Gyermekkínzó gerinctörő gerinctúra. 1. rész: a Feleki-tó vizétől selymesebb lesz a haj

Egy lassúsági Fogarasi-gerinctúrára indulunk, 3 hét alatt szeretnénk bejárni az ország legnagyobb hegyének gerincét és környezetét. Gyerekekkel. Ha sikerül.

Csapatunk kezdetben egy picit nagy ehhez a feladathoz, 18-an vágunk bele. 9 gyermek: Ádá, Bambu, Bolda, Huba, Kende, Kicsike, Lili, Tamás, Vince. 2 kamasz: Kuku és Netti. 7 felnőtt: Naomi, Noémi, Rena, Réka, Robi, Ufó, Zsolt.

Csak az első héten leszünk ennyien, második héttől a létszám megcsappan, sajnos. Úgy építettem fel a túrát, hogy lehessen csak egy-egy hétre is csatlakozni.

Van, aki csak egy hetet tud kiszakítani az életéből, van, akinek dolga van otthon már első hétvégén, és van, akinek az apukája túl szigorú. Ezért második héten már csak fele létszámmal, 9-en folytatjuk. Ha ők is kibírják.

Minden rugalmas, a hegyen bármi történhet. Próbálunk alkalmazkodni.

A legfiatalabb résztvevő Bambu, 6 éves, neki lett a gerinctúra ritmusa kitalálva. A legvénebb ejsze én vagyok, hozzám lettek a csemegék igazítva. A csemege alatt azt kell érteni, hogy a gerinc teljesítése mellett néhányan érdekesebb, sziklásabb és járatlanabb utakat is fogunk bejárni. Ha az idő és a hegy szellemei megengedik.

1. nap

A vöröstoronyi kolostortól indulunk, egy taxis anyuka, egy taxis apuka, egy maréknyi tehén és szamár, és pár millió csípős cseszle búcsúztat.

Utóbbiak inkább a teheneket lengik körbe sűrű felhőkben, de minket is bántalmaznak. Most, amikor ezt írom, a negyedik napon vagyunk, de még mindig viszketős bogok tarkítják a karomat.

Nem haladunk egy kilométert, és már a csapat háromnegyede a hátizsákjára panaszkodik. Egyik vág, a másik nehéz, a harmadik nem áll jól a háton.

Kicsike panaszkodik, hogy ő viszi az aszalt kaják 8/6-át. Egy kicsit megfutott a számolás a törtekkel. De gyorsan kapcsol és helyesbít. Hála a gyerekeknek, nagyon hamar kezdenek kiderülni a családok viccesebb titkai. Amelyeket itt most nem osztok meg. Ami a hegyen derül ki, a hegyen marad. Amikor belelendülünk az ilyen témákba, Ádá, családunk nagy színésze, megosztja a nagy csapattal, hogy nálunk otthon ki milyet purcol.

Nagy a szenvedés felfelé, de legalább találok három szem málnát. Bambu: van málna! Robi: mennyé mál na!

Aztán áfonyát is találunk. Az egész csapat lelkesen veti bele magát az áfonyásba.

Az áfonyás mellett rókagombás is van. Szedünk egy adagot a közös tokányba.

Kicsike: ahogy jöttünk felfele, olyan érzésem volt, hogy a gerincem nyomódik össze.

Robi: ezért hívják gerinctúrának. Ádá tudományosan próbálja megmagyarázni a szenvedést: „meg kell szokjuk, mert a férfiaknak mindig nagyobb súly lesz a hátán.”

Kicsike vállalja a sepregető szerepet. A túrázásban a sepregető az, aki leghátul megy, és figyel, hogy nehogy valakit elhagyjunk.

Amikor Kicsike valamiért előre megy az egyik pihenőnél, Vince megjegyzi: „úgy látszik, feladta a takarítást.” A gerincen Bambu sok olajbogyót talál. Kicsik és feketék. Látszik, hogy nem jumbo olajbogyón nőtt fel, hanem apró kalamatán.

Egyre többet állunk meg, és egyre hosszabbak a pihenők. Ez az első a túra leghosszabb és legkeményebb napja.

Estére megérkezünk a Dárdányos-nyeregbe. Remek sátrazóhely. Román neve, Șaua la apa cumpănită, azt jelzi, hogy két, egymáshoz közeli forrása közül az egyik északnak, a másik délnek indul.

2. nap

Reggel a gyerekek példásan odaállnak a rókagomba elkészítéséhez. Aztán a tányérokkal is ugyanolyan lelkesedéssel állnak sorba.

Kende bakancsának a talpát visszaragasztja Robi a sátrunk javítószettjének ragasztójával. A maradék ragasztóval Zsolt ragasztja meg a szétszakadt sátrukat.

Két tanulság van. Egy: a turkálóból frissen vásárolt, vagy a pár éve félretett és szekrényből frissen kivett bakanccsal ne induljunk el több napos túrára, előbb használjuk pár napig a bakancsot, hogy bírja-e. Én is izgulok picit, mert két gyerekem ilyen bakancsban van.

Kettő: vigyünk a hosszú túrára ragasztót, ha régi felszerelésünk van.

Csomagolunk. Közben folyik a hülyeség.

Ádá: Netti 6 évvel idősebb, mint én, és csak 2 centivel nagyobb a lába.

Kuku: de Netti nő.

Ádá: én is növök.

Kicsikének két seb van a hátán, felsúrolta a hátizsák. Panaszkodik, hogy fáj a gerince a hátizsáktól. „Ez a túra összenyom.”

Egyre több a szikla, és egyre kevesebb az áfonya. Azaz van áfonya, de a fekete áfonya még piros, mert még zöld. Idén a szokásosnál jóval később érik az áfonya, több volt a hó, hosszabb volt a tél idefent.

Bambu bőg, hogy nem bírja már felfelé, fáj a lába. Pihenjünk többet.

Robi panaszkodik, hogy a szervezete nem bírja a sok megállást és újraindulást, javasolja, hogy próbáljuk ki, hogy ne álljunk meg olyan gyakran. Van egy olyan technika, mondja, hogy amikor felérünk a hegyre, akkor ne pihenjünk, hanem menjünk tovább, és a lefele haladás legyen a pihenés. Mondom neki, hogy akkor diktálja ő a tempót. Jaj, ő nem, ez csak egy ötlet.

Mikor Robi már harmadszor mondja el javaslatát, tudományosan alátámasztva, türelmetlenül és személyeskedve reagálok az általa felvázolt elméletre. Előadom én is az elméletem, hogy ha valaki olyan kemény, hogy nem bír megállni pihenni, amikor a gyengébbeknek pihenniük kell, akkor a fejében van a baj. Erre ő megsértődik.

Már túl rég ismerjük egymást, és túl sok minden van bennünk felgyűlve, ezt a forgatókönyvet már sok százszor eljátszottuk az elmúlt években. Robi egy szűk évtizedig a legjobb barátom volt, nagy dolgokat tettünk együtt, egy iskolát is alapítottunk, de túl sok már köztünk a feszültség, kevés a türelmünk egymás iránt.

Mikor jön Robi, naponta x alkalommal, hogy „van egy ötletem”, érzem, hogy nem akarom hallani az ötletét, ne mondja el, csak valósítsa meg, és kész. De ő elmondja, és megint el, és ha nem reagálok, még tízszer el. Ha pedig reagálok, és elmondom, hogy miért nem tartom jónak az ötletét, akkor megbántódik.

Olyanok vagyunk, mintha 50 éve házasok lennénk. Nagyon szeretem őt, zseniális embernek tartom, de nincs már hozzá türelmem. Főleg amikor 18 emberre kell figyelnem.

Leülünk az egész csapattal beszélgetni, hogy akkor mi is legyen. Természetesen nem a leggyengébbek, és a sor végén kullogók szólalnak fel, és mondanak ötleteket, hanem a sietősek. Ez mindig ilyen.

A két-három felszólaló a tempó növelését kéri. Oké, nem akarok már ellenkezni és érvelni, beletörődöm. Hadd rohanjanak, én majd maradok a végén a gyengébbekkel.

Azt hittem, elég tisztán leírtam, hogy ez egy 6 éves gyerek tempójú túra lesz. De úgy tűnik, hogy mégsem. Pedig beleírtam a címbe is, hogy „lassúsági”.

Amikor a következő hegyre felérve mondom, hogy akkor ne álljunk meg, menjünk tovább, lefelé pihenve, akkor ugyancsak Robi szól rám, hogy miért nem hagyom a népet pihenni, és ugyancsak én vagyok a genya.

Nagyon elmegy a kedvem mindentől.

Minden bizonnyal én is genya vagyok. Nem szeretném azt az érzetet kelteni, hogy csak a másikkal van a baj. Biztos, hogy velem is baj van. Tudom, hogy nincs nálam az abszolút igazság, és Robinak is van igaza, és vannak érvei. Minden konfliktushoz két ember kell. Hogy kinek van igaza, és kinek nincs, itt most teljesen mindegy.

De biztos vagyok benne, és ő is biztos, hogy nem azért jöttünk a hegyre, hogy vitatkozzunk, és elrontsuk a hangulatunkat.

Tanulság: nem kellett volna elindulni ekkora útra olyan emberrel, akiről tudtam, hogy türelmetlenek vagyunk egymással.

Az első dolog volt, amit megírtam a csapatnak a készülődés során, hogy a hegy kihozza az emberből a legrosszabbat, és a túra során az emberi konfliktusok veszélye a legnagyobb. És íme, már a második napon sor is került erre.

Ez a konfliktus tönkreteszi a napot, és számomra a következőket is. Csak ez jár a fejemben, éjszaka is, nappal is. Fáj.

Vannak pillanatok, amikor az ember megbánja, hogy kisebb-nagyobb közösséget hozott össze. Mert mindig kerülnek emberek a csapatban, akik másképp szeretnék, akiknek rengeteg új ötletük van. És te vagy középen, te kell megvalósítsd az ötleteiket, és azok is téged szidnak, akiknek nem tetszenek az ötletek, és azok is, akik úgy érzik, az ötleteiket nem annyira valósítottad meg, amennyire ők elvárták. Ezen már nagyon sokszor átmentem az életben, és ahogy vénülök, egyre érzékenyebben érint, inkább kihátrálok az ilyen konfliktusokból, visszavonulok. Csakhogy egy ilyen túrán nehéz kihátrálni. Főleg, ha te szervezted a túrát.

Inkább az olyan emberek társaságát kellene keresnem, akikkel talál a szó és talál a ritmus, akikkel nem kell vitatkozzak, akik megértik, hogy a túrán (és nem csak) a leggyengébb ember ritmusa adja a csapat ritmusát. Csakhogy ez lehetetlen. Még nem voltam olyan túrán, ahol több, mint 8-10 ember volt, és ne lett volna valaki, aki épp másképp gondol valamit, és nem tesz keresztbe. És ha ő kiesik a csapatból, valaki átveszi a helyét. Az asszony nagyon jól elő tudja adni ezt az elméletet, hogy mindig kell legyen egy „Gică contra”.

Sokszor megfogadtam már magamban, hogy nem foglalkozok többet azzal, hogy embereket összehozzak egy jó projekthez. Csak rossz a memóriám, s mindig elfeledem, hogy miben voltam, eltelik egy idő, s újrakezdem. Az én agyammal van a gond, a memóriámmal főleg.

Bambu zsákját átveszem, mert nem bírná ki úgy megállás nélkül a Budislavu emelkedőt.

Egyre tisztábban kirajzolódik a Csortea-hegytömb, ami nagyon izgat engem, mert a téli gerinctúrán, amire készülünk, meg kell majd másznunk ezt, a legsziklásabb élén, hogy elkerüljük a lavinaveszélyt.

Szép lassan megérkezünk az Avrig-tóhoz. Ami magyarul Feleki-tó, csak szinte senki nem használja manapság ezt a nevet.

Kajálás a fő program. És fürdés.

A szörnyű húsevő halak már nem a régiek. Kisebbek is, mint tavaly, és nem is annyira húsra éhesek. Hiába dugom be a tóba a lábam, nem harapdálják. De Nettit szeretik, ő pedig sikolyokkal jelzi, hogy nem szereti a halak kóstolgatását.

X elkotyogja a csapatnak, hogy Y bugyijába bementek a halak. X egy gyermek, Y egy nőnemű felnőtt. A titkosítás a GDPR miatt van.

Bambu meglepődik, hogy az emberek ruhában fürdenek, és mondja nekem: „Apád, ez nem nudlista strand.”

Nem hiszünk a szemünknek, motorosok ereszkednek alá a Feleki-nyeregből, majd burrogtatnak el lefelé, a Barkács-menedékház felé. Hogy rohadna le a szelepsapkájuk! Ez megmagyarázza, hogy miért volt a nyeregből lefelé vezető ösvény olyan feltúrt, instabil és kövekkel teli állapotban. Rena meg is csúszott rajta, és meghúzódott nagyon a valamije a térde hátuljánál. Hogy ina vagy izma, vagy mije, nem tudom eldönteni, mert azt érezteti, hogy nem akarja, hogy foglalkozzunk ezzel, megoldja ő. Egy térdvédőt azért elfogad.

Vacsoránál Netti instant laskájáról beszélünk, és a Ramen meg Naruto nevű kajákról. A fiaim szerint Naruto egy anime. Amiben Naruto narutoval ette a ramen-jét, világosít fel Netti. „Ha Naruto-t egy kajáról nevezték el, én a gyerekemet Csirkepaprikásnak fogom nevezni”, mondja Ádá.

Az otthonról hozott aszalóval szárított kaja nagyon jól bevált, teljesen meg vagyunk vele elégedve.

Mosogatás után a gyerekek elkezdik tálakkal halászni a húsevő halakat.

A példa ragadós, a konkurencia is ráharap, és hirtelen egy nem hivatalos horgászverseny kezdődik. A kifogott halakat természetesen visszaengedik.

Az est szkanderversennyel zárul. Tamás és Netti a legkeményebbek ebben a műfajban.

Közben többen is bakancs által okozott sebeiket kezelik.

3. nap

Nettivel és Kukuval korán kelünk, elindulunk Csortea-élre (Custura Ciortea) és a Golyó-fő-élre (Custura Boia). A nap első sugara már a tó fölötti Feleki-nyeregben, a gerincen talál.

Gyorsan falunk a hátizsákba sebtében bepakolt kajából. Szóba jön Netti tegnap esti, halálosan csípős levese. Netti nyilatkozik a levesről: „én nem értem, instán olyan jól nézett ki”. Szerintem Netti az első túlélője ennek a cuccnak. Mi csak egy-egy kanállal ettünk belőle, az is kemény volt, de ő lenyomta az egészet. Vörös is volt tőle a feje.

Kedvesen indul az él. Van egy kis másznivaló, de alapvetően barátságos a hely.

Ez hamarosan megváltozik, amint a Csortea oldalába érünk. Egy leszakadt, szikla hátán szikla terep fogad.

Jófej leányka ez a Netti, és zseniálisan is mászik, nagy tehetsége van erre. Kár, hogy nem mindig tudjuk élvezni a társaságát, mert az édesapja szigorú, és időnként, számomra érthetetlen okokból, tiltja őt attól, amit szeret.

Fent a Csorteán látom meg túránk első zergéjét, de az is gyorsan elhúz. A Fogarasiban nem olyan barátságosak a zergék, mint a Királykőben. Szerintem vadásszák őket.

Felérünk a Nyugati-Csorteára. Gyönyörű, vad hely, nagyon kíváncsi vagyok, hogy télen milyen lesz. Ha az Isten megsegít, hogy elindulhassunk télen is a gerinctúrára.

A két Csortea (a Keleti és a Nyugati) közötti gerinc is nagyon látványos és sziklás. Ezt be lehet járni úgy is, hogy az ember a jelzett ösvényen felmegy a Keleti-Csorteára, és onnan mászik át a Nyugatira. Az sem kezdőknek való, de mégis barátságosabb, mint az élen feljönni a Feleki-nyeregből.

A két Csortea közötti gerincszakasz utolsó része, már látszik a tábla a Keleti-Csorteán.

A küldetés fele teljesítve.

Legutóbb Lucival jártam errefelé, télen, a Skála irányából próbáltunk ide feljönni, de nem jutottunk fel a Csorteára, mert nagyon rosszul lett a hatalmas széltől, nem kapott levegőt. Visszafordultunk. Pár hét múlva találtak a tüdején egy rakás daganatot. Luci már nincs köztünk, de a Csorteáról mindig eszembe fog jutni. Ezt a túrát is az emlékének szentelem. Ég veled, Luci, találkozunk a túlvilági hegyeken. Ejsze.

A Golyó-fő-él ugyanúgy lájtosan indul, mint az előző, majd ugyanúgy bedurvul, amint a csúcs előtti meredeket kell megmászni.

Itt az is nehezíti a dolgunkat, hogy több kitett övön kell oldalazni, és a kőzet pedig sokkal törékenyebb, omlékonyabb, mint odaát, jobban mozognak az állások-fogások. Nem túl veszélyes, ha az ember minden követ megmozgat, amire rábízná az életét. Nagyobb figyelmet igényel, és több időt.

Dél van, mire visszaérünk a táborba. A csajok addigra már hajat mostak, és lelkesen újságolják, hogy milyen selymes lett a hajuk ettől a víztől.

A gyerekek ismét halászversenyt szerveztek, 44 halacskát sikerült kifogniuk. Aztán laposkő-dobálás volt a program. Végül a havon csúszkálást is kipróbálják az egyetlen megmaradt hónyelven.

El tudnánk még időzni itt a tónál egy napot, de haladni is kellene. Tegnap este felvetettem a csapatnak, hogy esetleg aludjunk itt kettőt, és hagyjuk ki a Skála-refudzzsót, de a megbeszélésen úgy döntöttünk, hogy inkább osszuk kettőbe az utat a Negoj Köves-katlanáig, és menjünk át ma délben a Skálához. Így szomorúan sátrat bontunk.

Bambu fiam Netti irányításával megtanulja bekötni a cipőfűzőjét. Mi is próbáltuk többször tanítani neki, de ránk nem figyelt. Netti azonban szupererővel rendelkezik a mi családunkban. Azt a szupercsípős levest is csak neki sikerült megennie, nagyon kivívta a gyerekek tiszteletét.

Robi, miután megragasztotta a saját bakancsát is valami turistáktól szerzett pillanatragasztóval, határozottan kijelenti: most kell a lépésmérő, mert ennek a bakancsnak a lépései meg vannak számlálva.

A Görbe-orom felé vezető út elég látványosnak és izgalmasnak ígérkezik a gyerekek (és szülők) számára.

Régen a Csortea-csúcson át vitt a hivatalos gerincút, ma megtapasztalhattuk, hogy miért nem volt mindenki számára elérhető szórakozás. Aztán a múlt évszázad közepén hozták át ide az ösvényt. Ez itt ellenben roppant lavinaveszélyes, hatalmas lavinafolyosók szabdalják a meredek oldalt. Nagy szerencsénk, hogy most nyár van.

A Görbe-orom kikerülésével megússzuk a sziklamászást, de még csak ezután jön a nap legnehezebb része, egy 160 méter szintkülönbségű mászás a Skálára.

Ezt is túléltük valahogy. Fent a csúcson a szokásos bandázás megy.
Kérdem Bambut: mi van, Bambu, nem férsz oda Nettire?
Bambu szomorúan: nem, mert elfoglalták.

A gyerekek egy kő alatt találnak egy szuper póktanyát.
Zsolt: ANL-s blokk.

Kicsike a földön akar aludni majd a refudzzsóban. Mondom neki, hogy nem lehet, mert egy vasrács van a földön. Robi: olyan leszel, mint a goffri.

Huba talál egy gyönyörű követ. Kezdenek érkezni a jótanácsok:
Csinálj belőle kulcstartót!
Inkább nyakláncra medált!

Egy utolsó visszatekintés a gyönyörű Feleki-tóra és a Csorteára.

Bevonulás az ígéret földjére. Mindenki reménykedik, hogy üres lesz a refudzzsó, és csak mi leszünk benne. A húsevő hal megy elöl, a remény hal meg utoljára.

Néhány hegyi önkéntes van már beköltözve a refudzzsóba, táblákat és jelzéseket újítanak. Köztük találkozunk azzal a szebeni katona sráccal, Mihai-jal, akivel tavaly augusztusban ugyanitt találkoztunk. Csak akkor csillaghullást nézni jöttek a barátokkal.
Kuku kérdi, hogy vajon visinátát hozott-e.

Netti és Kuku beállnak önkéntesnek, festik a jelzéseket. Én is segítek picit táblát szerelni, miután felhúzom a sátram.

Mivelhogy az önkéntesek miatt nem férünk a refudzzsóba mind, néhányunknak sátrat kell állítania. Nem a legjobb hely ez a sátrazásra, csak a gerincen vannak egyenesebb helyek, azok pedig nagyon szelesek. Én mégis örömmel választom a sátrazást, inkább szél legyen, mint levegőtlenség és horkolás.

Bambut elviszem kakálni, és megnyerjük a naplementenéző versenyt. Majd lefekszünk.

Kalandjaink folytatódnak, tartsatok velünk, és megtudjátok, hol a legjobb hajat mosni a Fogarasi gerincén.