Hányszor lehet feltámadni?

Van egy rossz hírem. Vagy inkább jó? Majd eldöntitek. Szóval: nem azért hisszük el a hülyeségeket, mert buták vagyunk. Hanem mert emberek.

Daniel Kahneman szerint kétféleképpen működünk. Van a gyors agyunk, ami érez, reagál, ítél. És van egy lassú, amelyik gondolkodik, mérlegel, számol.

A probléma csak az, hogy a gyors dönt. A lassú meg utólag megmagyarázza.

Az életünk nem arról szól, hogy átgondoljuk a dolgokat, és aztán döntük. Hanem arról, hogy érzünk valamit, döntünk, és utána nagyon meggyőzően elmagyarázzuk, hogy ez teljesen logikus volt.

És itt kezdődik minden.

*

A propaganda nem azért hat ránk, mert okosabb nálunk. Hanem mert tisztában van azzal, hogy miként hozunk döntéseket. Nem akar vitázi. Nem akar meggyőzni. Nem hoz jobb érveket. Csak az érzelmeinkre hat.

Megajándékoz egy érzéssel. Például a félelemmel. Vagy a haraggal. Időnként a megkönnyebbüléssel. 

Kapunk tőle egy „mi” érzést. És kapunk tőle egy „ők” érzést is.

És amikor ezek már benned vannak, onnantól teljesen mindegy, hogy mi az igaz.

*

Próbálj meg egy érzést megcáfolni. Komolyan.

Ülj le valakivel, aki fél, és mondd neki, hogy statisztikailag nincs mitől félnie. Majd figyeld meg, mi történik.

*

Miután a Szabó Bence századossal készült videó felkerült a Direkt36 YouTubejára az egyik ismerősöm Facebook falán a következő bejegyzést olvastam.

„Még most is úgy gondolod, hogy a Fiatal Demokraták Szövetsége még viselheti ezt a nevet? Nem lenne jobb simán csak a ‘Szövetség’? Mert ez, amit az interjúban elmond Szabó Bence százados (és az erre érkező zsigeri reakció az államapparátus részéről) a kommunizmus legsötétebb éveiben volt a módi (meg persze a napjaink Oroszországában, Fehéroroszországában, és hasonló fiatal, demokratikus nemzeteknél). Még mindig úgy gondolod, hogy nekünk nem kell beleszólni?”

Erre érkezett válaszként a következő hozzászólás:

„A mi oldalunkról nézve nem az a végtelenül szomorú, hogy sokan megeszik a propagandát, és még az sem, hogy vannak politikusok – ilyen-olyan módon finanszírozva –, akiknek közvetlen érdekük, hogy ennek a bűnözésnek az irányítói pozícióban maradhassanak. Az a végtelenül elszomorító, hogy létezik egy gondolkodó réteg, amely mindezt látja, átlátja, a következményeket is érti – és mégis apatikusan, gyáva módon hallgat.”

Amikor jeleztem nekik, hogy ha az a cél, hogy Székelyföld ne szavazza újra a Fideszt, akkor talán nem kellet volna Szakács-Paál Istvánnak polgármesterként március 15-én a Fidesznek ígérni az udvarhelyiek szavazatait, akkor mindketten jelezték, hogy Szinuszt ők nem kevernék bele, mert ő csak a város érdekében cselekedett.

*

Szinuszt én se kevertem volna bele. Sajnos ő másképp gondolta. De most nem is ez az érdekes.

Azt érdemes megfigyelni, hogy ugyanazt a történetet hányféleképpen lehet elmesélni, attól függően, hogy ki a főszereplő.

Ha „ők” csinálják akkor kommunizmus, elnyomás, sötét múlt, bűnözés.

Ha „mi” csináljuk, akkor kényszer, kompromisszum, a közösség érdekében.

És a kettő között nem az a különbség, hogy mi történt. Hanem az, hogy mit érzünk közben. Ez az a pont, ahol a valóság csendben kicsúszik a történetből.

Marad a hangulat.

*

„István! Szarnak lenni tudni kell! Gratulálunk a szüleidnek! Sikerült szart nemzeni nekik egy óvatlan pillanatban, téged!”

A fenti hozzászólás Szilágyi István Miniszterelnök úr! Című véleményének Facebook megosztása alatt olvasható. És ez sem tartalmában, sem stílusában nem számít rendkívülinek. 

Sőt. Azt is mondhatnánk, hogy ez a norma.

Inkább az tűnik furcsának, amikor egyik vagy másik hozzászóló megköszöni a munkánkat, és megkérdezi, hogy ti ezt hogy bírjátok.

Nehezen. Egyre nehezebben.

Sokszor éreztük úgy az elmúlt hónapokban, hogy az egész munkánknak semmi értelme.

*

De talán az a legnehezebb, amikor a saját szüleink kérdezik meg egy-egy cikkünk megjelenése után tőlünk, hogy biztos-e, hogy az ők gyerekük vagyunk, mert ők nem ilyennek neveltek minket.

*

Ez az a pont, amikor rájössz, hogy szinte teljesen tehetetlen vagy.