegyezéssel távozom. Képzeld el, hogy huszonsemmi évesen azt mondtam neki, hogy persze. Ahelyett, hogy ki lettem rúgva, és beteg vagyok. De meg tudom érteni az akkori magamat is.

Azt sem felejtem el, hogy hazamentem, ültem az ágy szélén, és zokogtam egy fél napot, mialatt azon gondolkodtam, mit ronthattam el,  hogy ennyire nem vagyok jó munkaerő. Éveken át vittem ezt a terhet magammal. Most, a harmincas éveimben tettem csak le, most jutottam el oda – amióta ilyen spirituális vagyok –, hogy megbocsátottam magamnak, és elfogadom, hogy az nem az én hibám volt. De majdnem tíz év telt el, mert akkoriban nem tudtam, hogy ez mi, és az sem volt, aki támogasson. Az akkori párom se tudta, mi ez, és nem is nagyon támogatott, ő is állandóan dolgozott. Érdekes, hogy nem is emlékszem sok mindenre abból a korszakból, mintha az agyam kitörölt volna emlékeket. Két emberre emlékszem, hogy nagyon támogatott. Édesanyám ösztönösen segített, a nővérem pedig HR szakemberként már valószínűleg sejtette, hogy mi történik velem. 

Hogyan jöttél rá, hogy mi vezet ki majd téged a kiégésből? 

Azt mondtam, hogy oké, most akkor jön egy olyan időszak, amikor kell egy picikét pihenjek, és aztán következő tavasszal megint beindult az élet. Jöttek egyéb melók, és minden jó lett. Olyan volt, mint egy ilyen purge, egy megtisztulási folyamat, hogy elengedem a régi dolgokat, köztük az egyesületi kommunikációs melómat is, mert nem szerettem. Emberként imádom, de az akkori felettesemmel nem szerettem együtt dolgozni abban a pozícióban, mert nagyon gyorsan tempót várt el, és mindkét munkahelyemről ezzel az attitűddel szembesültem. Mindent meg kell csinálni nagyon gyorsan, mindig elérhető kell hogy legyél. Utána aztán visszahívtak az egyesülethez mint fundraiser. 

Melyek voltak azok a tőled független, strukturális elemek a munkahelyen, amik hozzájárultak a kiégésedhez?

Szerintem nagyon toxikusak a kommunikációs ügynökségek. Mert ugye kisebb-nagyobb cégeknek, brandeknek, bizonyos márkáknak dolgoznak. Mivel sok alkalmazotti költségük vani, nagy pénzeket kérnek el a klienseiktől. Emiatt nagyon hajtják az alkalmazottakat, hogy minden jól sikerüljön.

Mindkét ügynökségnél projektmenedzserként dolgoztam, aki a klienssel tartja a kapcsolatot, koordinálja a csapatot, és felel mindenért. Tehát, ha „the shit hits the fan”, én vagyok a hibás. Akkor is, ha esetleg a dizájner hibázott. Én cégen belül elintézem a dizájnerrel, de a kliens elé én megyek felelősséget vállalni. Én vagyok az, aki mindig tartom a hátam a csapatért, ami nekem mindig is normális volt. Mert ha én koordinálok, akkor nekem kell őket segítenem. Valaki meg kell adja nekik azt a nyugalmat, biztonságot, hogy tudjanak dolgozni és hozni azt, amit kell. Próbáltam nem engedni klienseket rájuk. 

A kliensek pedig óriási elvárásokkal érkeznek: elvárják, hogy nagyon hamar növekedjenek a számok és eredményeket hozzál nekik. Emiatt nagy elvárásokkal jönnek feléd a főnökeid is.

Az egyik főnökömnek mindig voltak prioritást élvező kliensei, akiket szenior munkatársként én kaptam meg, és én tudtam a román kliensekkel is foglalkozni. Rájuk úgy kellett figyelni, mint a hímes tojásra. Például egy kolozsvári szórakozóhellyel dolgoztunk – azóta nem tudok oda bemenni – és nemegyszer este tíz-tizenegykor írt a főnök asszisztense, hogy azonnal csináljak meg valamit. Muszáj volt válaszolnom és megoldanom, mert ha nem, akkor „jaj Istenem, az egyik hímestojásunkkal valami lett”, és én nem végzem jól a munkám.

A másik ügynökségnél is azért kaptam fejmosást, mert mertem úgy dönteni, hogy két nappal csúsztatunk egy kampányt. Ott is az volt, hogy hát ezt nem lehet megcsinálni a klienssel. Nem szidtam akkor sem senkit, és nem hárítottam senkire semmit, hanem mindent benyeltem, mert én vagyok a projektmenedzser, én döntöttem így, megyünk előre.

De nem is állt elő senki a volt kollégáim közül, hogy azt mondja, ő is ebben a helyzetben van, ő sem bírja. Ezeket a mintákat  láttam mindkét kommunikációs cégnél, csakhogy 28-29 évesen már másképp tudtam figyelni ezekre, és jobban meg tudtam húzni a határokat. 

Mit tanított neked ez a tapasztalat úgy, hogy nem volt neve, sem szakértője, akihez fordulni tudtál volna? Mit fedeztél fel? Miben lett ma más az életed? 

Amikor rájöttem, hogy másodjára is nagyon gyors léptekkel haladok a kiégés fele, az 2021-ben volt. Ott volt mögöttünk egy Covid tele szorongással. Augusztusban egymás után kétszer lett mandulagyulladásom. Úgy, hogy nekem előzőleg soha nem volt mandulagyulladásom. Rájöttem, hogy a szervezetem jelzett: fejezd be, állj le, pihenj. 

Akkoriban minden hétvégén dolgoztam. Akkor lett meg a lakásom Kolozsváron, be kellett fejezni, nem volt kifestve semmi,  be kellett rendezni, és akkor állandóan dolgoztam, dolgoztam, dolgoztam, hogy jöjjön a pénz, hogy tudjak haladni. 

Nem tudtam már beszélni és enni, de be kellett mennem az irodába dolgozni, mert fontos meeting van, bent kell lenni. Nem baj, hogy nem tudsz enni és mindjárt elájulsz, kell menni. És én bementem. Ez volt az egyik jel, amire szerintem lehet figyelni, hogy mit üzen a tested. Én nagyon sokáig nem figyeltem erre, hogy a test elkezd üzenni. 

Három nap alatt elolvastam Máté Gábornak A test lázadása című könyvét, nem bírtam letenni. Nagyon sok példát felhoz arra, hogy a test egy adott ponton fellázad, és azt mondja, hogy fejezd már be. Vagy azért, mert bizonyos dolgokat állandóan ismételsz, vagy azért, mert túl sokat dolgozol, vagy azért, mert túl sok a stressz. És nekem ezt a mandulagyulladást küldte. Szerintem azért, hogy pihenjek már, mert előtte állandóan beszéltem a meetingeken. Az első alkalommal picikét összeszedtem magam antibiotikumokkal, és mentem tovább. De a másodiknál elkezdtem gondolkozni azon, hogy ez már egyszer megtörtént, már okosabb kéne legyek, meg kellene előzni. Aztán utána el is döntöttem, hogy fel fogok mondani. 

Volt még folyamatban egy-két projektem, amiket szerettem volna megcsinálni, és nagyon élveztem is őket. Szeptemberben elmentem Szatmárra, mert a szatmári utcazene kommunikációsaként dolgoztam. Ez sorsfordító volt, mert ott találkoztam a mostani férjemmel. Sokat beszélgettünk ilyesmiről is, hogy a munka meg a magánélet egyensúlya. A hegyekről, hogy régebben én jártam a hegyekbe, ő nem, és most fordítva van: ő jár, és én már nem. Akkoriban rengeteget dolgoztam, és rájöttem, hogy Istenem, én már nem járok ki a természetbe, hogy ez mennyire hiányzik nekem.

Már egy ideje készültem felmondani a kommunikációs cégnél, mert elfáradtam, és egyre több feladatot kaptam. A főnököm kifogásolta, hogyan kezeltem egy ügyfelet, majd azt várta el, hogy a nap végén minden munkafolyamatomról részletesen beszámoljak. Úgy éreztem, hogy ez túlzott kontrollt jelent, ezért végül felmondtam. Ha alkalmazottként nem csinálsz mindent tökéletesen, akkor jönnek a megszorítások és a szabadságod korlátozása. Vagy ha nem, akkor vége a munkaviszonynak. 

Érdekes, hogy amikor először kiégtem, akkor az egyesületnél még a kollégák sem értették, hogy mi történik, de ott maradtam, csak más szerepben. A második kiégésem alkalmával  viszont a kollégák reakciója, hozzáállása óriási segítség volt. Mondták, hogy osszuk szét a munkám, és ne menjek dolgozni, kérdezték, hogy miben segíthetnek. Egyrészt ők is fejlődtek, rég ismertük egymást, és az évek során teljesen megváltozott a hozzáállás a szervezetben. 

Aztán elindítottad a saját céged. 

Most lett három éves Fundraising Lab. Én mindig is szerettem vállalkozni meg a saját projektjeimet intézni. Pont azért, hogy ne függjek senkitől, és ne legyenek főnökeim, ha kell, ha nem. Rájöttem, hogy nem akarok úgy élni, hogy csak akkor tudok utazni, amikor azt a 21 szabadnapot kiveszem magamnak, hanem én szeretnék szabad és független lenni. 

Most mindent félretettem, és itt vagyok, mert a családomnak most épp nagyobb szüksége van rám. Lemondtam a nagyobb képzéseimet, mert külföldön kellene most legyek. És ezt megtehetem. Megvan a függetlenségem arra is, hogy utazzunk: például öt hétig Ázsiában voltunk a párommal. 

Az sem mellékes, hogy amikor úgy érzem, hogy túl sok, akkor tudok nemet mondani, és nem vállalok új klienst. Vannak kliensek, akiknek nemet kellet mondanom, mert vagy nincs időm, vagy nem tudom azt adni, amit ők akarnak. Ha pedig nem tudom azt adni, akkor semmi értelme, hogy kínozzuk egymást: ő fizessen, és a végén azt mondja, hogy nem segítettem neki. 

A másik előnye a saját vállalkozásnak, hogy ha valami nem tetszik a kliensnek, nem kell még három főnöknek bizonygatnom, hogy de mi megpróbáltuk, de mi megcsináltuk, hanem hozzám jön, és én oldom meg.  

A másik ilyen transzformatív pillanat az volt, amikor igazgatói állást ajánlottak az egyesületnél. A második kiégésem környékén több alkalommal ajánlottak fel igazgatói állásokat: egy kommunikációs, egy fundraising és egy marketing igazgatói munkát. Az elején úgy volt, hogy jaj persze, hogy elvállalom. De 2023 januárjában elmentem  az Outward Boundhoz egy tíznapos téli képzésre, kint aludtunk a mínusz tizenötben, menedéket építettünk, volt hótalpas expedíció. Nagyon sok transzformatív dolgot megéltünk egy nemzetközi csapatban. Ugyanazt csináltuk, amivel trénerként is foglalkozom, csak akkor résztvevőként voltam jelen. 

Amikor hazajöttem, elkezdtem átértékelni az életem, hogy miért is akarok én nyolc órában dolgozni, miért akarok igazgató lenni. Nem kell nekem. Elkezdtem Európa különböző szegleteiből érkezett emberekkel beszélgetni, akik másképp élnek, és néztem, milyen kalandos, vagány életük van. Rájöttem arra, hogy mi is élhetnénk máshogy. Hogy miért akarom én ezt a sémát követni, amiben már kétszer is kiégtem, akármennyire próbáltam megfelelni. 

Akkor eldöntöttem, és elmondtam, hogy fel akarok mondani az egyesületnél. Lassacskán csökkentettem a munkaidőmet ott, míg végül teljesen elhagytam az egyesületet is. Onnan tudtam, hogy jól döntöttem, hogy valahányszor ezekre az igazgatói állásokra gondoltam, és beleképzeltem magam a szerepbe, gyomoridegem lett.

A szakirodalom három központi tényezőt emleget a kiégés kapcsán. Az érzelmi kimerülés és az elszemélytelenedés mellett beszél teljesítménycsökkenésről, ami jelentős károkat okozhat a személy énhatékonyság érzésének (self-efficacy). Ez utóbbi nem egyszerűen az önbizalom csökkenésére vonatkozik, hanem sérül az a személyes hit, hogy az érintett képes megbirkózni a kihívásokkal. Említed, hogy miután a Meronban megtörtént  az elbocsátás, még nagyon sok évbe telt, amíg ezt megbocsátottad magadnak. Vagy rájöttél, hogy az nem arról szólt, hogy te nem vagy jó szakember. Milyen tapasztalatok segítettek, hogy ez helyreálljon benned?

 Szerintem ez egy többlépcsős folyamat volt az évek során. Elkezdtem úgy igazán felnőni. Sokat változtam azóta, sok emberrel dolgoztam, amióta trénerkedem mind az Outward Boundban, mind máshol. Nagyon sokat tanulsz trénerként magadról. Amikor gyerekekkel és felnőttekkel foglalkozol, rengeteget tanulsz az emberi magatartásról, érzelmekről. Látod kívülről, hogy ők hogyan reagálnak különböző helyzetekben. Azt hiszem, elkezdtem szép lassan rájönni dolgokra, hogy például miért ostoroztam magam ennyire ezért. Akkor sokat olvastam arról a generációkról, a saját generációmról, hogy mi milyenek vagyunk. Rájöttem azt, hogy „I am not special”, nem vagyok különleges, mert a többi millennial is nagyon hasonló, mint én. Rájöttem arra másokkal beszélgetve, hogy ők is pont így vannak, mert ezt nevelték belénk. A társadalom – nem feltétlen a szülők, hanem a társadalom –  ezt nevelte belénk, hogy mindig sokat kell dolgozni, meg kell dolgozni mindenért. Bennem régen ez nagyon erős volt, hogy ha valamit hibázok, akkor megérdemlem a büntetést, a bűnhődést. Mint például azt, hogy kirúgnak, megszidnak, kapsz egy felszólítást.

Ha hibázol, akkor megérdemled a büntetést érte. Például, hogy kirúgnak. Erről vállalkozóként most hogy gondolkodsz? 

Én soha nem a hibást keresem, hanem a megoldást a problémára. Ezt nagyon-nagyon rég  így vallom, és ezt a gyerekeknek is szoktam mondani. A gyerekek nagyon könnyen ujjal mutogatnak egymásra, hogy ki a hibás, és olyan cuki, amikor három nap múlva visszahallom tőlük ezt. Az az érdekes, hogy miközben ezt nekik tanítom, magamat is gyógyítom.