Nézd meg, milyen lett a felújított Bányai

Ünnepel az udvarhelyi Bányai János Szakközépiskola. Az ünneplésre az adja a főbb okot, hogy megújult az iskola főépülete, egy olyan projekt keretében, amely 2018-ban kezdődött el, és idén fejeződött be. Azaz még most sem fejeződött be teljesen, de már csak apróbb elvarrni való szálak maradtak.

Az ünnepség első főszónoka Szakács-Paál István polgármester. 

Beszédében megemlékezik arról, hogy édesapja, az idősebb Szakács-Paál István, 27 évig az iskola igazgatója volt. Még az ő igazgatósága idején nyerte meg az iskola ezt a pályázatot.

Az idősebb Szinusz, akitől polgármesterünk is örökölte becenevét, képünkön a jobb oldali széksor első székén ül, és szótlanul tűri a tapsot, ami megemlítésekor fel-felhangzik. 

A bal oldali széksor első székén ül Bányai János, aki nem az öreg Bányai János, az iskola névadója, hanem annak unokája. Ő az utolsó Bányai János a sorban, hisz a két fia közül, akiket ő csak „pogányoknak” hív, mert régi magyar neveket kaptak, egyik sem vitte tovább a híres ős nevét. Humoros bácsi. Ünnepi beszédében meséli, hogy ő már régóta Vásárhelyen lakik, és Udvarhelyen több ismerőssel találkozik a református temetőben, mint az utcán. Nagyon hálás, hogy az iskola számon tartja őket, Bányai utódait, és meghívja őket a fontosabb eseményekre.

Felszólal Feleki Csaba iskolaigazgató is, aki megköszön mindent mindenkinek, és Róth András történész is, aki hosszasan beszél Bányairól. Leírása szerint az iskola névadója egy önzetlen tudósember volt, aki közkinccsé próbált tenni minden tőle telhetőt.

A polgármester ünnepélyesen átadja az igazgatónak az iskola kulcsát. Jó nagy kulcs, ezután minden bizonnyal nagyzsebű nadrágokban fog járni az igazgató, hogy elférjen a kulcscsomója a zsebében. 

Aztán az átadás után valahogy mégis Szinusznál marad a kulcs, kuncognak is fölötte az alpolgármesterrel. Ha hétfőn reggel nem tudnak bemenni a bányaisok az iskolába, akkor tudják, hogy Szinusznál maradt a kulcs, én szívesen megadom a számát, hogy felhívják, jöjjön már be a kulccsal.

Egyes politikusok képesek arra, hogy valamit úgy adnak oda ünnepélyesen másnak, hogy a végén mégis az ő zsebükben landol (egy része). De Szinusz nem ilyen. Gyanítom, hogy a kulcsot itt nyomtatták az iskolában egy 3D-nyomtatón, és Szinusznak adták emlékbe.

Felavatnak az épület előtt az iskola névadójának emlékére egy nagy emlékkövet, melyen egy bronzplakett áll. Az öreg Bányai hasonlított az unokájára, állapítja meg fotós kollégám.

Ünnepélyes szalagvágás következik, amelyben úgy a polgármester, mint az iskolaigazgató járatlan még, de ahhoz képest elég ügyesen boldogulnak. Megkérdik, hogyan kellene csinálni, és hallgatnak tanácsainkra, egyből sikerül is elvágniuk a szalagot. Kívánjuk nekik, hogy mandátumaik végére profik legyenek ebben, és sokat kelljen használják a ma megszerzett tapasztalatot.

A sok man in black bevonul megnézni az épületet.

Polgármesterünk egy 3D-nyomtatóval nyomtatott sípot talál és belefúj. Sikerül megszólaltatnia a hangszert, mégsem arat akkora tapsot, mint Borboly Csaba a fúvószenekarok bálján tartott előadásával. 

Alpolgármesterünket nagyon felizgatják a robotok a SmartLab-ban, nehezen akarja otthagyni őket.

Én is azt érzem, mint ők. Szívesen vissza is iratkoznék egy ilyen szaksuliba, ahol robotok programozását vagy 3D-nyomtatást tanulnak. Ha lehetne. És ha nem látnám, hogy mégsem csupa öröm egy szaklicis diák élete, mert mindig kerül egy-két tanár, aki örömét leli abban, hogy szivatja a diákokat. Meg az állam is szívatja őket az értelmetlen érettségivel.

Egy okostévével készült csoportkép az infólaborban.

Szinusz nézi a marófejet az akváriumban, a marófej nézi Szinuszt. Két fejes találkozása a CNC-laborban.

Most gyors és sokszemélyes az iskola bejárása, nincs nagyon idő bemutatni az új épületet, de hogy olvasóink is alaposabban megismerhessék a ma átadott munkálatok részleteit, két alkalommal jártam már itt fotózni az elmúlt hetekben. Feleki Csaba igazgató kísért körbe az épületben, és a szakoktatás jövőjéről is hosszasan beszélgettünk. 

Hogy olvashatóbb és emészthetőbb legyen a mai olvasó számára túl hosszú és túl komoly anyag, megpróbálom humorosabbra venni az írást, megtűzdelve saját laza gondolataimmal is, remélve, hogy olvasóink képesek lesznek kiszűrni belőle az igazgató komoly gondolatait. Induljon az iskolalátogatás!

Így néz ki egy átlagos osztályterem. A falak nagyon üresek, nem véletlenül. A szerződésbe foglaltak szerint három évig nem szabad a falakra rakjanak semmit, mondja az igazgató.

Így néz ki egy infólabor. Hatalmas termek vannak az épületnek ebben a szárnyában. Ha a terem közepéből kivinnénk azokat az asztalokat, akár bulit is lehetne szervezni benne. „Buli az infólaborban”. Jól szól, ugye? De nem valószínű, hogy egyhamar megtartják. Ha mégis, akkor kérem, hogy engem is hívjanak meg, mint ötletgazdát.

Az igazgató, aki informatika szakos, többször megemlíti, hogy a technológiával vagy az internettel segíteni lehetne az oktatást. Komolyan gondolja, úgy tűnik. 

Én nagyon várom már azt a pillanatot, amikor minden felmérőn használhatják majd az internetet a román tanügyi rendszerben a nagyobb diákok, és a különféle képességeiket fejlesztik és mérik fel, nem csak azt, hogy mennyire tudnak kívülről megtanulni száraz ismereteket. Drukkolok a bányais igazgatónak, hogy ez összejöjjön nekik, mert miközben írom ezt, a gyerekkel kémiai vegyjeleket magolunk, és sír, mert nem érti, hogy mire jó ez, hogy ő kívülről tud 130 vegyjelet, anélkül hogy tudná, melyik elem mi az és mire való. Azon kívül, hogy holnap felmérőt írnak belőle.  

De addig is, míg használni tudnák az oktatásban, a telefonokat a diákok le kell, hogy rakják órán. A telefonkérdést minden iskola másképp kezeli, a bányaisok úgy oldották meg, hogy minden óra elején a gyerekek lerakják a telókat a tanári asztalnál, majd óra végén elvehetik. A technológia segíteni is tud, de el is tudja vonni a diákok figyelmét, nehéz megtalálni az arany középutat.

Ez itt a alább a SmartLab. Sok iskola pályázott ilyet, a Bányainak kimondottan jól jött, mert talál a profiljához is.

Van egy hardver-szakos számítógépes osztályuk, nekik van most épp szakórájuk ebben a SmartLab teremben. Ezt az osztályt felkészítik számítógép-szerelésre, hibaelhárítással foglalkoznak, hálózatot telepítenek, biztonsági szinteket állítanak fel, gyakorlatilag mindent csinálnak, amit egy rendszergazdának tudnia kell egy cégnél.

A CNC-laborban a CNC-szakosok nyomják az ipart.  

A felújított épületbe való visszaköltözés után most először kapcsolják be a CNC-marót, és kezdik el ismételni a gyakorlati tudást. Vannak diákok, akik már vágják a dolgokat, mert gyakorlati tapasztalatuk is van, cégeknél gyakorlatoznak. Az iskola igyekszik olyan szakmákban indítani osztályokat, amelyekben van kereslet a szakemberek iránt, mondja az igazgató. Folyamatosan tapogatják a piacot, hogy mi iránt lenne igény a piac részéről. 

Például a CNC-sek és a villanyszerelők iránt folyamatos kereslet van. Akiben van érdeklődés a szakma iránt, és megfelelő komolyság, azonnal el tud helyezkedni. Az iskola alatt rengeteget gyakorlatoznak cégeknél, így mire elvégzik a licit, már sokszor azt is tudják, hol fognak dolgozni. Ha dolgozni szeretnének, és nem továbbtanulni. Vagy akár mindkettőt egyszerre.

Persze, nem kell azt képzelni, hogy egy osztályból mindenki a szakmában fog dolgozni. Egy osztályból 4-5 gyerek marad a szakmában, mondja a CNC-tanár. 

Az arányokkal van gond jelenleg a szakoktatásban. Az ide érkező kilencedikes gyerekeknek is csak 25%-a jön ide azért, mert tudatosan ezt a szakmát választotta, mondja az igazgató. A többit a gép dobja ide, a számítógépes elosztórendszer. Ez az új elosztórendszer eléggé kiszúrt a szakoktatással, mondják azok az ismerőseim, akiknek közük van ehhez az oktatási formához.

A diákokból még egy 40% lehet az, aki idővel rájön, hogy érdemes ezzel foglalkozni, őket érdemes még segíteni ebben, véli az igazgató. De alapvetően az a céljuk, hogy 50-60% legyen legalább azoknak az aránya, akik tudatosan azt a szakot választják, amit elvégeznek.

Kell változzon a mentalitás, az embereknek kell, hogy látniuk, hogy egy jó szakember is keres annyit, mint egy elméleti iskolát végzett ember, mondja az igazgató. Talán még többet is, teszem én hozzá, ismerve az árakat, hogy mennyibe kerül kihívni egy konnektorcserére egy villanyszerelőt. 

Több hely kellene a szakoktatásnak, s kevesebb az elméletinek, mondja az igazgató, kellene változnia az elméleti és szaklíceumok közötti elosztásnak. A régi rendszerben az volt, hogy mindenkinek szakmát kellett adni a kezébe. Aztán ez a fordítottjába billent át, mindenki az elméleti iskolára hajtott. Most nagy szakemberhiány van, hatalmas az igény a jó szakemberekre. Ők pedig olyan szakmát adnak a gyerekek kezébe, hogy azzal meg tudja állni a helyét akárhol a világon. 

Most, hogy az iskola is fel van újítva, a lehetőségek adottak, csak a mentalitásváltást várják, hogy  visszatérjen az igény a szakmatanulásra. 

A szaktanáraik is egyre jobbak. Sikerült egy újabb mesternőt szerezniük a fodrászat szakhoz. Próbálnak olyan szaktanárokat behozni az iskolába, akik az iparból, a termelésből jönnek, és ismerik a mesterség gyakorlati oldalát is. Az ilyen tanárok aranybányát jelentenek az iskolának, mondja az igazgató. Mint például Barni, a CNC-tanár.

Barnit közelebbről ismerem, együtt járunk latintáncolni. Érdekes, hogy ott a parkett ördöge, nagyon laza csávó, itt pedig egy nagyon komoly tanár, aki egyetlen mosoly nélkül képes nekem tíz latin mondatot mondani arról, hogy miben különbözik a marógép és az eszterga forgási tengelye. Lehet, hogy csak azért olyan komoly, mert az igazgatóval vagyok? Vagy a diákok előtt kell megőriznie a komolyságát?

De nem is az a bajom vele, hogy ennyire komoly, hanem az, hogy soha nem hívott meg minket ide a CNC-laborjába bulizni. Pedig akkora CNC-labor van itt, hogy háromszor akkora, mint a tánctermünk, de lehet, hogy ötször akkora is van. Mekkora buli lenne itt! „Latin buli a CNC-laborban.” A dobozos sört CNC-maróval nyitni ki (láttam, jól viszi az alumíniumot). Jó, én csak vizet iszok buliban, sört nem, de egyet meginnék, ha gép nyitná ki. Csak a tudomány kedvéért.

Oké, tudom, most sokan úgy érzik, hogy túlzok, mert manapság nem illik az iskolában bulizni. Lehet, hogy a szabályzat is tiltja. Bezzeg a mi időnkben! Mi az iskolában buliztunk. Én Vásárhelyen, a Bolyaiban végeztem, ott az egyik legnagyobb osztályteremben rendszeresen iskolabulik voltak. Mi, az elektronika szakkör diákjai biztosítottuk a technikát. Mai szemmel nézve lehet, hogy viccesek lennének azok a bulik, de én úgy érzem, nagyban hozzájárultak a jó iskolahangulathoz és a személyiség-fejlődésünkhöz.

Egy olyan suliban, ahol vannak villanyszerelők, hardveresek, CNC-sek, olyan technikai bulit lehetne összerakni, hang- és fénytechnikával, vetítésekkel, automatizált kólásdoboz-nyitással, a sportosztályosok zenés-ritmikus bemutatójával, fodrászok és textil szakosok bemutatójával, s ki tudja, hogy még mivel, hogy emlékezetes lenne diákok, tanárok, szülők, s a város számára egyaránt. Főleg, hogy manapság a városban alig van bulizási, vagy bármiféle szórakozási lehetőség a fiataloknak. A CNC-labor jó tágas, tökéletes helyszín lenne, s az automata sörnyitó is helyben van.

Nem elég az, hogy új és szép az épület, az is fontos, hogy ki és hogyan lakja be. Ahogy az igazgató végigkísér az épületen, és bevisz két-három osztályterembe fotózni, elkapunk egy földrajzórát is. Az öreg motorosnak kinéző tanár nagy bajsza alatt pisolyog, míg fotózok. Utólag látom, hogy a pólóján van két nagy nyíl. A felfelé mutató nyílnál azt írja, hogy „THE MAN”, a lefele mutatónál azt, hogy „THE LEGEND”. Bírom a humorát. Amíg humor van a tanárokban, és önirónia, addig van az oktatásnak is jövője.

Akkor lesz Udvarhelyen a szakoktatásnak jövője, ha a diákoknak jó buli lesz egy szakiskolába járni. Ha mosolyogva fognak iskolába járni, függetlenül attól, hogy ott van a fejük fölött a tizenkettedik végén fenyegető érettségi pallosa. Ha azok a diákok, akik egyébként érdeklődnek adott szakma titkai iránt, de mégsem ezt az osztályt x-elik be elsőnek a választáskor, mert más iskolának jobb a hírneve, pár év múlva ezt fogják elsőként választani, mert olyan jó buli ebbe az iskolába járni, mert jó a hangulat, lehet örömmel fejlődni, és életszerű dolgokat tanulni. 

Nem könnyű ezt elérni, sok mindent el kell engedni ehhez, és sok plusz munkát kell belerakni másfelől. A büntető pedagógiát fel kell hogy váltsa a jutalmazó pedagógia. És a diákok munkakerülő hozzáállását fel kell hogy váltsa az érdeklődés. Egyáltalán nem könnyű. De egy szaklicinek hatalmas előnye van: egyrészt itt senki nem vár el hatalmas érettségi eredményeket, ami miatt a tanárok őrült tanulásba hajtanák a diákot, hogy megnyerjék a városi jegyversenyt, másrészt az elméleti licik elméletbe fulladásával ellentétben itt sokkal könnyebben bevihetők gyakorlatias, életszerű és szakmákhoz konkrétan kapcsolható tevékenységek.

Ehhez persze nyitottság és lazaság kell tanárok és diákok részéről. Ami valójában nem is olyan nehéz, csak át kell lépni a küszöböt. Az igazgató többször is említette előzetes beszélgetéseink alatt, hogy szeretne egy babzsákos termet, és az egyik partnerüktől, a sátorgyártól, szereztek is anyagot, amelyet a textilszakos diákok kellene, hogy babzsákokká varrjanak. Az iskola bejárásakor az egyik teremben rá is bukkanunk a már megvarrt, töltésre váró babzsákokra. 

Zseniális ötlet. Már csak egy függőágyas terem kell, és az, hogy ezeket a termeket a diákok használhassák is szünetekben vagy lyukasórákon, vagy lazább órákon.

Ha egy iskolának jó közösségi és visszavonulási terei vannak, az nagyban segítheti a diákok jó hangulatát, hogy otthon érezzék magukat az iskolában.

Az avatáskor már meg vannak töltve a babzsákok, és szemmel láthatóan boldoggá teszi a polgármestert az ötletlabornak keresztelt helyiség. Vagy csak a babzsákok?

Az, hogy mindezt a diákok készítik, segíthet abban, hogy magukénak érezzék, és jobban is vigyázzanak rá. A házilag megoldott kihívások kategóriában az igazgató megemlíti az udvaron lévő padokat. Kaptak néhány lelakott padot. A fémszakos diákok pontratették a fémrészt, a fa szakon lévők elkészítették a farészt. Így a diákok saját munkája van az udvaron. A képen a pad melletti kukát is a gyerekek készítették szaktanárukkal együtt.

Az osztályokban lévő szemeteseket is a szakosztályok készítették. 

Hogy a gyerekek otthon érezzék magukat, arra is ügyeltek, hogy a vécék hangulatosra sikerüljenek az újonnan felújított épületben. A kivitelező valami tucatcsempével szerette volna burkolni az illemhelyeket, meséli az igazgató, de kérésére belement abba, hogy ők válasszanak csempét. Lementek Brassóba, és addig választották a csempéket, míg valami mutatósabb mintázatot találtak. Így néznek most ki a lányvécék.

És alább a fiúvécék. A siker persze nem lehetett száz százalékos, látom, hogy például a vécéülőkék eléggé gyengék, nem lehetett éppen mindent átvinni a kivitelezőn. De később könnyebb és olcsóbb vécéülőkét cserélni, mint csempét.

További sikerének könyveli el az igazgató, hogy sikerült rávegye a kivitelezőt, hogy a folyosók falának az alsó felén húzzon egy zöld védőréteget. Ami sokkal tartósabban ellenáll a diákok cipőjének, mint a fehér fal. A tervben ilyen nem volt, de a kivitelező meggyőzhető volt a jóra.

Érdekes volt a kémialabor esete. A tervben csak egy sima terem szerepelt. Szerencsére sikerült meggyőzni a kivitelezőt, hogy a vizet és szennyvízvezetéket rakja bele a padlóba. A kagylókat és munkapultokat majd saját költségből fogják kivitelezni utólag, de legalább nem kell a padlót feltörni a vezetékek lehelyezéséhez.

Minden labornak van egy kis előkészítő terme. A kémialabor előkészítője tele van éppen kipakolt felszereléssel. Az volt a szerencséjük, mesélte az igazgató, hogy az építkezés alatt meg tudták oldani a dolgok tárolását házon belül, nem kellett más helyszínre költözni. Felhúztak egy nagy sátrat a focipályán, az volt a raktár. 

Az udvart nem sikerült újraaszfaltoztatni a pályázatból, de legalább az építő szépen betömte az építkezés miatt nyitott lyukakat. 

Az volt az egész építkezésben a legnehezebb, mondja az igazgató, hogy elfogadja ezt a ritmust. Az édesapja építész volt, sok mindent tudott ebből kifolyólag, csak nehéz volt beindítani az egészet. Ha fizikaórán lennénk, úgy fogalmazna, hogy nagy volt a kezdeti tehetetlenség, mondja. Ő megörökölte ezt a projektet, mikor igazgató lett, csak nagyon le volt ülve a projekt. Az eleje volt a legnehezebb, amíg elindult az egész.

Megpróbált minél inkább implikálódni, minél jobban jelen lenni az építkezés alatt. Részletesen követte a munkálatokat, és volt olyan, hogy visszaszedette a munkásokkal, amit felraktak. 

Hát, a felújítás után sem lett építészetileg olyan az épület, mint egy központi, százvalahány éves, szecessziós műemlék épület. Ebből ejsze már soha nem lesz olyan. De sikerült szerencsésen felújítani, nem dőlt közben össze. És a célnak most már tökéletesen megfelel, még pár évtizedig nem kellene baj legyen vele. Ami nem igazán mondható el a város minden iskolaépületéről, sajnos.

A díszterem sem túl díszes, nincsenek benne bársonnyal kárpitozott székek, de a célnak tökéletesen megfelel az egyszerű, kortárs stílus.

Az ünnepélyes fellépés előtti néptánc-próba az egyik szilencium-teremnek használt, felújított helyiségben. Múlt és jelen érdekesen találkozik a Bányaiban.

A szakoktatás dicső múltja és mostoha jelene ismételten visszaköszön az iskolában. A Kő- és Agyagipari Szakiskola, a Bányai elődje, valaha fontos iskolája volt a városnak. A református temető sírköveiről készült cikkünkben Fecső Zoltán olyan tisztelettel beszélt az iskoláról, hogy semmi kétségem nem maradt, hogy ez egy nagy megbecsülésnek örvendő szakiskola volt. 

Egy kis iskolamúzeumot szeretnének berendezni az egyik teremben, mutatja a kis történelmi gyűjteményt az igazgató. Habár manapság az igazgató minden diákra rászól, aki zsebredugott kézzel áll meg előtte, Hargita Nándort, az iskola első igazgatóját már nem tudja megnevelni.

Itt egy fotó a gyűjteményből, Hargita Nándor irodájában készült. Akkor ejsze nem volt olyan kitét, hogy három évig nem szabad semmit a falakra akasztani.

Van több tablókép is az 1920-as évekből, amin meglepő módon rengeteg a román tanár és diák. Mondom is az igazgatónak, hogy kell ügyeljünk, nehogy a végén még bebizonyítsuk, hogy Udvarhely egy történelmi román város. Hogy csak a magyar neveket románosították el abban az időszakban, vagy hoztak is ide egy rakás román tanárt és diákot, talán a helyi történészek meg tudnák mondani, de nem annyira fontos most ennek az anyagnak a szempontjából, hogy bárkit is zavarjak ezzel a kérdéssel.

Lecketervek 1938-ból. Olyan gyöngy betűkkel írva, amilyenre ma már nem sokan lennének képesek. És olyan aprólékosan illusztrálva, hogy le a kalappal.

„Ezek a híres majmos vázák” – mutatja be az iskola egykori sikertermékét az igazgató. Bennem felmerül a kérdés: vajon a diákokra vagy a tanárokra utalt az, aki kitalálta? Vagy akkortájt is voltak már politikusok? És ki állt modellt? Mert majmok akkortájt sem nagyon teremtek itt Udvarhelyen vagy környékén, feltételezem, hogy a szecesszió gazdag fantáziavilága, egzotikus igénye vonzotta őket errefelé.

Az épület felújításakor sok minden előkerült. Például egy sor régi fotó. Érdemes lenne ebből egy kiállítást összehozni, gondolkodik az igazgató, és később meg is valósítja tervét, az ünnepség alkalmából kiállítják a képeket az iskola földszinti csarnokában.

Érdekes ez a városcímer. Szépen jellemzi azt az időszakot, amikor városunk a fémipar és az oktatás egyik kiemelkedő bástyája volt. Nemrég írtam egy anyagot a kommunista időkről, tanulmányozva az akkori sajtót, és így most értem, hogy az akkori munkásosztály túlzott és erőltetett dicsérete és mindennemű privilégiumai miért járatták le a szakmunkások becsületét és ezzel együtt a szakiskolákat is évtizedekre. Értem, hogy miért menekült mindenki az elméleti oktatás felé. De előbb-utóbb elfeledjük a múltat, és rájövünk, hogy szükségünk van szakemberekre is, nem csak tudósokra. Rájövünk, hogy termelés nélkül nincs hosszútávú jólét, hogy az ügyvédek, újságírók, tervezők, tanárok, orvosok, politikusok bére is közvetetten a termelésben dolgozók munkájának eredménye.

Az egyik szilenciumteremnek használt osztály hátsó falánál egy hatalmas szekrénysor van. A régi faipari kabinet bútorzatát hozták ide át, mondja az igazgató. Ez valamikor egy vagyont érhetett, mondom neki. Ahogyan az is vagyont kereshetett, aki ilyet tudott készíteni. A régi bútor egyik polcán egy fa bőrönd van.

A fa bőröndben egy régi mérőkészülék van. Az alagsorban találta, mondja az igazgató, a felújítás alkalmával. Még nem volt ideje utánajárni, milyen készülék lehet. Nézzük az orosz berendezést ketten, két informatikus végzettségű ember, és fingunk nincs, hogy mi lehet. Én arra tippelek magamban, hogy valami magasfeszültség-mérő cucc, de elképzelni sem tudom, mire lehet jó az a kalapácsszerű érzékelője. Ejsze hiába végeztem el a mérnökit. 

Itthon bevetem a mesterséges okosságot, ami azt mondja, hogy egy Geiger-Müller-csöves sugárzásmérő, azaz egy hordozható doziméter-radiométer. Ne adja Isten, hogy ismét tanítani kelljen a működését az iskolákban. Vagy jobb felkészülni, mint meglepődni? Soha nem lehet tudni, mikor kattannak be annyira az oroszok, hogy elengedjék az atomot. 

Ha lesz háború az elkövetkezendő években, ha nem lesz, újjá kell majd építeni a termelést városunkban, ha jól szeretnénk élni. És ehhez jó szakemberekre, ahhoz pedig jó iskolákra van szükség. Feleki Csaba igazgató ezen fog dolgozni az elkövetkező években, látom a szemében az elszántságot. Én pedig segíteni fogok neki, amennyire tehetem, mert hiszem, hogy jó az, ha az elméleti képzés és gondolkodás mellett a gyermek az akarati erőit, gyakorlatias képességeit is fejleszti, legyenek ezek akár szakmai, akár művészi, akár mozgással, sporttal, bármivel kapcsolatos képességek. Ha lehet, minden vegyesen, egymással egyensúlyban.

Hajrá Bányai! Hajrá udvarhelyi szakoktatás!