Ismét buliztak Tîrnovanuék az úzvölgyi temetőben

Nagyon szép ünnepség volt. Ölelkezések, igazi barátságok, mély érzelmek, minden, ami fontos.

Azt mondanám, hogy egy gyönyörű kedves esemény, egy meghitt ünnepi megemlékezés szemtanúi voltunk, ha nem lettem volna ott pár évvel ezelőtt is, amikor széttörték a temetőt, hogy felszentelhessék ezeket a kereszteket, amiket most itt ünnepelnek. És ha nem tudnék románul, hogy értsem miket mondanak, és hogyan manipulálják ezeket a szerencsétlen nemzeti érzelmű embereket.

Elmesélem részletesen:

Mihai Tîrnovanu felhívására ismét összegyűltek a románok az úzvölgyi katonai temetőben. HVG-s kolléganőm, Boróka javasolta, hogy menjünk mi is el. Így kerültünk ide.

Öt percet késünk az úzvölgyi út áldatlan állapota miatt, de nem késünk le semmiről. A temetőben még nem sokan vannak. Közülük kiemelkedik egy kedves pocakos ortodox pópa, és gyönyörű női kísérői, akik szeretik a fotósokat és imádnak pózolni.

Az asztalon gyülekeznek a finomságok, mindenféle kalácsok, pirostojás rengeteg, és ilyen nemzeti érzelmű sütik.

A nemzeti vonalon ez a kedvencem. Aki tökös hazafi, annak a golyói is trikolórok. A golyók alatt nem tudom mi lehet, de azt látom, hogy a csajok nagyon hamar elkapkodják ezeket a poharakat a megemlékezés utáni lakomán. 

Tîrnovanu fél órás késéssel érkezik saját rendezvényére. Bocsánatot kér illedelmesen, bedob egy poént, hogy a magyarok két nyájat tereltek elé, hogy ne tudjon idejében ideérni (tényleg volt két nyáj az úton), kezet csókol a pópának, majd megöleli őt.

„Haideți să facem intrarea în cimitir” – mondja az egybegyűlteknek. Ez magyarra fordítva valahogy úgy szól, hogy „gyertek, csináljuk meg a bevonulásunkat a temetőbe!”

Kimennek mind a temetőből, elmennek egy száz métert a moldvai irányba, majd ott csatasorba állnak.

És várnak. Meg kell még érkezzen egy busznyi ember. Nagyon szépek ezek a csajok. Ha a mi időnkben is ilyen lányok jártak volna temetőkbe háborús hősökről megemlékezni, én lehet, hogy beálltam volna ultraortodox nacionalistának. 

Nagyon barátságos a csapat, engem is hamar maguk közé fogadnak, sokan kérik, hogy készítsek róluk képeket. Egy brassói jóember eldicsekszik, hogy nemtommelyik kolostornál vette ezt a könyvet, amire büszke. Együtt örülünk a sikerének. Tényleg jó embernek érzem, mint ahogy a magyar ismerőseim között is akad szép számmal olyan, akit jó embernek érzek, attól függetlenül, hogy a nacionalizmus rabbá tette a szívét.

Kellene indulni már befelé a diadalmenettel, de Tîrnovanu telefonál még egyet. Csak nem Borboly Csabát hívja? „Alo, Ciobi, vă mai așteptăm cu intrarea? Veniți sau nu?”