Miniszterelnök úr!
Levelét, melyben nyíltan a részvételemet és burkoltan a támogatásomat kéri a magyarországi választásokra, megkaptam.
Ahogy az előző években is megkaptam, ám eddig nem gondoltam bele, hogy bármelyik is az utolsó levél lehet, amit Öntől ebben a tisztségben kapok. Mivel most ez könnyen meglehet, vettem a fáradságot, hogy válaszoljak a mostani levelére és egyúttal a többire is, amit valaha kaptam Öntől.
Elöljáróban szeretném, ha tudná, hogy kamaszként, fiatal felnőttként még nagy rajongója voltam Önnek és a Fidesznek. Székelyföldről úgy éreztem, Önök azok, akik igazán figyelnek ránk Budapestről, és valamelyest tudják javítani a kisebbségbe született magyar ember helyzetét és közérzetét. Még ha tudtam is, hogy nem a papír teszi az embert, bizony jólesett, amikor kaptunk egy okmányt, ami elismerte: mi is magyarok vagyunk, és jelentős kedvezmények is jártak hozzá Magyarországon.
Emlékszem, milyen felemelő volt – az Önök közbenjárásával – újra magyar feliratokat, szobrokat, plaketteket látni itthon, Kárpát-medencei tantárgyversenyekre, nyári egyetemekre járni, ahol mindenünk biztosítva volt, körbejárni fél Magyarországot, részt venni a budapesti ‘56-os fáklyás megemlékezésen.
Jólesett az is, amikor kiálltak mellettünk azon a gyalázatos népszavazáson az akkori magyar kormánnyal szemben, vagy felszólaltak az érdekünkben a román nacionalistákkal szemben. 2006-ban a tévére tapadva követtem a szavazatszámlálást, és el is sírtam magam, amikor elvesztették választást, 2010-ben pedig ujjongva örültem a győzelmüknek.
Az elsők között igényeltem magyar állampolgárságot, útlevelet, és a magyarországi ösztöndíjak is jól jöttek a nehezebb években, a doktorimat biztosan nem tudtam volna nélkülük befejezni.
Ahogy azt levelében említi, valóban megújultak Erdély-szerte és szűk környezetemben, Székelyudvarhelyen is ikonikus épületeink, tereink, újak épültek az Önök segítségével, közösségi programok százai és nagyszabású beruházások valósultak meg. Tagadhatatlan. Mindezért természetesen jár a hála és köszönet,
ám a szavazatomat, kérem, mégse várja, mert nem adhatom.
Mert az sokkal drágább mindennél, amit kaptunk vagy kaphatunk Önöktől. Megfizethetetlen. Bizalmi és becsületbeli kérdés. Amit Önök az elmúlt tizenhat évben sajnos eljátszottak. Jogászként és a közélet iránt érdeklődő polgárként a kétharmad eleve megijesztett, mert a történelem túl sok negatív példával szolgál, amikor nagy hatalom koncentrálódik egy személy vagy egy csoport kezében. Mint utólag kiderült, félelmem nem volt alaptalan.
Meglátásom szerint Önök arra kaptak egy történelmi felhatalmazást 2010-ben, hogy helyrehozzák azt a durván polarizált közéletet, amelyben magyar magyarnak farkasa volt, és amelynek Ön és Gyurcsány voltak a hangadói. Hogy egy valóban békésebb, emberségesebb, erkölcsösebb, tájékozottabb, a vitáit civilizáltan megbeszélni képes magyar társadalmat hozzanak létre.
Ezt a történelmi lehetőséget szalasztották el azzal a téves döntéssel, hogy egypólusú, mindenben egyetértő nemzetet próbáltak létrehozni, és az Önökkel egyet nem értőket próbálták leuralni, elhallgattatni, kirekeszteni a közéletből, vagy akár elűzni az országból.
Mi közöm hozzá, kérdezhetnék sokan, csakhogy ez az attitűd – hála az Önök által leuralt közmédiának és a túlságosan megengedő közösségi médiának – Erdélybe is átgyűrűzött.
Lassan, alig észrevehetően, de állhatatosan bújt a köztudatba az emberi gyarlóság sava-borsa: a másság iránti gyűlölet, a kirekesztés, az elnyomás, a tudatlan ítélkezés, az összekacsintó cinizmus – mindez a nemzeti keresztény konzervatív értékrend álcájába csomagolva. Álságosan, mert az előbb felsoroltak közül szerintem egyik sem tartozik ebbe az eszmei kategóriába, hanem épp az ellenkezőjébe.
Mindezt tették úgy, hogy folyamatosan a józan észre és jóérzésre hivatkoztak, miközben pont ezeket a fogalmakat ürítették ki. A kritikus és empatikus gondolkodást kiszorítva, szembenézés és gondolkodás helyett a félelmeken, rögeszméken és tudatlanságon alapuló ítélkezést legitimálták és bátorították.
Ahelyett hogy kiépült volna az a – racionális, művelt, empatikus, szolidáris, demokratikus – magyar polgári társadalom, amelyet az eredeti pártprogramba foglaltak, az elmúlt tizenhat évben Magyarországon csak leépült a demokrácia, a jogállam, a civil társadalom; a polgárosodás megtorpant, és a gyurcsányozás mellé megjelent a migránsozás, genderezés, sorosozás és legutóbb az ukránozás, háborúzás a közbeszédben. Hála Önöknek.
