Ki szívja a székelyek vérét?

Lejártak végre a választások. Most három évig kampánycsend lesz, és már-már azt hittük, hogy beköszönt a nyugalom szigete, ahol mi, átlagpolgárok csendben tűrjük majd, hogy a politikusaink, – akik éppen csattantak ki a büszkeségtől, hogy „ezt megint megcsinálták” –  továbbra is kizsákmányolnak minket.

Mert ez így van rendjén, ugyebár? Azt is hihetnénk, hogy elmúlt a fasiszta veszély, és megmenekültünk a szörny karmától. De közben az előző szörny karmaiban maradtunk. 

Ezek hát a következtetéseim így, három héttel a választások után.

Sziasztok, ez itt a Tilos a Bé, az uh.ro zajcsökkentő műsora, én Kiss Anna vagyok.

De vissza kell térnünk a mi kis magyar szörnyeink karmaiba, hiszen Parajd is azzal szívta meg igazán az utolsó száz méteren, hogy az elmúlt másfél évben – ameddig még lett volna egy utolsó esély megakadályozni ezt a katasztrófát – a politikusaink azzal voltak elfoglalva, hogy nagyokat ígérjenek, és minden fölött eltekintsenek, ami nem hoz azonnali pozitív választási eredményeket. 

Alig jártak le a választások, a tavaszi esőzések, amik normális esetben aranyat érnek, most sóban mérődtek, a teljes Sóvidék és háromszéki falvak életét kockára téve. 

Természetesen nem vesszük sorra a történéseket, hiszen erről az ügyről szól az erdélyi magyar sajtó három hete. De kiemelnék néhány pontot az események sokasága közül. 

01 / Amikor kiderült, hogy nemcsak a Crin

Nicușor Dan meglátogatta Parajdot és a Kovászna megyei árvíz sújtotta településeket. És ettől mind hanyatt estünk. Kelemen Hunor úgy vitte körbe az elnököt, mint a trófeáját. Büszke volt megint, hogy kitalálták ezt, hogy ő LEhozta nekünk az elnököt, csodáljuk. Pont mint Crin Antonescut. 

Nyilván egy láthatatlan, arrogáns és pökhendi elnök után, egy gondoskodó vezető abszolút értékelendő, mert végre érezhetjük, hogy valaki legalább látszólag kíváncsi a nyomorunkra. Csak hát ez kéne a természetes legyen. Hogy a tisztiviselőink nem várják meg, ameddig egy teljes településnél elszakad a cérna, hanem még előtte emberszámba veszik a pórnépet is. Merthogy elvileg ezért kapták a megbízatásuk.

De mi tudjuk, hogy ezt hogyan kérjük számon rajtuk? Megértjük azt, hogy nem elég a két választás közötti hőbörgés, hogy majd a szavazófülkében lehajtott fejjel és összeszorított fogakkal nyomjuk az elnyomásra és a megújulásra való képtelenségre a pecsétet? Mert ameddig nem, addig nincs esély a valós változásra. 

02 / Orbán Viktor olcsón visszalopja magát az erdélyiek szívébe

A magyar kormány és Orbán Viktor kárment tihany után, és az RMDSZ asszisztál ehhez. Elég egyértelmű volt, hogy a parajdi katasztrófával és az árvizekkel ismét megnyílt az a tér, amelyben az Orbán-kormány nagyon otthonosan mozog: megint eljátszhatták a gondoskodó állam szerepét, amely pénzt, paripát, fegyvert nem sajnálva rohan az erdélyi magyarok megsegítésére.

És erről milyen szépen és fennkölten lehet kommunikálni: „az erdélyi magyarok nem maradnak egyedül”, „a magyar kormánynak mi vagyunk az elsők”. Kérdés, hogy meddig hisszük még ezt el? Valóban elég lesz 800 euró, segélycsomagok és Nacsa Lőrinc elképesztő marketinges fantáziája arra, hogy ilyen gyorsan eltekintsünk afelett, ami egy hónapja Tihanyban elhangzott? 

RMDSZ-es politikusainknak úgy tűnik, igen. Mit is mondhatnék? Jó olcsón árulják a bőrü(n)ket. Vagy nem itt lesz a végkielégítés? 

03 / Amikor a románok segítenek az erdélyi magyar bajbajutottakon

Azt hiszem, túl gyorsan elmentünk az események sokaságában egy akció mellett, több figyelmet érdemelt volna. Galați megyei átlagemberek pakoltak fel teherautót mindennel, amivel érték, és indultak el Kökösbácstelekre, hogy segítsenek az árvízkárosultakon. 

2024-ben Costache Negri települést öntötte el az áradás, ezek az emberek most segíteni akartak azoknak, akiknek ezt a tragédiát az idén tavasszal kellett megélniük. 

Tételezzük fel, hogy voltak még az elmúlt években ilyen szolidaritási akciók, bár én nem nagyon emlékszem ilyesmire. De egy sokkal jobb világban élnénk, ha ez természetes lenne, nem pedig kivétel. Vajon mit kell tennünk azért, hogy a társadalmi szolidaritás a normalitás legyen? Mert ha erre rájönnénk, és tennénk is érte, kevesebb eséllyel indulna egy fasiszta államelnöknek. 

04/ A hódok felelőssége

Olvasom a csomó cikket arról, hogy mi mindennek az oka, eredménye az, ami történt Parajdon. Hogy Parajd kizsákmányolta a bányát, a turistákat, a kétségbeesetten gyógyulni kívánókat, mind kizsákmányoltuk a természetet, és még azok a fránya hódok is bekaphatnák a klímaváltozással együtt. Hogy mindenki hárít, nincs politikus, köztisztviselő, állami alkalmazott, aki bármiért is felelősséget vállalna. Az ügy mentén mindenki ott próbálja a politikai tőkéjét építeni, ahol nem szégyelli. 

És ez valószínűleg mind igaz, kivéve a hódokat, nekik nem kell bekapni. 

A valós kérdés inkább az – azon túl, hogy hogyan lesz egzisztenciális biztonsága egy egész településnek az elkövetkezendő években –, hogy megértünk-e végre valamit a történtekből? A megértésünket cselekvésbe tudjuk-e formálni? A cselekvésünk tud-e majd változásokat előidézni? 

Talán ezeken a dolgokon érdemes lenne elgondolkodni az elkövetkezendőkben, mert amikor már senki nem fog szolidaritásból Parajdon tölteni két éjszakát, vagy túlárazott kürtőst vásárolni az út szélén, akkor leszünk a legeslegnagyobb bajban. 

05 / Potápi emléktábla és alapítvány

A magyar kormány kármentése egyébként más frontokon is elindult, csütörtökön Potápi Árpád János, a volt nemzetpolitikáért felelős államtitkár tiszteletére avattak emléktáblát Csíksomlyón. Potápi nagymértékben hozzájárult a nagy nemzeti összetartozás marketingjének terjesztéséhez, erősítéséhez, szépen építette a politikai kapcsolatokat és szeretett erdélyiset játszani.

 Itt szabadon parafrazáltam Semjén Zsoltot, méltatta a néhai kollégát a táblaavató ünnepségen. Most úgy tűnik, alapítványt hoznak létre a nevével fémjelezve, hogy az továbbvigye azokat az ügyeket, amelyekért Potápi az élete során olyan kitartóan sokat tett, aka. a nemzeti összetartozás tévképzetének a továbbterjesztését.

06 /  Elitképzés, de kinek és mennyi pénzből? 

De a NER Nagyváradon is erősítette a frontjait, ahol Orbán Balázs miniszterhelyettes, parlamenti és stratégiai államtitkár és Kelemen Hunor RMDSZ-elnök közösen nyitották meg az MCC új képzési központját, hogy ami biztos, az legyen biztos: az elitoktatáshoz kizárólag az férjen hozzá, akinek már eleve jó kártyákat dobott a gép, majd az útja egyenes és kikövezett legyen valamelyik zsíros magyarországi munkahelyre. Éljenek az erdélyi fiatalok, akiket persze „senki nem akar sehova sem exportálni”. 

A nagyváradi MCC-központnak otthont adó Dudek-ház úgy tűnik, a római katolikus egyházé, de arról nincs infó, hogy ki újította fel, és mennyi pénzből. 

És akkor hozok még egy MCC-s fun-factet is: a Kolozs megyei tanács alelnöke, Vákár István számolt be büszkén arról, hogy 12 ezer lejes támogatást ítélt meg a megyei tanács az elitképzőnek, amelynek egyébként 2023-ban évi több mint kétmillió eurós költségvetése volt. Biztos ebből veszik majd a ropit. 

07 / Székelyföldre költöztetik a nagy román vérszívót

Lénárd András ismét előrukkolt egy újabb közpénznyelő ötlettel, ezúttal a kimondottan egyoldalúan és bénán felépített Drakula-kultuszt kívánja tovább erősíteni azzal, hogy Csíkszeredába élménypark építését tervezi. 

A történetnek megvannak a hangzatos részei is: több mint kétszáz munkahely, évi 600 ezer látogató, akik majd megtolják a kisváros gazdaságát, hogy ott is vehessünk majd kínai szemetet és helyi, túlárazott kézműves terméket, mint Parajdon. 

Mindenki be van zsongva a szenzációs hírtől, a parajdiak azt kérik, hogy inkább oda vigye Lénárd a tehénfejő projektet, csak azt nem kérdi meg senki, hogy honnan van a NER sztár-üzletemberének erre pénze? Honnan van a lovetta a kezdetben 56 millió eurós befektetésre? Mik lesznek a garanciák arra, hogy nem egy évről-évre veszteséget termelő projektet épít meg, amit mesterségesen tartanak majd infúzión valahonnan Budapestről a NER-oligarchák, ahogyan ezt már láttuk megtörténni? 

És mi a garancia arra, hogy amikor ki kell belőle ugrani, akkor nem adja majd el a bizniszt valami szlovák maffiának? Nagyon úgy tűnik, ez sem Korodi Attilát, sem Csíkszeredát, sem Parajdot, de még az internet népét sem igazán érdekli. Szeretünk mi veszélyesen élni, ilyen ez a székely virtus. 

08 / Az Átlátszó Erdély elhúzta a zuhanyfüggönyt, és az Osonó vezetője volt mögötte

Nem kellett túl sokat várnunk, hogy újabb bántalmazás-történettel kelljen szembenéznünk. Kulcsár Árpád az Átlátszó Erdélyen jegyzi a legújabb tényfeltáró munkáját, amiből végre nyílt közbeszéddé válhat az, amit mostanáig sokan csak elsuspogtak, amiről mindenki tudott, de senki nem tett semmit.

Az évtizedeken keresztül Sepsiszentgyörgyön működő Osonó diákszíntársulat élete a sikerek ellenére jóval sötétebb valóságot rejtett, amelyben a társulatvezető, Fazakas Misi úgy tűnik, mindent feláldozott a színészi játék és a személyes vágyak nemes oltárán. 

A cikk 21 volt osonós diák megéléseit dolgozza fel, akik szerint Fazakas Misi megszállottan vezette a társulatot, több ízben végeztetett olyan színészmesterség gyakorlatokat a diákokkal, amelyeket eredetileg nem az ő korosztályuknak, hanem jóval idősebbeknek szántak. Az intenzív, nem megfelelően levezetett és feldolgozott felkészülések megviselték a tinédzsereket mind fizikailag, mind lelkileg. A diákok magánéletére is kiterjedő szabályokat vezett be a társulaton belül, például a társulati tagok nem alkothattak egy párt. 

A tényfeltárás nyomán kiderült, hogy Fazakas Misi többször próbálkozott kiskorú fiúk behálózásával, testi közeledéssel, és voltak kiskorú szexuális partnerei is. A vallomások alapján többször fordult elő, hogy diákpárokat választott szét, ugrasztott össze, mert a fiúk szimpatikusak voltak neki, a lányokat pedig sokszor megalázta.

Fazakas Misi, aki írásban válaszolt az újságírói kérdésekre, minden vádat tagad és hárít, de mint kiderült, az Osonót már két éve Budapestre költöztette, amikor készülőben volt egy másik cikk, amely szintén az általa elkövetett bántalmazásokra és visszaélésekre irányította volna a reflektorfényt. 

És mintha már nem is lenne akkora társadalmi megbotránkozás, hiszen ezt a történetet is mind tudtuk, valamit mind hallottunk róla valamikor, valahol, akárcsak az Orbán Zsolt által elkövetett groomingolást és szexuális zaklatást. 

Az mindenképp egyértelmű, hogyha eddig nem, akkor most eljött az ideje annak, hogy a színházi szakma átgondolja saját magát, az oktatási, intézményi rendszerét, mindazt amit képvisel a színpadon és a színfalak mögött. Kérdés, hogy most megteszi-e? 

És persze: mi lesz azokkal a ma már felnőttekkel, akik gyerekként megélték ezeket a visszaéléseket? Hol voltak akkor a szülők, tanárok, felelős felnőttek, akiknek látniuk kellett volna, hogy mi történik? Mit teszünk meg ma annak érdekében, hogy ez már ne fordulhasson elő? Vagyunk elég felelős felnőttek, akik képesek nemet mondani? Védeni azokat, akik még nem képesek ezt saját maguk érdekében megtenni? 

Ez volt a Tilos a Bé mára, hagytam magunknak bőven gondolkodni valót, ha nincs sürgős dolgotok Csík felé, mint például a zarándoklat, akkor érdemes lehet elkerülni, mert az össznemzeti politikai ünnepünk a hétvégén a nyeregben tombol. Én Kiss Anna voltam, sziasztok.