Miért kell magyarázkodnia egy felnőttnek, ha játszik?

Akit az istenek szeretnek, örökre meghagyják gyereknek – ez a Heltai Jenő-sor jár folyton a fejemben Bokor Robinál. A szobájába belépve biztos vagyok benne, hogy legtöbbünket elfogna a sárga irigység.

És hogy ez így alakuljon, Robi nem csinált semmi különlegeset, csupán megőrizte gyerekkori szenvedélyét. Pontosabban amellett, hogy családapa lett, időt szán a hobbijára is, amit sokan hajlamosak vagyunk idővel félretenni.

Számomra nem az a furcsa, hogy egy harmincas-negyvenes férfi játékautózik. Az a furcsa, hogy egy bizonyos életkor fölött már magyarázatot várunk tőle arra, miért teszi. Valahogy így látja ezt Robi is.

De ki is Bokor Róbert, és miért töltöm a délelőttöt nála?

Az utóbbi időben több short videót láttam tőle, amelyekben főleg modellautós szenvedélyéről mesél.

Darabokat mutat be a gyűjteményéből, vagy elmondja, min dolgozik éppen. Hiszen nemcsak kész modelleket gyűjt és csodál, de készít is; különleges darabok kapnak új külsőt a kezei alatt. Én meg rendkívül boldog vagyok, hogy beenged a szentélyébe, amelyet olykor még a gyerekei előtt is zárva tart.

A kávézóasztalon rögtön egy csillogó Impala tárul elém, aztán akárhová nézek, játékok, különleges tárgyak, de főleg modellautók köszönnek vissza rám.

Németországban lett a hobbiból közös nyelv

Nem az a kérdés, hogy hogyan alakul ki egy ilyen szenvedély – hiszen lényegében mindannyiunknak megvolt gyermekkorában, csak kevesen vagyunk, akik harmincon túl is a játékokkal foglalkozunk –, hanem az, hogyan marad meg.

Robi visszagondol a gyökerekre: a keresztúri ismerősök garázsára, ami a mindenhonnan lógó repülőmodellek miatt egy mesebeli műhelynek hatott. Ezek között ragasztotta az ott kapott papírmodelleket Robi. Visszagondol a Hot Wheels autókra, amelyek a mai napig a legelső autós kötődést jelentik.

A valódi lángra lobbanás azonban Németországban történt, amiről ahogy mondja, a hobbi őshazája. Kilenc évet éltek kint, és a modellautózás ott nem csupán egy szenvedély volt, hanem a beilleszkedés eszköze is.

„Hogyha alulrendelt pozícióban vagy Németországban, semmire nem lesz jó az angolod. Csak németül. Nekem ez azért is egy nagyon-nagyon jó dolog volt, mert bekerültem egy olyan körbe, ahol nem volt az a feszengés, hogy most kell teljesíteni németül, hogy hogyan szólalok meg, tudtunk beszélgetni a hobbin keresztül.”

Offroad túráktól indultak: szombat reggelente húszan találkoztak az erdő szélén, ötkilométeres túrákat tartottak a távirányítós autókkal, ahol szigorú szabály volt a „hand of god” hiánya – ha borult a gép, nem nyúlhattál hozzá. És ezt komolyan is vették, csőrlőzték egymást, ha valaki felborult, meséli nevetve Robi.

Innen egyenes út vezetett a beltéri driftpályákig, ahol a precíz hátsó kerekes modellekkel már a versenysport szintjét súrolták. Az autók beállításánál például a milliméteres eltérések és a súlyelosztás is rendkívül fontosak. A klub, ahová járt, egy fél minifocipályányi beltéri teret épített át mikrovárossá: a driftpályán apró lámpák, automatikusan nyíló sorompó, érzékelők. Ha valaki elég közel csúsztatta az autó hátulját egy megadott ponthoz, annál nagyobb pontszámot zsebelt be. Szombat délután kezdtek, és sokszor éjszakáig maradtak.

Itt egyszer feltűnt egy angol férfi a fiával. A fiú vezetett, az apa pedig folyamatosan szerelte és állította az autót. Nem úgy, hogy odébb csavart valamit érzésre: mikromérlegekkel nézték a balanszt, precízen mérték a beállításokat. Aztán kiderült, hogy a fiú Európa-bajnok, az apja pedig a McLarennél dolgozik versenymérnökként. Ezen a ponton már talán érthetőbb, miért sorolja inkább az autós kategóriába hobbiját Robi.

Játék vagy modell?

Ahogy elkezd egy terepjárót mutogatni, elég gyorsan kiderül, hogy a „játékautó” szóval valóban óvatosan kell bánni. Nem azért, mert megsértődne rajta, hanem mert ezek a gépek sokszor ugyanazokat az elveket követik, mint az igazi autók – csak kisebbek.

Mesél egy tízéves gyerekről, aki az apjával együtt használta a modelljét. Amikor szóba került, mennyit kellett már költeni az autóra, a gyerek teljes természetességgel kezdte sorolni, hogy a differenciálból melyik fogaskereket kellett kivenni, miért kellett hozzá lebontani a féltengelyt, és hogyan volt útban az alsó lengőkar.

Robi csak az apára nézett.

– Hallod, hogy a tízéves hogy beszél?

És talán pont ez az egyik határ játék és modell között. Nemcsak használod, hanem szétszeded, megérted, átalakítod. Ha valami nem működik, nem feltétlenül lecseréled, hanem kideríted, miért nem működik.

Mutat is egy újabb terepjárót. Négy szervó, nyitható-zárható differenciálmű, mechanikus váltó, futómű, világítás. Ahogy magyarázza, egy idő után már nem azt figyelem, hogy milyen jól néz ki, hanem azt, mi történik alatta. A mechanika nem lett egyszerűbb attól, hogy az autó tízszer kisebb, a váltó sem elektronikus imitáció: rendesen áthúzza a fogaskerekeket.

– Ha most benézel egy ilyen terepjáró alá, pontosan ugyanezt látod – mondja.

Talán ezért is mondja Robi, hogy számára a modellautózás az egyik legolcsóbb belépő a motorsport világába. Rally, rallycross, drift, terepezés – rengeteg mindent le lehet képezni kicsiben úgy, hogy közben ugyanúgy számít a súlyelosztás, a hajtás, a futómű vagy az, hogyan nyúl hozzá az ember a géphez. Talán idővel éppen ezért érdekli egyre kevésbé az, hogy mit lehet megvenni készen.

Tíz év modellezés után inkább az hozza lázba, amit nehéz megépíteni. Itt jön képbe a 3D-nyomtató: ha kell egy tartó, egy bukócső, egy kormány vagy valami olyan alkatrész, ami egyszerűen nem létezik, megtervezi, kinyomtatja, és addig alakít rajta, amíg működni nem kezd. Van olyan autó is, amelynek a csomagtartójába nyomtatott egy a saját szignójával díszített bőröndöt és olyan is, amelynek a tetején a saját maga által nyomtatott biciklik sorakoznak, szállításra készen.

Az egyik ilyen projektje egy Mini Cooper. A karosszéria készen megvehető volt, de onnantól kezdve már Robi dolga lett, hogy a megfelelő tengelytávú alvázat megtalálja hozzá, megtervezze a bukócsövet, a karosszériatartót és a kormányt, kerüljön bele ülés, hidrós kézifék, minden, amitől az eredetijére emlékeztet.

És talán ezért sem nőtte ki soha a hobbiját Robi. Nem azért, mert nem nőtt fel, hanem mert közben maga a hobbi is felnőtt vele. A Hot Wheelsből előbb távirányítós terepjáró lett, abból driftgép, később saját tervezésű alkatrészek és 3D-nyomtatás.

A játék megmaradt, csak egyre több tudás, technika és közösség rakódott köré. Nála a gyűjtésnél láthatóan fontosabb az átalakítás és az építés. Nem elég neki birtokolni a tárgyakat. Hozzájuk akar nyúlni.

Kincsvadászat

A modellautóknál már látszik, hogy Robit ritkán elégíti ki az, ami készen van. Szeret utánamenni annak, hogyan működik valami, honnan jött, mit lehet még kihozni belőle. És ez a kíváncsiság messze nem áll meg az autóknál. Az egyik polcon már a beszélgetésünk eleje óta foglalkoztat egy megcsonkított kis szobor, amit, mint kiderül, az udvarhelyi bolhapiacon vett ötven lejért.

Már ott feltűnt neki, hogy a tárgy valahogy túl jól van megcsinálva ahhoz, hogy egyszerű lom legyen. Megnézte a szignót, rákeresett az alkotóra, és kiderült: Olivier Pauwels belga művész The Runner című munkájának egyik példányát tartja a kezében, egy mindössze 25 darabos sorozatból.

Robi persze nem állt meg a Google-nél. Ráírt Instagramon magára a művészre, aki válaszolt is. Így derült ki számára a szobor története, és az is, hogy a sorozatból alig néhány darab került szabad forgalomba. Amikor a készítője meglátta, hogy Robi példányáról hiányzik a két kéz, azt mondta, megnézi a műtermében, maradt-e hozzá valami. Maradt.

Robi aztán nemcsak az eredeti pótkezeket kapta meg, hanem eredetiséget igazoló dokumentumot is. A restaurálást viszont egyelőre direkt nem fejezte be: abból is történetet akar csinálni, és a nézőkkel együtt tervezi visszatenni a hiányzó darabokat.

A történet elsőre messzinek tűnhet a modellautóktól, pedig ugyanarról a működésről árulkodik. Robi meglát valamit, amiben más talán csak egy törött tárgyat lát, aztán addig keres, kérdez és bütyköl, amíg elő nem kerül mögüle egy egész történet.

A pecabot, amit nem muszáj letenni

Miközben Robi egyre mélyebbre merült a modellezésben, az élet közben a másik irányból is egyre több helyet követelt magának. Hazaköltöztek Németországból, megszülettek a gyerekek, a hosszú hétvégi driftelésekből pedig értelemszerűen egyre kevesebb fért bele. A hobbi azonban nem tűnt el. Inkább átalakult.

A versenyzés helyére fokozatosan az építés, a tervezés és később a tartalomgyártás került. De közben megjelent egy másik kérdés is: mennyi hely maradhat mindebből, amikor az ember már nemcsak saját magáért felel?

„Apámnak van egy nagy mondása, hogy amikor megszülettem, lerakta a pecabotot, s azóta nem fogta meg. Amióta van ez a nyomás, én egyre jobban megyek ellene. Nem a legjobb időben találtam ki ezt a tartalomgyártást, de igazából ez megint egy olyan lépés volt, hogy született a harmadik gyerekem, s muszáj volt valamit csináljak, ami még közben engem feltölt.”

Nála ez azt jelenti, hogy tudatosan próbálnak helyet csinálni neki a családi élet mellett. A felesége ebben partner: ha van egy modellautós szombat, a vasárnap a családé, hétközben pedig többnyire akkor kerülnek elő az autók, amikor a gyerekek még vagy már alszanak.

A saját „játékideje” ma reggel hat és nyolc között, illetve este kezdődik. A videókat sokszor a gyerekek déli alvása alatt veszi fel.

Az ötéves fia már beleszületett ebbe a világba. Tudja, melyik autóhoz nyúlhat és melyikhez nem, és Robi szerint még egy-két év, aztán ő is kap egy komolyabb saját modellt, amivel együtt indulhatnak terepezni. A kétéves kislány viszont, ahogy fogalmaz, „veszélyesebb” – részben miatta került kulcs a műhely ajtajára.

– Te is játszol a te szobádban, lényegében – jegyzem meg.
– Igen.

Ha az emberek nem mennek a modellautókhoz

De mint megtudom, a hobbi ki is megy a szobából az emberek közé, mert Robi láthatóan nem az a típus, akinek elég, ha egyedül örül valaminek.

Amikor hazaköltöztek, egy barátjával kitalálták az ivói offroad pályát. Vettek öt komoly modellautót, nagyjából kétszáz négyzetméteren pályát építettek, és arra számítottak, hogy ha megteremtik hozzá a helyet, majd jönnek az emberek is. Nem egészen így történt.

– Megmondom őszintén, nem megy – mondja Robi. – Ki lett építve a pálya, ott vannak a drága autók, de nincs akkora igény rá.

A próbálkozást azért nem engedték el. Idén inkább megfordították az egészet: ha az emberek nem mennek el a modellautókhoz, majd a modellautók mennek oda, ahol az emberek vannak. Készült egy mobilpálya, azóta ezzel járnak helyi rendezvényekre és autós találkozókra. És ez már egészen másképp működik. A gyerek meglátja a pályát, odajön, kérdez, kipróbálja az autót, aztán sokszor visszatér még egy körre. A szülők pedig gyakran ugyanúgy belefeledkeznek, mint a gyerekeik. Robit eleinte pont az lepte meg a legjobban, mennyire működik ez a mai, folyamatosan ingerelt gyerekeknél is.

– Azt hittem, túl lassú lesz nekik. Most minden gyerek zizeg, ott a tévé, a nagy képernyő, minden gyors. Ehhez képest nagyon bele tudnak menni.

Mesél olyan szülőről is, aki azt mondta neki: a saját gyerekét még soha nem látta ennyire koncentrált állapotban.

Pedig a feladat elsőre nem tűnik túl bonyolultnak: végig kell vezetni egy kisautót a pályán. Csakhogy közben figyelni kell arra, merre fordul a kerék, mennyire adsz gázt, hogyan kerülöd ki az akadályt, és mit csinálsz, ha rossz irányba áll az autó.

És itt megint visszakanyarodunk ahhoz, amit Robi az egész hobbi egyik legfontosabb részének tart: nemcsak nézed, hanem csinálod.

Talán ezért is működik neki ennyire a közösségi oldala. Németországban annak idején ő került be egy már létező közegbe, ahol a hobbi közös nyelvet adott neki. Itthon most valami hasonló kezd kialakulni körülötte – kisebb léptékben, mobilpályával, alkalmi találkozásokkal.

Nem feltétlenül abból indul ki, hogy mindenkiből modellező lesz. Inkább abból, hogy mindenki kapjon egy esélyt arra, hogy kipróbálja.

– Pont olyan ez, mint az élményvezetés – mondja. – Elmész, beülsz egy Ferrariba, mész vele egy kört, aztán eldöntöd, hogy tetszik-e neked ez a világ.

A modellautóknál nyilván kisebb a tét, az élmény viszont ugyanarra épül: egy rövid időre beléphetsz egy olyan világba, ami addig csak kívülről volt érdekes. És lehet, hogy valakinél ennyi is elég ahhoz, hogy ne tegye le rögtön.

Egy egész világ egy percben

A mobilpálya azonban csak az egyik módja annak, hogy Robi kivigye ezt a világot a saját szobájából. A másik a telefon kamerája. Az utóbbi időben egyre több rövid videót készít a modellautókról: megmutat egy különleges darabot, elmeséli, mit alakított át rajta, vagy végigvezet egy építésen.

Elsőre talán kézenfekvőnek tűnik, hogy aki ennyire lelkesedik valamiért, egyszer csak elkezd beszélni róla a kamerának is. Robinak azért ez nem ment ennyire magától.

– Az első mondatot körülbelül ötvenszer vettem fel – meséli.

Mostanra könnyebb lett, közben pedig az is elkezdte érdekelni, hogyan lehet egy ilyen rétegvilágból olyan történetet csinálni, ami annak is izgalmas, aki életében nem szerelt szét modellautót.

Mert egy dolgot gyorsan megtanult: önmagában kevés, hogy valami ritka, drága vagy technikailag érdekes. Kell mögé történet.

Nem azt akarja elmondani, hogy „itt ez az autó, ennyibe kerül, ezt tudja”, hanem azt, hogy miért érdekes, hogyan került hozzá, mit lehet vele kezdeni, mitől más, mint a többi. Néha ehhez egy régi modell kell, máskor egy saját építés, megint máskor egy olyan ötlet, amit valaki teljes méretben már megcsinált, ő pedig megpróbálja lekicsinyíteni.

A közönség közben vissza is beszél.

Van olyan projektje, amelynél már a követők döntik el, melyik autóval haladjon tovább. Máskor maga az eredeti autó tulajdonosa bukkan fel a kommentek között. Robi különösen élvezi ezt a közvetlenséget: olyan emberekkel kerül kapcsolatba egy-egy videó miatt, akiket máskülönben esélye sem lenne megszólítani.

A tartalomgyártásnak persze megvan a maga külön világa is: kurzusokra jár, figyeli, hogyan működnek a rövid videók, mi tartja bent a nézőt, hogyan lehet egyetlen percbe egy történetet besűríteni.

– Az egésznek durva pszichológiája van – mondja. – Régebb még volt három másodperced megfogni valakit. Most lehet, hogy egy.

Ebben talán van valami furcsán szép ellentmondás.

Robi hobbija alapvetően lassú. Tervezni kell, nyomtatni, szerelni, próbálni, szétszedni, újrakezdeni. Egyetlen autóval napokat, heteket, akár hónapokat is el lehet tölteni. Aztán mindebből készül egy harminc- vagy hatvanmásodperces videó, amelynek az első pillanatban el kell döntenie, érdekli-e a nézőt.

Neki éppen ez kezdett újabb játékká válni: hogyan lehet egy egész világot belesűríteni egy percbe.

A cél egyelőre nem az, hogy egyik napról a másikra ebből éljen. A magyar nyelvű modellautós tartalmak piacát viszont elég üresnek látja ahhoz, hogy legyen értelme próbálkozni. Ha idővel érkeznének modellek bemutatásra, amelyeket aztán tovább is lehetne adni, az már valamennyire fenntarthatóvá tehetné az egészet.

De amikor arról kérdezem, mi lenne az igazi siker, nem a pénzt említi először.

– Ha ezt tudnám tovább csinálni, és működne, nekem az már nagy siker lenne. Autó nélkül autós tartalmat gyártani.

Talán pontosabb azt mondani: nagy autó nélkül. Mert autó azért van körülötte bőven.

Mennyi marad a gyerekből?

A beszélgetés végére valahogy megint ugyanoda jutunk vissza, ahonnan indultunk: nem az az érdekes, hogyan szeret bele valaki gyerekként valamibe, hanem hogy mi marad belőle húsz-harminc évvel később. Robinál elég sok minden maradt.

– Itt nálam a főkoncepció az, hogy küzdünk azért, hogy megmaradjon a hobbink. Ne daráljon be az apukalét – mondja, és rögtön árnyalja is: nem arról van szó, hogy a család valami ellenség lenne, amelytől meg kell védeni a játékautókat. Inkább arról, hogy ahogy egyre több szerepnek próbálunk megfelelni felnőttként, hajlamosak vagyunk elsőként éppen azokat a dolgokat lehúzni a listáról, amelyeknek nincs különösebb hasznuk azon kívül, hogy szeretjük őket.

Robi apja annak idején letette a pecabotot, amikor megszületett a fia.

Robi inkább megpróbál nem letenni mindent.

Mielőtt eljövök, még egyszer körbenézek a szobában. Autók a polcokon, félkész alkatrészek, nyomtatott darabok, régi magazinok, mindenfelé egy következő projekt ígérete.

A Heltai-sor megint eszembe jut.

Lehet, hogy az isteneknek ehhez nincs is sok közük. Lehet, hogy a gyerekből egyszerűen annyi marad meg bennünk, amennyit hajlandók vagyunk életben tartani.