Tahó-olimpia a homokozóban

A játszóter az a hely, ahol a többi szülő mindig jobban tudja, hogy mit csinálsz rosszul. Ahol felülbírálnak, vagy csak lazán átgázolnak rajtad.

Kezdetben furcsálltam, hogy bárki csak úgy felkapja a másik játékát, szájába veszi, lép kettőt, eldobja és megy tovább. Rá kellett jönnöm, hogy ennek ez a rendje, hisz a gyereknek ez „csak játék". Elveszi, játszik és leteszi.

A szülő dolga megszólítani a gyerekét, hogy oda tegye vissza, ahonnan elvette, esetleg megköszönje. Ezt nem mindenki teszi meg.

Elfogadtam, hogy a játszótérre vitt játék mindenkié – legalábbis amíg ott vagyunk –, én mégis egy szemkontaktussal próbálok engedélyt kérni a többi szülőtől, ha az általuk hozott játékra esett választás. Az is rendben, hogy a homokosvedret vagy a csillagformálót elveszik egymástól a gyerekek,

de mégsem megyek egy kört az autóddal,

ha azzal érkeztél a játszóra. Egyik nap bringával mentünk le, a gyerkőcöt az utánfutóban vittem. Leparkoltuk a játszótér szélébe, majd irány a csúszda.

Arra lettem figyelmes, hogy az utánfutó ajtajaként szolgáló ponyvát hátra csapják, és egy gyerek mászik bele. Anyuka egyik kezével segíti befele a csemetéjét, miközben a másikkal telefonál. Úgy éreztem többről van szó, mint hogy megnézzük, mert teszik.

Ez számomra a magánszférába való önkényes behatolás. Anyuka leült a mellette levő padra és fosolt a telefonon, néha rápillantott a gyerekre, aki éppen a fejpárnákat tépkedte ki a járgányból miközben szökdösött benne.

Ha most oda megyek, és szólok, én vagyok a bunkó, aki vett egy puccos utánfutót s máris rúg a fingja után. Csak azért szurkoltam, hogy a bringa el ne dőljön, mert ha lemegy a kulimáz s jelzem, hogy ez mennyi lesz, megint én leszek a fingját rugdosó.

Miután a gyerek a heti aerobik adagját letornázta, és a mozdítható dolgokat összekutyulta, otthagyták a feldúlt járgányt, mint macska a szarát.

Már tudunk bilibe kakálni!

Nahát, mi már vécébe is. Valaki világosítson fel, miért hiszik azt a szülők, hogy a játszótéren csak a gyerekről lehet értelmes beszélgetéseket kezdeményezni, s miből gondolják, hogy attól odaadóbb szülőnek látszanak, ha az idegesítő többes számot használják?

Ha megkérdeznek, hogy mi már bilizünk-e és azt válaszlom, hogy a gyerek még pelusba nyomja, mi a feleségemmel az angol vécét preferáljuk, akkor simán érzéketlen bunkónak tartanak.

Ugye, hogy szereti a csipszet?

Egyik anyuka nekiszökik egy zacskó csipsznek és gyorsan a gyerekének is ad, mielőtt az annyit kérdezne, anya mit eszel?

A lányom látja jelenetet, és kérdőn rám néz. Mire visszafordul, már az arcában a csipszes zacskó.

„Vegyél!" – jön az ellentmondást nem tűrő utasítás. A gyerek csak nézi, közben felkérem, hogy ne kínálja, nem szeretném, hogy csipszet egyen.

„Há' mé', ez finom, éjsze egyet megehet!" – jön a szülői döntésemet felülbíráló válasz, majd tovább tunkolja az egészségtelen árut a gyerek arcába. Az kíváncsian belenéz, hogy mi az, erre „na ugye, hogy kérsz? Mondtam én hogy szereti" – dorgál a jószívű anyuka.

Hiába kérem, hogy ne kínálja, úgyis erőlteti, és úgy tesz, mintha ott sem lennék. Ha nyomatékosan rászólnék, esetleg leidiótáznám, akkor megint én vagyok a kőbunkó.

És ha ez az ára, igen, legyek én a bunkó, ha nem kérek a fojtogató jóindulatból, az önkényes kioktatásból és a rengeteg idétlenségből, amit a szeretet, egymásra figyelés és hasonló szavak rosszul értelmezett jelentései mögé bújtatnak.

Na, irány a játszótér.