Séta a parajdi sószorosban, beszakadásokkal, törpékkel, Sófehérkés mesével

Elindultam megnézni, hogy is állnak azok a lyukak, amiket a neten mind látunk. Mindenki izgatottan figyeli, hogy beszakad-e vagy sem a bánya teteje. Nőnek a lyukak, halljuk nap mind nap.

De valami gyanús, mert azok a lyukak nem egy alatta lévő bányaüregbe vezetnek, és lapos aljuk van. Semmi köze azoknak a lyukaknak a bánya lehetséges beszakadásához, hozom meg nap végére a következtetést, de előtte elmesélem a parajdi kalandomat. Kezdjük ott, hogy elindulok a Sószoros bejáratához, ahol a híres lyukak vannak.

Amint a helyszínhez közelednék, egy behajtani tilos tábla állja az utamat. Sebaj, leparkolom az autót, és gyalog megyek tovább.

Az út szélén hol homokzsákokkal, hol hordozható fémszerkezettel gátakat építettek, hogy ha véletlenül beomlik a bánya teteje, és egy vízhullám csap ki onnan, akkor ne bántsa annyira a házakat.

Szembemegyek két csendőrrel, akik közlik, hogy ki kell innen mennem, mert ez a zóna le van zárva. Eléggé határozottak. Nem akarok velük kötekedni, indulnék kifelé, amikor megérkezik egy rendőrautó, négy rendőrrel. Az egyik gyorsan kiugrik és nekem esik, pattogva felsorolja, hogy hány száz lejtől hány ezer lejig terjed a büntetés azért, mert ide bejöttem. Míg a csendőrök aránylag emberségesek voltak, ez a rendőr kimondottan agresszív.

Mondják, hogy ott volt a jel az úton. Hogy nem volt nekem világos, hogy nem szabad bejönni? Magyarázkodok, hogy én egy közlekedési táblát láttam, behajtani tilos jellel, az az autóknak szól. Gyalogosoknak szóló táblát semmit nem láttam.

A polgármesteri hivatalnak nem volt olyan táblája, ami gyalogosoknak is szóljon, mondja az egyik békésebb rendőr az autóból. De ott volt egy szalag, amin írta, hogy nem szabad bemenni. Utólag megfigyelem a szalagot, tényleg ír valamit rajta, hogy „acces interzis”, de a felirat a belső felén volt, kintről nem látszott, és egyébként sem volt a teljes úton átkötve, ahogy kellett volna, hogy egyértelmű legyen. Mindegy.

Párszor bocsánatot kérek, hogy a büntetés gondolatától behevült fiatal rendőr is megnyugodjon, és elindulok kifelé. Közben autók és emberek jönnek befele, nem tudom, hogy kik és nekik miért szabad bemenni, de szabad.

Amint kiérek a táblához, egy csoport zarándok jön velem szembe. Amint elhaladnak a tábla mellett, váltanak pár szót a rendfenntartó erőkkel, és mennek tovább. Ők bemehetnek, őket védi a jó Mária, ugye?

Amint elmennek a zarándokok, odajönnek a rend őrei, és megkérnek, hogy ha lehet, ők ne szerepeljenek a képeken, amikor a zarándokok bemennek. Végignézem a képeket, amiken a zarándokok elmennek a tábla előtt, hát, mindeniken ott vannak ők is. Egy kicsit most én is keménykedek velük, hogy sajnos nincs olyan képem, amin ne lennének rajta, sajnálom. De aztán olyan szenvedően kérnek, hogy megsajnálom őket, és megígérem, hogy nem lesznek rajta a megjelenő fotókon.

Amit mindnyájunknak meg kellene éretnünk azok közül, akik nem szórakozásból vagyunk a parajdi bánya körül ezekben a napokban, az az, hogy együtt vagyunk ebben a pácban. Nem árt kedvesek lennünk egymással. A rendőr, aki ma büntetéssel fenyeget, holnap lehet, hogy szívességet kér tőlem. A helybéli boltos, aki tegnap pattogott, hogy nem nyilatkozik, mert úgy sem fog megjelenni, amit mond, holnap jön, hogy legyünk szívesek megírni valamit, mert arra nagyon szüksége lenne a helyi közösségnek.

Ha alulról nem tudok bejutni a sószorosba, akkor megpróbálom fentről. Ott nincs sem tábla, sem pántlika, sem rendőr, sem semmi, lazán besétálok.

A patakon átívelő felső híd épen van, kibírta a strapát. Aki ezt készítette, fel volt készülve a nagy vízre, nem úgy, mint a hatóságok. Ajánlom az illetőt azok figyelmébe, akik esetleg vízügyes igazgatót, bányaigazgatót, polgármestert vagy megyei tanácselnököt keresnek. Furcsának tűnhet, de még vannak emberek a környékünkön, akik tudnak előre gondolkodni és tervezni, nem csak meglepődni azon, hogy lehullt a hó télen, vagy hatalmas zivatar kerekedett nyár elején. Akik nem csak azért kerültek oda, mert jól bólogatnak, vagy mert valakinek a valakijei.

Sajnos, ha a híd melletti szemetet nézem, akkor azt is meg kell állapítanom, hogy vannak olyan emberek is, akik nem tudnak előre gondolkodni. És még ma le akarják lakni a földet. Mikor kell vernünk a mellünket, hogy mennyire nagyobb tisztaság van nálunk, mint például a románoknál, akkor abban nagyon jók vagyunk. Csak ne induljon meg a patak a rejtett szeméttel.

Odabent a szorosban nagy a csend és erősen újjászületés-hangulat van. Tavasz, napfény, madárcsicsergés, friss zöld, friss fehér. Többször jártam már itt, de ennyire fehéredőnek, ennyire sósulónak még soha nem láttam a helyet. Érződik a kristályosodás pillanata, amint a nagy esőzés után előtörő só kristállyá roppan, amint a tűző nap magához parancsolja a tisztító özönvizet.

A természet itt ma az úr, és hatalmas úr ma itt a természet. Mennyire ellentéte az, amit itt érzek, annak, ami a hegy túloldalán van! Ez a hely erőt, nyugalmat, békét sugároz. A túloldalon, a bánya utcájában pár perccel ezelőtt még pánikot, reménytelenséget, szétszórtságot éreztem. Itt rend van, ott egy nagy összevisszaság. Egy káosz. Építészetileg is, stílusilag is, viselkedésileg is, érdekek szempontjából is.

Az ember egy furcsa állat. Szépnek és okosnak érzi magát, de legtöbbször csak egy opportunista papagáj, aki ismétli mások gondolatait és tetteit, azért, hogy minél könnyebben pénzhez jusson. Gyakran átgázol mindenen, ami emberi, de tapos kettőt a természeten is egy kis aprópénzért. 30-40 lejért adja a kürtőskalácsot a nyálukat csorgató gyerekeknek, de ha kell, egy egész sóhegyet is kizsákmányol. Maga alatt vágja a fát, mondanám, de itt helyesebb, ha azt mondom, hogy maga alatt vágja a sót. Úgy, hogy ő rajta ül. És rajta lakik.

Tábla a Sószorosban, ami kinyithatta volna az emberek szemét, de nem tette, mert nem talált halló fülekre. Elég sok ismerősöm van, aki az elmúlt években arról beszélt nekem, hogy mekkora kizsákmányolás folyik Parajdon. Hogy ezzel a gyönyörű lénnyel, Sófehérke kisasszonnyal, Földanya lányunokájával milyen kegyetlenül és megalázóan bánnak, és mennyire visszaélnek vele minden szempontból. Kitermelésileg is, turisztikailag is, történelmi örökségileg is, mindenképpen. Sófehérke csak ad és ad, önzetlenül, az emberek még többet és többet kérnek, a kizsigerelésig.

„A bányából az emberek nagy része nem megélt, hanem a bányát egy extraktív, dominanciára alapuló, kihasználó, kizsigerelő hozzáállás alapján tekintette olyan megélhetésnek, ami sok esetben nem tisztel természetet, kultúrát, határokat, jóérzést" – írta egy parajdi származású ismerősöm, aki azt is hozzáteszi, hogy itt a bányát sohasem tekintették partnernek, mindig csak ledominálták.

Jártam a kitermelési részlegen is, jó pár évvel ezelőtt. Füst volt és zaj, erre emlékszem. A nagy munkagépeket, amelyek okádták magukból a fekete füstöt, intenzíven használták bent az aknákban. Olyan zaj volt, hogy nem lehetett hallani semmit, és olyan füst, hogy én azóta sem szívtam ennyi égett gázolajat egy nap alatt magamba. Nekem izgalmas kaland volt, de hogyan élhetik ezt meg azok, akik mindennap oda járnak? A bányászok. Vagy a bánya őshonos lakói, a törpék.

A turisztikai részlegen többször is jártam.

Akkora zajszennyezés volt, hogy nem találtál az egész emeleten egy zugot, ahol ne halld az idegesítő zajt. A kápolnában hallatszott a szülőfejő részlegen elhelyezett játékgépek gyermekcsalogató zenéje. A mértéktelen nyerészkedés, a gátlástalan opportunizmus gépies hangja. Voltunk egyszer egy természetmegfigyelő tanfolyam keretében a bányában. Magunkban bocsánatot kértünk a törpéktől, hogy ezt teszi velük a mi fajtánk.

A törpéket lent a bányában kellett volna tisztelni, nem fent a napvilágon, rácsok mögé zárva egy parajdi panzió udvarán. Free Törpék!

A törpék sokat morgolódtak az emberek viselkedése miatt, Földanya is megunta már, hogy az emberek bántják az unokáját, a jóságos Sófehérke kisasszonyt. Jeleket küldött az embereknek. Hiába, az emberek nem vették a jeleket. Éveken keresztül próbálkozott Földanya, egyre erősebb és erősebb jeleket küldött, de hiába. Az emberek mással voltak elfoglalva.

Voltak közülük olyanok, akik vették az adást, és szóltak a vezetőinek, hogy valamit kellene tenni. De azok a választási kampánnyal voltak elfoglalva. Közbeszerzést hirdettek, de ott megállt minden. Inkább hazudtak, hogy minden rendben van. A hazugság tovább hömpölygött, egyre erősebb és erősebb lett. A tettrekész embereket, akik meg akarták menteni Sófehérke kisasszonyt, akár önzetlen szeretetből, akár további kizsákmányolás céljából, elküldték haza a vezetők, hogy majd ők megoldják a helyzetet.

Megoldották. Földanya becsukta a sókoporsó ajtaját. A törpék bezárták. Sófehérke kómába esett. Ennyi volt.

Földanya akkora vizet fakasztott, hogy az nemcsak a magyar kormányt dicsőítő feliratokkal díszített padokat mosta meg a Sószorosban, hanem gyönyörű unokáját, Sófehérkét is, akiről úgy pattogtak le az élősködők, mint vízbe ugró kutyáról a bolhák.

Parajd nem maradt magára, ahogyan azt meg is ígérték az emberek vezetői. Kapott pár fontoskodni visszatérő, rajtuk élősködő vezetőt. De elvesztett egy csodálatos lényt, az évezredek óta adakozó és adakozó, jólétet és áldást ontó gyönyörű Sófehérke kisasszonyt.

Lehet, hogy akad majd egy herceg, aki ismét életet lehel csókjával Sófehérkébe, akinek kiugrik torkából a mérgezett alma? Adja Isten, hogy így legyen. És mit fog látni akkor Sófehérke?

Azt fogja látni, amint a parajdiak közül sokan, pontosan azok, akik az ő torkán a mérgezett almát lenyomták, hátat fordítottak neki, és most Drakula-parkért könyörögnek az amerikai lánycsempészhez, gyönyörű hegyi patakjaink csőbehúzójához, komlós vizeink csődbehúzójához, az emberek vezetőinek legirigyeltebb szalmaemberéhez, akinek legutóbbi csődjét óriásplakát hirdeti a parajdi bányavállalat legmagasabb épületén.

Mesénk Sófehérkéről és a törpékről itt véget ér. Visszatérünk a gyönyörű, magasztos, és tisztán csillogó Sószorosba, hogy megnézzük, mi is van azokkal az egyre táguló gödrökkel a bánya fölött, amiknek a helybéliek örülnek is, hogy legalább nem egyszerre fog leszakadni a bánya mennyezete, és nem lesz akkora hullám.

Oda már nem sétálok le, hogy ne mondják azt a rendőrök, hogy az ő számlájukra veszélyeztetem az életem. Csak a fényképezőgépet küldöm le. És rossz hírem van azok számára, akik azt hiszik, hogy azok a gödrök a bányába vezetnek és egyre tágulnak.