Gyermekkínzó gerinctörő gerinctúra. 2. rész: a Negoj-forrás vizétől lesz a legselymesebb a haj

És reggel ismét felkelt a nap. Immár kalandunk negyedik napján vagyunk, az első három nap beszámolója itt olvasható.

4. nap

A refudzzsóban másodnapos hangulatban szedelőzködnek a túlélők.

Kérdem őket, hogy aludtak. Volt, aki jól. Volt, aki nem. Levegőtlenség volt, horkolásverseny, és mikor valakinek ki kellett mennie, lépett rá azokra, akiken át kellett másznia. Ez ilyen.

Én ahogy vénülök, egyre nehezebben alszom, felébredek minden zajra, minden fényre, s nehezen megy a visszaalvás. Ezért szeretek inkább sátorban aludni, mint dugig pakolt menedékben, ha jó a sátor, és nincs nagyon rossz idő vagy vészhelyzet odakint.

De vannak, akik a tömeget szeretik, és a társaságot igénylik inkább.

A csobán bejön a refudzzsóba bedugni töltőre a telefonját. Ennek nagyon örülök. Amíg hasznát veszi a refudzzsónak, addig jobban vigyáz rá. A történelem során legtöbbször a pásztorok tették tönkre a menedékeket. Vagy a bunkó turisták.

A gyerekek olvassák a vendégkönyvben a bejegyzéseket. Robi poénkodik: írjuk be a vendégkönyvbe, hogy „itt is jobb, mint Csíkban”.

Csomagolunk. Vince dicsekszik, hogy már nincs olyan zacskójuk, ami nincs kilyukadva. Eszembe jut a vicc a szűzhártyákkal a sivatagban.

Miközben csomagolunk, beszélgetünk a csobánokkal. Dicsérjük őket, hogy a kutyáik, kangálok mind egy szálig, milyen békések a turistákkal. Nem úgy, mint mifelénk Székelyföldön, ahol rágnak le mindenkit, s a pásztorok szerint nem lehet őket megnevelni. A kangálok, mondják a pásztorok, az emberekkel békések, a kutyákat bántják csak. De azokat nagyon. A múltkor az egyik túrázó kutyával jött, ezek megtámadták, hosszasan pereskedtek. Tanulság: ne induljunk hegyre nyáron kutyával.

Amíg dumálunk a pásztorokkal, a nyáj lassan odébbáll. Kende: ez olyan, mint a János Vitéz, addig beszélgetnek, míg elmennek a juhok.

Elindulunk. Hamarosan a hely elsziklásodik, elszűkül, az ösvény egysávos lesz, a juhnyáj vonul fel előttünk az ösvényen.

Ádá jelzi: elment az utolsó vagon is.

Tényleg olyan volt, mintha egy hatalmas tehervonat haladt volna el előttünk a sorompónál és mi számoltuk volna a vagonokat.

Gyönyörű sziklás gerincen haladunk, előttünk a főgerinc egyik legpompásabb látványa, a Negoj-Lészped sziklarengeteg, három 2500-as csúcs hazája.

Egyre mászósabb a hely, már kapaszkodni is kell.

Rena térde nem viselkedik jól ereszkedéskor, mindenféle szalagozás és térdvédő ellenére. Rena férfiasan küzd a fájdalommal, és mondja nekünk, hogy ne foglalkozzunk ezzel, de látom rajta, hogy ezt jó lenne pihentetni. Szerencsére pihenőnap következik, csak előbb még el kell érnünk a szálláshelyre.

Bambu kínlódik, hogy álljon fel a zsákjával, de mind oldalra dől. Végül sikerül felállnia, nagy sikerélmény. „A farkam is felállt ettől”, mondja büszkén.

Felérünk a Serbota csúcsra. Mára a mászásnak vége, csak ereszkedő van hátra. De az legalább kemény lesz. Nem tudjuk, hogy a völgyben lesz-e telefonjel, ezért mindenki a telefonját bújja, kihasználva az esetleg utolsó jeles pillanatokat.

Előttünk terül el a Szeréte-él, románul Custura Sărății.

Robi: „Ez olyan, mint Udvarhely nagy festője: Kusztura. Vagy nem is festője, inkább képkeretezője.

Ha kiderülne Kuszturáról, hogy sófalvi, akkor pont Kusztura Sărății lenne.”

Naominak eszébe jut egy felirat, amit Kolozsváron a Traianon látott: „Mai bine să te rătăcești în pădure decât fără pădure.”

Elérünk egy nehéz szakaszt, pár métert sziklán kell ereszkedni, majd egy csúszós, meredek födes-köves völgyben csúszkálni lefelé. Kifeszítünk egy kötelet s egyenként engedjük le az embereket. Zsolttal irányítjuk őket, hogy hova rakják a lábukat a sziklán, Kicsike segíti őket végig a földes-kőtörmelékes részen, Netti és Kuku a hátizsákokat hordja le, hogy az emberek zsák nélkül tudjanak lemászni. Szép csapatmunka alakul ki.

A pásztor fentről ordítja, eléggé agresszíven, hogy ne ott menjünk, hanem balra. De balra én csak sziklát látok és szakadékot, ezért a jelzett utat választom. Szegény pásztor még le is jön, hogy megmutassa, hogy ő hol gondolta, de nekem onnan, ahol állok, úgy tűnik, hogy legyalogol a meredek szakadékon, amire nyilván ő jobban képes, mint mi. Oda sem megyek, hogy megnézzem, mit mutat, mert már eresztem lefelé az embereket, s kell mutogassam nekik, hogy hova lépegessenek.

Később mondja Zsolt, aki ott szabadon leereszkedik, és Robi, aki már lentről figyeli a terepet, hogy tényleg van ott egy nehezebben meglátható, növényzettel benőtt vékony ösvény. Lehet, hogy igazságtalan voltam a pásztorral, hogy nem hallgattam rá.

De az is lehet, hogy ha tudom, hogy van ott egy ösvény, úgysem reszkíroztam volna meg, hogy egy kitett oldalon vezessek le ennyi embert. Elég, ha egyik nem jó helyre lép, és legurul az oldalon 50 métert, aztán nézhetjük. Lehet, hogy így nehezebb és lassabb volt a leereszkedés, de biztonságosabb. Ennyi emberrel, akik közül sok kezdő és sok gyerek, úgy érzem, jobb, ha a biztonság az elsődleges szempont.

Noéminek a szemeteszacsija fel van akasztva kívülről a hátizsákjára. Akárhányszor sziklás helyre érünk, ahol a hátizsák súrlódik a sziklához, felcsendül a mondat, amiből szinte szállóige lesz: „csak a szemét ki ne szakadjon!” Olyan déja-vu érzésem van, sok olyan túrán voltam, ahol ez szempont volt.

A csapatot előreküldjük, hogy menjenek le a tóhoz, és mi Kukuval és Kicsikével hátramaradunk segíteni még egy román és egy finn csapatnak lejönni.

Az egyik srác mezítláb van, így járta végig ma az Ördög-csorba – Negoj – Szeréte-él útvonalat. Hát nem semmi, le a kalappal!

Amikor lejöttek mind, összeszedjük a kötelet és elindulunk lefelé.

Amint lenézek a völgybe, a gyönyör és a kétségbeesés kettős érzése tör rám. A völgy gyönyörű, páratlan szépségű és vadságú, egy igazi paradicsom. Fent hatalmas kövek egymásra dobált halmaza, amin átmászni is nehéz, odalent gyönyörű kristálytiszta patakok és tavacskák sora szelíd zöld bársonyos moha és fűtakaróval. Csodálatos. Egyik kedvenc helyem a Fogarasiban, nem hiába terveztem úgy, hogy itt két éjszakát alszunk.

De ahogy nézem a völgyet, látom, hogy szerény kis csapatunk cudarul szanaszét van szakadva kilométerekre, egyesek már lent vannak a tónál, míg mások még fent a kőrengetegben bolyonganak. Sok kis kettes csapat keresi az utat lefelé, egyesekben vannak felnőttek, máshol csak két gyerek egymásban bízva, egyesek a patak egyik oldalán, mások a másikon. Ha legalább lett volna egy határozott ösvény, amin mindenki lebotorkál. De nincs, és most mindenki szanaszét van. Hú, ezt elszúrtam!

Azt elmondtam nekik szétváláskor, hogy ha gond van, akkor kihez forduljanak hiányomban, de azt nem mondtam el, hogy az ne szaladjon előre. Meg azt sem mondtam, hogy ne szakadjanak szét. A túra szabályzatában benne volt, de mit ér az ilyenkor. Sok időnek kell eltelnie, míg kialakul egy olyan csapat, amelynek a tagjai érzik, hogy az erősebbeknek nem kell előre rohanniuk bolondul, hogy a gyengébbeket nem kell magukra hagyni hátul. A törődést és az odafigyelést ki lehet alakítani, sok munkával, összeforrott csapatoknál ez már gyakran jól működik. Csak mi még nagyon az elején vagyunk.

Szerencsére sikerül mindenkinek lejutni végül, egyeseknek magukra, ösztönszerűen, másoknak egy kis segítséggel, terelgetve, de végül mindnyájan találkozunk a tavaknál, és örülünk a csodaszép helynek.

A gyerekek birtokba veszik a tavat, a patakot, melynek pompás látványát hátul az udvarhelyi képkeretezőről elnevezett csipkézett él zárja.

A gyerekek rövid pihenés után rohangálni, fogócskázni kezdenek, ugrándoznak át a patakon, mint a kecskék. Majd mikor elfáradnak, beülnek a legnagyobb sátrunkba kártyázni.

A lányok Kicsike fiam szép szőke hajával vannak elfoglalva, mely teljes csomagot, fésülést és fonást kap a mai estén.

Az est aránylag hamar beköszönt ebben a völgyben, melynek talán ez a legnagyobb hátránya, hogy reggel későn kel fel a nap, és este hamar nyugszik le, a hatalmas keleti és nyugati sziklafalak miatt. De legalább jó nagyot alszunk.

5. nap

A nap még nem kelt fel, de mi már igen. A nagy csapatnak pihenőnapja lesz, de mi hármasban egy jót fogunk mászni ismét.

Amint készülődünk, kezdenek megjelenni körülöttünk a gyerekek. Lili rövidnadrágban van, és kesztyűben, azt mondja, hogy a lába nem fázik, de én fázok, ha ránézek. Otthon szörnyű kánikula van a napokban, de fent a hegyen 2000 méter fölött 10 fok körül vannak éjjel a hőmérsékletek.

Kende: „Lili, rövidnadrágban és kesztyűben úgy nézel ki, mint az énekesek.”

Netti indulás előtt ellátja sebeit.

Robi: „most Ufó lefilmezi, hogy repedtsarkú vagy”.

A nap már szinte a sátrainkra süt, amikor elindulunk. Jó léptekkel haladunk felfelé, kis zsákkal és nagy csapat nélkül szinte repülünk.

Egy szép patak völgyén haladunk felfele. Mi az ösvényen megyünk, a pataktól távolabb, de vonz a patak szűkebb, mászókás medre. Úgy érzem, hogy jövőre a családdal kijövünk egy-két hetet sátrazni ide, ahol most is sátrazunk, és az egyik legizgalmasabb túránk a nagyokkal az lesz, hogy megmásszuk a Negojt ennek a pataknak a szűk, sziklás medrében.

Sok jó mászós hely van errefelé, lesz mit mászni, ejsze nem fogyunk ki túraötletből ezen a környéken.

Kiérünk a gerincre, ahol találunk egy szép simléderes sziklát. Oda is mászunk gyorsan, és befekszünk alá, hogy lássuk, mennyire tudna menedék lenni egy esetleges esőben.

A Kleopátra-nyeregből oldalazni kezdünk a Berger-csorba felé, előbb hatalmas köveken mászkálva, majd pedig alantas kőfolyásokon át, hogy ne kelljen lemennünk a völgybe és visszamásznunk.

Célunk az, hogy megpróbáljuk megmászni a Berger-csúcsot (képünkön a bal oldali csúcs) a Berger-csorba (képünkön a gerinc legmélyebb pontja, a legmélyebb V) északi felén lévő nagy V-ből. Július elején bejártuk a Negoj-gerincet (a Fogarasi látványos északi gerincei közül a legnagyobb), és a Berger-csúcsról a keleti gerincen ereszkedtünk le, mert az általam tanulmányozott könyvek mind azt adták leereszkedési pontnak. Egyetlen könyv volt, ami a Berger-csorba felé való leereszkedést említette, de azt írta, hogy ide komoly mászás, kötéltechnika, rapellezés meg miegymás kell.

Én ahogy a hegyet figyeltem, úgy éreztem, hogy a Berger-csorba északi oldalán fekvő nagy V-ig, és onnan le a jelzett ösvénybe nyugodtan le lehetne ereszkedni rapellfelszerelés nélkül. De akkor köd volt, fáradtak is voltunk, nem reszkíroztam, elhalasztottam mostanra a kérdés kitanulmányozását. A biztonság kedvéért hoztunk magunkkal kötelet, de szerintem nem lesz rá szükség.

Gyönyörű ez a része a Negoj-gerincnek, pompás csipkézettsége van. Nem győzök gyönyörködni benne. Ez a Spiess-orom. Szerintem még a hegyre rendszeresen járó emberek java sem tudja, hogy ebben az országban van egy ilyen hely, és ez ilyen szép. Az is igaz, hogy egyetlen jelzett ösvényről sem látszik ilyen szépen.

A bal oldali nagy V a Berger-csorba, a jobb oldali nagy V a Spiess-csorba, és valahol jobbra fent, a képen már nem látszik, de ott van a Negoj csúcs. A Berger-csorba és a Negoj közötti gerinc a Spiess-orom, amit mi idén még nem fogjuk végigjárni, mert 3B nehézségű, ahhoz nekünk még tanulnunk kell egy picit, és gyakorlatot is kell gyűjtenünk. De pár éven belül ejsze eljön annak is az ideje, ha szorgosan tanulgatunk.

Addig is belevágunk mai, jóval könnyebb feladatunkba. Hogy ne legyen túl könnyű, a kövek helyenként úgy mozognak, mint a mindenkori román kormány. Mindeniket meg kell mozgatni, mielőtt az ember belekapaszkodna vagy ráállna. Ráférne egy kis takarítás erre az útra. Amíg még korán van, és tisztán látom is lefelé a helyet, hogy nincs a környéken egyetlen szál ember sem, elengedek pár mozgó követ lefelé a vályún. Aztán később már nem merek, nehogy vagyegy turistát agyonüssek vele.

Az egyik sziklaszirten leülünk és gyönyörködünk. Az ország egyik legszebb és legvadabb pontja ez. Velünk szemben a Spiess-orom szalad neki a Negojnak, balról, keletről pedig a Fűrész-gerinc, ami ezen a képen csak részlegesen látható.

A mászás egyre élvezhetőbb lesz, a szikla egyre stabilabb.

És fent is vagyunk a Berger-csúcson. Gyönyörű a kilátás. A képen a Lészped látható legfelül, előtte szépen látszik az előbb említett Fűrész-gerinc, ami a Negojnak fut neki.

A Berger-csúcs oltárára azt a cuki kis követ Netti rakta. Van egy öröklött érzéke a kövekhez.

A csúcs legnagyobb köve alatt van egy szép ablak is, amin kitekintve keletre nézünk, látjuk, hogy merről jöttünk.

Lefele a csúcsról ugyanott jövünk, csak egy kicsit nagyobb figyelemmel. Küldetés teljesítve: találtunk egy olyan lejárót, amelyen le lehet jönni a Negoj-gerincről a Berger-csorbához egyszerűbben, mint ahogy a könyvekben le van írva, és többet tartózkodva a gerinc leglátványosabb részén.

Hazafelé menet átmegyünk a Szeréte-élen (a Kuszturán) is, mert Netti még nem járt arra.

A fiatalok unják a hagyományos utat, folyton picit kitérnek, nehezítenek rajta, ösztönösen keresik a mászósabb részeket. Gyönyörködöm bennük, és irigykedem, hogy milyen szépen másznak. Ha én is úgy tudnék mászni, mint ők… Látszik az, hogy gyerekkoruk óta a természetben, mászva nőttek fel, én pedig blokkos gyerek voltam.

Amit ellenben meg kell még tanuljanak, az a biztonság. Folyton mondom nekik, hogy mindig próbáljanak több pontban kapaszkodni a sziklára, hogy mindig legyen még tartalék, ha az egyik pont megindul alattuk, akkor még mindig maradjon kettő-három stabil, ami megtartja őket. Szerintem picit unnak már engem, a folyamatos oktatásommal. Szerencsémre még kiskorúak, nem tudnak eljönni nélkülem hegyre, és mire jogsit szereznek, hátha belemegy az agyukba, hogy mindig a legfontosabb a biztonság. Szerintem ez a lájtos alpinizmus, amit mi csinálunk, nem sokkal veszélyesebb sport, mint mondjuk a foci, vagy mint bebiciklizni Keményfalváról Udvarhelyre, de csak akkor, ha az ember odafigyel, gondolkodik, és betart pár elővigyázatossági szabályt.

A Serbota csúcsról nem a tegnapi úton ereszkedünk be ismét, hanem kipróbáljuk Robi egyik ötletét, hogy menjünk végig a déli Serbota-gerincen, és ott ereszkedjünk be a katlanba. Hát, így kipróbálva, szerintem semmivel sem könnyebb ez az út, mint a másik, sőt, nehezebb, nagy zsákkal főleg. Így marad az eredeti jelzett út egy elkövetkező túrán is.

Az egyetlen nagy előnye ennek az útnak, hogy délről közelíti meg a katlant, és a déli felén érettebb az áfonya. Jóllakunk, végre.

Amint hazaérünk, nagyon jó hangulat fogad. A csajok egy része ismét hajat mosott, és kiderül, hogy ez a víz még a másiknál is jobban selymesíti a hajat.

A gyerekek gátat és automata mosógépet építettek a patakra Robi mérnök úr irányításával. Kipróbáljuk a koszos ruháimmal, szépen működik.

Egy kis eső jön, bebújunk a sátrakba, és mi ketten Bambuval ölelkezünk. Nagyon bújós, ölelkezős lett pár hónapja, és most duplán kell, hogy ölelgessem, mert az anyja sincs itt.

Eső után hosszas versenyeztetés következik, a Noé és a Tálinkó nevekre keresztelt tálak végeérhetetlen futama a Negoj-forrás vizén. Hosszas patakparti rohangálás, hangos szurkolás. Ejsze nem ez a pillanat, amikor fel kellene hozzam a gyerekeknek, hogy a szabályzatban az áll, hogy a hegyen nem ordibálunk.

Hangos állatfajta a gyermek, fentről a Szeréte-élről hallottuk a szájukat délben. Végül a tálak versenye csalási botrányba fullad, mert nem megfelelően voltak újraindítva, vagy valami hasonló. Mindegy, jó, hogy lejárt, és senkinek nem esett baja a patakparti szaladgálásban. Már-már féltem, hogy a nagy lendületben leszaladnak az alsó vízesésekhez, és ott valaki bepottyan, mert nem figyel oda az izgalomtól.

Esti lábseb-ápolás következik, majd lefekvés.

Bambu szája durván ki van száradva, de nem akarja hagyni, hogy bekenjük ajakírral. Eléggé bután hisztis, szerintem ma is rendesen kifáradt, pedig pihenőnapja volt.

6. nap

Reggel 6-kor kelünk és 7-kor indulunk. Erre a kegyetlenségre azért volt szükség, mert mától arrafelé minden délutánra esőt mondanak a meteorológusok, és 1 órára jó lenne, ha már leereszkednénk a Negojról.

Bambu nagyon nyafog, hogy fázik, de szerintem csak a korán kelés nyafogtatja. Amint elindulunk, és a sziklák tövénél lévő útjelző oszlophoz érünk, felébred és felmelegedik, csak úgy hajítja le magáról a ruhákat.

Az oszlopot nem a kamion ütötte el, hanem a lavina.

Egyre mászósabb a terep és egyre keményebb a túra, de az emberek kezdenek belejönni, már mindenki sokkal jobb kondiban van, mint az elején. Szépen haladunk is felfelé.

Noémi: Itt van egy jó fogás.

Én: és egy jóállás.ro

Fentebb árnikát és egy valamilyen nagyfejű hegyi kamillát találunk.

Naomi (csíki leányka) a növényszakértőnk: ha szétnyomod a bibét, és bent üreges, akkor kamilla.

Én: csak a csíkiak nyomják szét, az udvarhelyieknek van bicskájuk.

Esőre állós hangulat van. Huba drukkol, hogy essen, mert az ő zsákjában van az egész család esőcucca.

Elered az eső. Elég hamar. De a radartérkép szerint nem fog sokáig tartani. Előkapjuk a sátrak ponyváit, és 3-4-enként bebújunk egy-egy ponyva alá, míg eláll.

Éneklem a sátorponyva alatt: kék és fekete a lába, mi lehet az? A havasi cincér. Mikor jöttünk felfelé, láttunk egy havasi cincért, s azóta ez a nóta megy a fejemben. Következő versszakban Ádá rávágja: a jószívű pincér.

Eső után sietünk tovább. Egyre sziklásabb, egyre keményebb a terep. Figyelem és értékelem a gyengébbek erőfeszítését.

Mikor meghirdettem a túrát, és úgy hirdettem meg, hogy gyengéknek szánom, illetve a kemény magban a keményeknek, akkor főnököm Robi mondta, hogy ő nem jelentkezne, mert nem akarja magát gyengének érezni. Értettem a logikáját, de én határozottan szeretem azokat az embereket, akik be tudják ismerni, hogy gyengék, és onnan próbálnak kemény munkával felfejlődni.

A legtöbb bajom a hegyen mindig azokkal volt, akik keménynek érezték magukat, de amikor teljesíteni kellett, nem voltak azok. Nem feltétlenül fizikailag, hanem főleg agyban. És hogy palástolják a gyengeségüket, elkezdtek mindenféle problémákat gerjeszteni, hogy eltereljék a figyelmet.

Nyár elején is volt egy keményebb és technikásabb túrán egy ilyen konfliktusunk, szerencsére nem én vezettem a túrát, mert a túravezető agyát (és részben a miénket is) megette a hisztivel egy hölgy, aki híres alpinistának képzeli magát, de a gyakorlatban halvány lepkefing. És hisztizett minden apróságért, hogy azokra a részletekre figyeljünk, és ne arra, hogy ő nem bírja, sem fizikailag, sem agyilag. Ki is tettem utána őt a csoportomból, mert oda jutottunk, hogy az emberek nem mertek túrákat meghirdetni, hogy nehogy ő jöjjön.

Sokkal szimpatikusabbak azok, akik gyengének képzelik magukat, de próbálnak megfelelni. Számomra az a kemény, aki agyban kemény, és habár a teste gyenge, a kondiján felül teljesít. Illetve az, aki fizikailag is kemény, de képes a többletenergiáját a gyengébbek megsegítésébe fektetni. Aki fizikailag kemény, de agyban nem, türelmetlen, előrerohan, és otthagyja a gyengébbet, vagy hisztizik, hogy fitogtassa erejét, azzal nem szívesen indulok meg hegyen.

Megtörténik az elkerülhetetlen. Réka szemeteszacsija kiszakad, potyognak ki sunyiban a darabok. Naomi mögötte megy, szedegeti szorgosan a szemetet, míg rá nem jön, hogy az Rékától jön.

Bambu, aki túl sok mesén nőtt fel: nem baj, legalább megjelöljük az utat.

A nap fénypontja: felértünk a csúcsra. Egy családi csoportképpel kezdjük, a csapatos csoportképet későbbre halasztjuk, mert vannak, akik annyira éhesek, hogy előbb enniük kell.

Közben feljön a csúcsra egy érdekes csoport, kinézetre is furák, látványilag is van köztük erősen szélsőjobbos. Trikolór ruházat és Románia térképével, román zászlóval, a kelta kereszt szélsőjobbos változatával és harci járművekkel teletetovált láb. Még egy dátumot is rátetováltatott a lábára a másik nagyban, azon napét, amikor Antonescu a németek oldalán a keleti frontra küldte a román hadsereget. Sok ilyen fura fazonnal találkozni a hegyen.

Közben veszem észre, hogy tőlünk az egyik gyerek, mindegy, hogy ki, szórakozásból az egyik leszerelt (nem általunk leszerelt) Negoj-táblával szaladgál fel-alá, és játékból mímeli, hogy dobja be a szakadékba. Szólok neki, hogy azonnal rakja le a táblát oda, ahonnan felvette. Egyébként sem a legjobb játék, de most különösen alkalmatlan a pillanat arra, hogy azt az érzést keltsük, hogy a magyarok teszik tönkre a hegyet.

A Negoj-csúcs egyébként is sokszor alkalmat ad nemzeti problémák feltörésére. A legmagasabb erdélyi csúcs, és valamikor Magyarországhoz tartozott, ezért a magyarok közül még sokan magukénak tartják. Közben pedig azok a románok, akik nagyon be akarják bizonyítani, hogy Erdély Románia, nem is kapnának ennél jobb helyet, hogy ezt megtegyék.

Én az a fajta ember vagyok, aki abban hisz, hogy a hegyek nem sajátíthatók ki egyik nép által sem, a határokat el kellene törölni, és mindenkinek legyen joga akármelyik természeti csodában örülni. De tisztában vagyok vele, hogy nagyon sokan járnak azért hegyre, hogy népük tulajdonjogát bizonyítsák az adott hegy felett. Hogy egy zászlót meglebegtessenek, kitűzzenek, hogy a saját trikolórjuk színére fessék a határkövet, hogy kitegyenek egy legionárius keresztet, vagy valami nemzeti jelet ráfújjanak egy sziklára.

Erre jó odafigyelni, mert bármikor lehet egy felesleges konfliktus egy szerencsétlen találkozásból, és mi nem azért jöttünk a hegyre, hogy összecsapjunk valakivel, hanem azért, hogy kikapcsolódjunk, a hegyben gyönyörködjünk, és testileg-szellemileg megerősödjünk.

Végül a nemzeti csapat egyik tagját kérem meg, hogy készítsen rólunk egy csoportképet, meg is teszi, s még jól is sikerül.

Nem vagyok a 2500-as csúcsok nagy rajongója, sokkal jobban izgatnak az izgalmasabb, járatlanabb, sokszor nehezebben megmászható 2400-as, 2300-as, vagy akár annál kisebb csúcsok. De mégis örülök, hogy sikerült felérjünk ide, épen és egészségesen, és biztos vagyok benne, hogy van olyan a csapatban, akinek ez sokat jelent.

Ugyanakkor azt is érzem, hogy a mai napra értük el azt, hogy csapatként tudjunk érezni, gondolkodni, menni. Az első napokban még voltak konfliktusok, dörzsölődések, de ezek a feszültségek kezdenek kiengedni, és kezdjük elfogadni egymást. Persze, nem biztos, hogy a csapatból ezt mindenki ugyanígy érzi.

Elindulunk lefelé.

Bambu: már látom a Kalcun tavat.

Naomi: ott fogunk hajat mosni.

Lenézünk páran az Ördög-csorbába. Régen ez volt a fő útvonal a gerincúton, de aztán elkezdtek mozogni a kövek, veszélyes lett, és áttették a forgalmat a Dáma-csorbába. Tegnapelőtt azok az emberek, akiknek segítettünk a kötelünkkel lejönni a nehezebb szakaszon, itt jöttek fel, s azt mondták, hogy most már biztonságosan járható, csak a megnövekedett turistaáradat miatt nem irányítják ide vissza a hatóságok a forgalmat.

Ha nem lennénk ekkora csapattal, és nem kellene siessünk az eső elől, leszaladnék rajta és fel, hogy megnézzem. De így most máskorra halasszuk.

A fiatal kemény mag tér vissza az Ördög-csorba megkukkolásából. Nagyon jó nézni őket, nagyon büszke vagyok rájuk, milyen szépen másznak.

Erősen tűz a nap, eső lesz.

Egyik pihenőnél mutatja Naomi, hogy megszúrta valami az áfonyabokorban, hatalmas hólyagja nőtt. Ezelőtt két nappal mesélt Robi arról, hogy megjelentek nálunk is olyan rovarok, hogy berakják a petéiket a testedbe, és bentről elszaporodnak a testedben, és az orvosok nem tudnak mit kezdeni veled.

Hát, nagyon sajnáljuk Naomit, hogy a gyönyörű fiatal testét le fogják rágni belülről a lárvák, de hát nincs mit tennünk.

Picit felerősödik a morbid fekete humor.

Később, amint egy csapat elhalad mellettünk, Zsolt megjegyzi: a szőrös lábú fehérnépnek a hátán is írta, hogy Mammut, s a lábán is. Ez a sikeres poén aztán a nap során még párszor feltör, visszatér.

És hogy a legkisebb fiam se maradjon ki a poénokból:

Bambu: a bugyim lecsúszott, pedig hozzá sem nyúltam.
Én: lesz még ilyen, fiam. Csak egy csajt kell találnod magadnak.

A Dáma-csorbán való leereszkedés a vártnál könnyebben zajlik. Határozottan érzem, hogy meg van erősödve és bátorodva a csapat.

Lennebb ellenben elkezd cseperegni az eső, és keményen dörögni a Lészped mögött. Érződik, hogy itt valami lesz, és annál nagyobb, mint amit az időjárás-előrejelzésben jósoltak. Picit gondolkodunk, hogy bújjunk-e ponyva alá, vagy tépessük a tó felé, végül ez utóbbi mellett döntünk.

Szegény Vincét picit megviseli idegileg ez a hirtelen sietős helyzet, enyhén kiakad. Mind áll meg, beszélgetni szeretne velünk, hogy megértse a helyzetet, de mi csak sürgetjük, hogy menjen, menjen, amilyen gyorsan csak bír. Az édesanyjával, Rékával, picit össze is kapnak. Hosszú volt ez a hét Vincének, érződik, hogy lefáradt. Mondod neki, hogy forduljon balra vagy jobbra egy-egy helyen, de ő csak megy előre. Pedig máskor nagyon figyel ránk. Egy 8 éves gyermektől nem várhatod el, hogy a végtelenségig bírja a terhelést magashegyen.

Örülök, hogy Bambu most már jól van, túltette magát a holtponton, és megy mint a gép, legalább vele nincsenek hasonló problémáim.

Leszaladunk a tóhoz, a legtöbben egyből a menedékbe mennek. Mi néhányan villámgyorsan felhúzzuk a sátrainkat, majd mi is igyekszünk a kajakészletünkkel a menedékbe, hogy pudingot főzzünk, amíg esik az eső. Még oda se érünk a menedékhez, amikor leszakad az ég. Hatalmas zuhé jön, jéggel meg mindennel, akkora eső zúdul le, hogy még a menedékbe is befolyik.

Ezt a közös pudingfőzést már pár napja terveztük, meg is ejtjük. 6 csomag pudingport főzünk meg, az talán 24 adag, és annak ellenére, hogy az utolsó adag odaég, bármennyi kavargatás-kapargatás ellenére, mind egy szálig elfogy az összes puding.

Pudingevés közben a többiek, főleg Rena, ellátnak egy iparost, aki a bokáját tönkretette, és vissza kellene, hogy jusson a Bileához. Hát, nem lennék most a helyében. És hálát adok a Jóistennek, hogy a mi csapatunkban sincs senki hasonló helyzetben.

Eső elmúltával visszamegyünk a sátrakhoz. Hát, eléggé szétverte a helyet az eső, minden sátor vízben úszik. És a miénket például, amit nem feszítettünk ki, mert nem tudtuk a szikla miatt, eldöltötte picit a szél, be is ázott. Sőt, ami a legrosszabb, az egyik cipőm is csuromvíz lett, áll benne a víz. A sátor előterében hagytam, és lefújta róla a sátrat a szél, mert nem volt kifeszítve a sátor.

Nagy tanulság: csak olyan helyre rakd a sátrad, aminek van lefolyása, ha nem szeretnél tóban ébredni. És gondoskodj róla, hogy a legnagyobb szélben is egyenesen áll. Ezt én már elvileg tudtam, csak olyan rég nem tapasztaltam a gyakorlatban, hogy nem figyeltem oda erre a nagy sietségben. Mert, bevallom, nem gondoltam volna, hogy ekkora eső fog lezúdulni.

Kicsike lefilmezi a sátrukban kialakult vízágyat.

A gyerekek úgy döntenek, a menedékben fognak aludni. Szerintem főleg a társaságért és a buliért. Én úgy döntök, hogy megszárítgatom a cuccaimat, és kint alszom.

A bugyimmal törlöm ki a sátramból a vizet, majd utána rájövök, hogy én egy rongyot is hoztam ilyen célra.

Az idő hirtelen jóra fordul. Fürdünk, napozunk, ruhát mosunk, megszárítunk mindent, amit kell. Kivéve a bakancsot, mert az nem szárad meg. Ez a legszebb része a hegymászásnak, hogy a rossz idő után jó idő jön. Vagy még rosszabb.

Sajnos, a lányok nem mosnak már hajat a Kalcun tó vizében. Túl késő van ahhoz, hogy megszáradjon.

7. nap

Bambu bent aludt a menedékben, én lent a tóparton. Reggel, amikor felkeltek, nekiálltak keresni a pólóját, mert nem találta, és nagyon akarta. Keresték mindenütt, a zsákjában, az egész menedékben, sehol nem találták. Egy idő után mondja Bambu, hogy megtalálta. Rajta van.

Ugyancsak kora reggeli indulás van, mert ma délutánra is jósoltak esőt. Eredetileg a tervben úgy volt, hogy ma pihenőnap a csapatnak, mi meg mászunk, de aztán másképp alakult. Zsolt és Noémi úgy döntöttek, hogy ma már mennének le a hegyről. Ez benne volt a pakliban, már előre szóltak, hogy ez lehet, hogy így lesz. A kajájuk is a végét járja, a sátruk is beázós fajta, nekik már nagyon megérett a lemenés.

Robiék is úgy döntöttek, hogy lemennének. Renáék is. Bolda nagyon elfáradt, s kijelentette, hogy ő többet csak 1-2 napos túrára akar menni. Bambu is mondogatja két-három napja, hogy ő a Bileánál lemenne, és most már Ádá is, aki még két napja azt mondta, hogy ő semmi pénzért nem menne le, mert meg kell másznia az ország legmagasabb csúcsát. Most már megelégszik a második legmagasabbal is, mondja. Nettinek is le kell mennie, mert csak egy hétre engedték el otthonról, és Naomi is megy, mert dolga van otthon.

Így maradnánk mi hárman Kukuval és Kicsikével (aki szintén gondolkodik a lemenésen, de még kitart), és Réka, aki nagyon elszánt, Vincével, aki szegény most nagyon kómás, nemcsak a fáradtságtól, hanem a korai keléstől is, ejsze.

De szinte minden gyermek kómás a korai keléstől.

Robi: Lili, nem akarsz enni magokat?
Lili: én csak fázni tudok.

Ez ugyanaz a Lili, aki két napja még rövidnadrágban vigyorgott, amikor én hosszúban fáztam?

A végét járja a hangulat, de ahhoz képest nagyon pozitív minden. Szinte mindenkinek van valami sebe a lábán, s sokaknak a bakancsa megy már szét. Robi mutatja a bakancstalpát, hogy darabkák válnak le róla. Ádának is megrepedt a bakancsa az orránál. Rendeltünk neki újat tegnapelőtt, találtunk neki egy nagyon cuki Garmontot 200 lejért, vadiújat, s az asszony hozná is, de már nincs kinek, mert Ádá menne haza.

Egy jó nagy mászás következik, majd nagy ereszkedés. Ki rakta ezt a közel 2400-as csúcsot ide az útba?

De a gyerekek mennek, mint a tankok. Belejöttek. És lehet, hogy az is motiválja őket, hogy hamarosan vége, ott vár az autó a parkolóban pár óra múlva.

Csak Vince van picit kipurcanva, nem akar enni, mert szerinte rossz a szendvics, de panaszkodik, hogy éhes. Az anyjával vitáznak.

Úgy kezdem érezni, hogy ezeknek a kicsi gyerekeknek épp elég az egy hét magashegyen. Ez ennek a túrának a tanulsága. Nagyra értékelem, hogy Réka kitartana, és jönne velünk tovább, de elbeszélgetek vele, és úgy döntünk, hogy hazamegyünk mind. Egy pár napot pihenünk, s majd elmegyünk egyet másfelé.

Ez egy szép lezárása lenne ennek a túrának, hogy mind lemegyünk a hegyről a Bileánál, egészségesen és jókedvűen, és jövőre folytatjuk a gerinctúrát ugyaninnen. Ezzel mindenki egyetért lelkesen, sőt, valaki hozzáteszi: új bakanccsal.

Bambu meg van táltosodva. Amióta elvettem tőle az izolírját és a vizeit, azzal a feltétellel, hogy többet nem bőg, azóta szó nélkül megy. És remekül mászik.

Vince meg is jegyzi a Kis-Lajta oldalában: Bambu, te valóban nagy sziklamászó vagy.

Gyönyörű, és helyenként kitett helyeken vezet át az utunk. Ismét kell figyelni, nehogy valaki lepottyanjon. Most már az egész csapat nagyon figyel, minden szülő segít minden gyereknek, jól összeérett a társaság, úgy érzem.

Megállunk túránk utolsó forrásánál.
Noémi Rékának: egy utolsó hajmosás?

A gyerekek minden lehetőséget megragadnak, minden megállót kihasználnak, hogy bandázhassanak. Ezért is volt jó, hogy gyakori és hosszú megállások voltak a túra során.

A képen nagyon jól látszik egy jelenség, ami most a mi életünket nagyban megnehezíti: Bambu (a negyedik gyermekünk) gőzerővel küszködik, hogy felküzdje magát a bandába, Ádá pedig (a harmadik gyermekünk), és időnként Kicsike is (a második) ugyanekkora erőkkel dolgoznak azon, hogy lerázzák. Nagyon várom már, hogy legyen vége ennek az időszaknak. Persze, akkor majd jön valami más probléma, és más teher, de ezt már nagyon unom, jöjjön már más, bármi.

Egy utolsó megálló a cél előtt a Bilea-gerincen. Gyönyörű ez a gerinc, tervbe van véve, hogy hamarosan bejárjuk hosszan. 1B nehézségű, pont az a szint, amit mi örömmel nyomunk. Habár, ki tudja, mikor fogunk eljutni. Legalább másfél éve készülünk ide, és még nem jutottunk el, mindig került izgalmasabb túra, amiért ezt halasztottuk. „Úgyis itt van a Transzfogarasi mellett, bármikor el tudunk jönni ide” alapon.

Bocsánat, most jut eszembe, hogy egyszer el is jöttünk Attilával. Hatalmas hó volt még a gerincen, kiszálltunk az autóból az alsó felvonóháznál, esett az eső, és azt mutatta a radartérkép, hogy legalább délig zuhogni fog. És a nappalok akkor még rövidek voltak, 5-kor sötétedett. Gondolkodtunk egy picit, visszaültünk az autóba, s átmentünk más hegyre, könnyebb terepre. Ez nem az a hely, amit zord időben szeretne az ember bejárni.

Rendesen fáj, ahogy befordulunk a Bilea-tó felé, és megcsap a felesleges zaj, az autósor burrogása, a türelmetlenek dudálása, a zsibvásár eszement lüktetése. És természetesen a vizuális szennyezés, az összevisszaság emberi művészete. Ez a lecsó.

Leértünk. Ölelkezések következnek, mindenki gratulál mindenkinek. Tényleg jók voltunk. Nem azért, mert teljesítettük a gerinc nyugati részét, mert azt szinte bárki meg tudja csinálni. Hanem azért, mert apróbb sérüléseket kivéve épen és egészségesen értünk le mindnyájan, együtt. Istennek hála, nem kellett senkit leküldeni a gerincről, vagy sérülten lekísérni. Nemcsak szenvedtünk, hanem élvezni is tudtuk valamennyire a kalandot, és szerintem olyan emlékekkel gazdagodtunk, amelyek egy ideig tartani fognak.

A gyerekeket jól megkínoztuk, ami fontos, mert a kínzott gyerek jobban is alszik, és jobb felnőtt is lesz belőle. Legalábbis ezt hiszem én, hogy a szenvedés jobban fejleszti az embert, mint a kényelem. És hogy a gyermek a hegyen szenvedve többet fejlődik, mint a fotelben a tévé előtt. De nyilván kisebbségben vagyok ezzel a véleményemmel ebben a világban.

Szerintem a mai gyerekek főleg az akarati erőknek vannak hiányában, és szerintem ezt a hegy nagyon tudja fejleszteni. Persze tisztában vagyok azzal, hogy most hazabeszélek, de hát mit tehetnék, ilyenek vagyunk mi, tökéletlen emberek, mindig hazabeszélünk. Teli vagyunk hibákkal és gyengeségekkel, amelyekből vagy tanulunk, vagy nem.

A legfontosabb dolog, amit én tanultam ebből a túrából, az az, hogy egy kisgyerek egy ilyen túrán egy hét után kipurcan. Bármennyi pihenőnapot is rakok én be neki, ha van társasága, akivel lefárassza magát, le fogja fárasztani magát játékból, ahelyett, hogy pihenjen. Tehát vagy úgy kell nekiindulni, hogy a gyereknek ne legyen játszótársa, vagy maximum egy hetes úttal lehet számolni.

A második nagy tanulság, hogy a felnőttekből mindenkivel személyesen el kell beszélgetni előzőleg arról, hogy ez egy lassú túra lesz, és csak akkor jöjjenek, ha van türelmük ehhez. Nem elég a szabályzatba beleírni.

Szerencsére azon a második napi konfliktuson kívül más gond nem nagyon bontakozott most ki, és aránylag békésen telt el ez a hét, így kimondottan jó hangulatban válunk el egymástól, és készítjük el az utolsó csoportképet.

Aztán, mintha puskából lőtték volna ki az embereket, mindenki siet vissza a civilizációba. Sokan a vendéglőben állnak meg ma délután, de van, aki szeretett kólájának hódol, és van olyan is, aki az anyja viszontlátásának örül a legjobban.

Bambu úgy ugrik rá az anyjára, mint egy ragadós béka.

Az asszony szerint a gyermek nagyon sokat változott. Olyan nagyos lett.

Remélem is, hogy nem hiába kínoztam egy hétig a hegyen.