Még nem tűntél el a szemem elől?
Hónapokig próbáltam úgy megírni, hogy ne tűnjön mentegetőzésnek. Nem sikerült. De legalább kiderült, ki az igazi seggfej.
Megszűnik-e egy jelenség attól, hogy nem beszélünk róla? Vagy csak meglapul, mint egy kullancs? És amikor megnyugodva hátradőlünk hogy már semmi baj nem lehet, akkor – Boné Ferenchez hasonlóan – kihasználja a számára kedvező alkalmat?
Nem tudom. De valamiért úgy érzem, hogy talán érdemes együtt gondolkodni róla.
*
De hát mivel úgy nyilvánul meg, mint egy szexista, nehéz nem annak gondolni – írta az egyik számomra fontos ember a Facebookon Ufó egyik cikke kapcsán.
Nem ő volt az egyetlen, aki jelezte, hogy az a cikk nem oké, és ilyen 2026-ban nem jelenhet meg, még akkor sem, ha az aki szerepel benne tudta, hogy fotózzák és hagyta.
*
Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy a pedigrém alapján nekem is ezt kellett volna gondolnom. És a tartalomért felelős szerkesztőként ezt a cikket ilyen formában nem szabadott volna kiengednem.
Ezért is írtam a cikk facebook megosztásába azt, hogy: És sejtjük, hogy ebből nem fogunk tudni jól kijönni.
*
Gyakorlatilag viszont kiengedtem. Amire nem vagyok túlságosan büszke. Főleg azért nem, mert nem mértem fel, hogy mennyi embernek fog szenvedést okozni ennek a cikknek a megjelenése.
Többek között Ufónak is. Sőt megkockáztatom, hogy neki a leginkább. Hiszen a cikk megjelenése után nagyon intenzív formában szembesült a cancel culture jelenséggel, úgy, hogy nem teljesen értette, hogy ezt ő mivel érdemelte ki.
Hiszen ő senkit sem szeretett volna bántani, és egyébként is nagy tisztelője és csodálója a nőknek.
Talán azt fájt neki a leginkább, hogy egyesek leszexistázták. Meg, hogy egyesek szerint, ő rossz ember. Mert miközben én azt gondolom magamról, hogy nekem valójában jól áll a seggfejség, Ufó sosem gondolta magát rossz embernek. Sőt.
*
De nem szeretném az Ufó fájdalmának taglalásával elterelni a figyelmet a döntésemről. Hiszen ha nem engedem ki a cikket, akkor mindez megelőzhető lett volna. Függetlenül attól, hogy ő mit írt bele.
Legfennebb egy kicsit morcogunk egymásra – amiben amúgy is nagy rutinunk van – és megy tovább az élet.
*
De akkor miért engedtem ki?
