Diagnózis, nem díszlet: Erdély a skanzen-esztétikán túl

Simó Ibolya dokumentumfilmesnek Budapesten van a bázisa, de a történeteiért rendszeresen hazajár Székelyudvarhelyre és környékére. Azon kívül, hogy Ibolya egy izgalmas karakter és a szakmája sem mindennapi, érdekelt, hol ér véget a rendező kíváncsisága és hol kezdődik az ember felelőssége, ahogy az is, jelenthet-e gyógyulást a szereplőknek a történeteik filmrevitele.

Kíváncsi voltam arra, így arról is beszélgettünk a kanapén, hogy tisztábban látja-e Erdélyt és szülővárosát ebből a fizikai távolságból. Ibolya szerint ez azonban nem feltétlenül a távolságról szól, hanem a magabiztosságról:

Mindig azt a világot szeretném megfogni, amiben jártas vagyok, amit ismerek. A saját felnövésem, a hely, ahol születtem, ad nekem egy olyan magabiztosságot, amitől eddig nem tudtam elszakadni.

Se nem szociális munkás, se nem pszichológus

Ez a magabiztosság azonban nála nem távolságtartást, hanem mély, szinte terápiás jellegű jelenlétet jelent. Dokumentumfilmesként ugyanis abban a különös kettősségben létezik, ahol egyszerre kell kívülállónak maradnia a tiszta látásért, és szociális munkásként vagy pszichológusként jelen lennie a bizalomért. Ibolya azonban éles határt húz: a kamera nem lehet „világmegmentő” eszköz, a rendező pedig nem válhat hívatlan gyógyítóvá.

„Van etikaóránk az egyetemen, ahol folyamatosan kommunikálunk erről, mert a történetek lelkileg megterhelőek, a szereplők pedig gyakran kiszolgáltatottak. De ha elkezdünk világmegmentőt játszani, vagy nagy tanácsokat adni, annak veszélye van. Egy pszichológus tanulja ezt, mi nem. Sok ismerősöm van, aki nagyon nehéz sorsú emberekkel forgatott, és ő magában is kialakult egy belső feszültség. Meghallgatni a másikat, ott lenni vele – ez már önmagában is iszonyatosan nehéz vállalás.”

Hargita-fétis és a varsági sártenger

Ezt a felelősséget pedig nem csak a szereplők intim szférájának határánál, hanem a látványvilág megválasztásakor is cipelnie kell. Udvarhelyiként és alkotóként ő is szembesül azzal a közösségi elvárással, hogy az itthoni sorsokat a „szép, népies és idilli” keretein belül tartsa.

Ibolya azonban pont ezt a „skanzen-esztétikát” igyekszik lebontani. Számára a valóság nem a turisztikai kiadványok Hargita-fétise, hanem például a varsági, iskolába gyalogló gyerekek küzdelme a sártengerrel. Szerinte ugyanis a dokumentumfilm akkor működik jól, ha nem csak a felszínt kapargatja:

„Hajlunk arra, hogy ne nézzünk szembe a nehézségekkel, a tragédiákkal, ne lássuk más ember szenvedéseit. Inkább valami olyasmire vágyunk, ami felvidít. De a dokumentumfilmnek szüksége van a konfliktusra, hogy a hőssel együtt harcolj, szoríts neki, mert különben nem lesz jó film, és az élet sem csak arról szól, hogy mindig vidámak vagyunk, nincs konfliktus az életünkben.”

Ez a szembenézés azonban itthon sokszor falakba ütközik. Miközben Ibolya Budapestről jár haza a „valódiért”, mi itt, Udvarhelyen gyakran érezzük úgy, hogy a fontos dolgok máshol történnek. Beszélgetésünk során kerestük az okait annak a kollektív vakságnak is, ami miatt nem vesszük észre a saját drámáinkat, vagy éppen elhallgatjuk azokat a „falunyi” csoportokat, akik a periférián élnek.

Ibolya szerint a kisvárosi lét kettőssége – a megtartó közösség és a fojtogató zártság – az, ami meghatározza a látásmódunkat:

„Nyilván egy kis közösségnek mindig van egy zártabb gondolkodása, kevesebb inger ér kintről, sokkal jobban tartják a közösséget, aminek előnye és hátránya is van. Budapesten sokkal ridegebb minden, nem kapaszkodsz bele annyira a másik gondolatába. Itt Udvarhelyen ezek a kisebb közösségek még jól működnek, és nyilván ezek hatnak egymásra.”

A farkasbőrbe bújtatott szabadság

Ezek a kölcsönhatások és a bizalom pedig olyan mélységekig engedik az alkotót, ahol a dokumentumfilm már nemcsak megfigyel, hanem kísérletezik is.

Ibolya legújabb munkájában például a nyers kórházi valóságot emeli át egy szimbolikus térbe: egy halálos beteg asszony utolsó heteinek rögzítése során döntött úgy, hogy a szereplőt egyfajta belső szabadságként farkassá változtatja a vásznon. Ez a bátor vállalás jól mutatja, hogy számára a kamera időnként gyógyító tükör is lehet:

„Szerintem a kamera az nagyon is lehet gyógyító, nagyon sok eset van arról, hogy egy-egy folyamat után a szereplő felszabadul. Vannak filmek, ahol a kamera jelenléte segít abban, hogy a betegség időszakában az ember ne engedje el magát, mert egyfajta tükörként van előtte. Nyilván van, amikor rombol, de alkotóként arra kell törekedni, hogy ne a sztereotípiákat erősítsük, hanem a karakterekben lévő életszeretetet mutassuk fel.”

Diagnózis vagy diadalittas meskete?

A beszélgetés végén azonban kénytelenek voltunk kilépni az alkotói intim szférából a ridegebb realitásba. Ibolya kint élő alkotóként ugyanis pontosan látja, hogy a „sártengerben gyalogló” őszinte történeteknek ma milyen politikai és finanszírozási ellenszélben kell megszületniük. Őszintén beszélt arról, miért nehezebb ma Magyarországon támogatást kapni egy diagnózisra, mint egy diadalittas „mesketére”:

„Magyarországon az elmúlt néhány évben nagyon megvolt az a vonal, ami támogatott volt. Az NFI (Nemzeti Filmintézet) elutasította a pályázatunkat, az indok pedig az volt, hogy a szinopszis és a treatment ötletszerű. Ez nyilván várható volt, hiszen a film akkori producere elég nyíltan megfogalmazta a kritikáját a rendszerrel szemben. Eközben a román filmalapnál egy pontrendszer van, ott nem volt kritikájuk, megkaptuk a támogatást. Nevetséges indokokat adtak Budapesten, de bízom benne, hogy a változás elhoz egy sokkal működőképesebb rendszert ott is.”

Ez a kettősség végigkíséri az életét: miközben Budapest adja a szakmai közeget és a családi bázist, a szülőföldje a legtöbb témáját, a romániai pályázati rendszer biztosítja a szabadságot ahhoz, hogy rögzítse ezeket az itthoni sorsokat.

Ibolya nem keserű, inkább tettre kész. Jelenleg is több szálon futnak a munkái: a 97 éves nagymamájáról készült anyagoktól kezdve a 16 évvel ezelőtt elkezdett, baráti „felnövéstörténetig” minden képkockája azt bizonyítja, hogy érdemes a sárban is keresni a fényt. Mert ahogy ő vallja, az élet nem diadalmenet, de a vágyak és az életszeretet még a legnehezebb traumákat is képesek feloldani.

A teljes podcast-epizódban még mélyebbre ásunk, és az is kiderül, mi történik akkor, amikor a rendező végül mégis leteszi a kamerát, és hagyja, hogy a történet szereplői magukra maradjanak a csenddel.

Itt hallgasd meg a teljes beszélgetést: