A tömegközlekedés menő. Már száz éve is az volt.

Bár gyerekkoromban nem voltam sem a buszok, sem a kisvonatok megszállottja – akkoriban a babák és a Barbie-k sokkal jobban lekötöttek –, valahogy mégis úgy alakult, hogy kamaszkorom óta egyre fontosabbnak tartom őket, pontosabban azt, amit képviselnek. Persze nem a műszaki oldaluk nyűgöz le: gyakran zsúfoltak, melegek és büdösek, az ülések pedig többnyire koszosak.

Mindezek ellenére azt gondolom, hogy a közlekedési gondjaink és a környezetszennyezés jelentős részét megoldhatnánk, ha lenne egy rendesen kiépített tömegközlekedési hálózatunk, és az emberek használnák is. Bosszant, ha sorra olyan autókat látok, amelyekben egyetlen ember ül. És az is, amikor elmesélem, hogy vonattal ingázom a városba, és rögtön jön a kérdés: „Miért nem jársz inkább autóval?”

A tömegközlekedés valóban kompromisszumokra késztet és alkalmazkodásra kényszerít – márpedig ez olyan készség, amelyet sok embertársunknak nem ártana elsajátítania. Persze hogy nem kényelmes, de az sem, hogy a pár tízezer lakosú kisvárosunk útjai nagyvárosi forgalommal küszködnek, és az sem lesz az, amikor szó szerint égni kezd a talpunk alatt a föld. Szóval maradjunk annyiban: a tömegközlekedés menő.

És menő volt száz éve is.

Ebben a meggyőződésemben megerősített egy kiállításmegnyitó szeptember 22-én, kedden délután a Haáz Rezső Múzeum udvarán – éppen az autómentes világnapon. Ráadásul kiderült: az elődeink is így gondolták.

Magyari Hunor fotográfus buszrajongása nem újdonság, a közönség már több kiállításán láthatta, mit hozott ki ebből a szenvedélyből. Ezúttal azonban még tovább ment: szinte meseszerű fordulatok révén állította össze busztörténeti kiállítását, amelynek középpontjában egy csaknem százéves Opel Blitz busz áll.

Ahogy Magyari a megnyitón elmesélte, Székelyudvarhelynek gazdag a közlekedéstörténete: gyártottak itt autóbuszt, és már az 1930-as, 1940-es években volt innen járat Sepsiszentgyörgyre, Marosvásárhelyre, Brassóba, sőt Bukarestbe is. Több helyi vállalkozás is foglalkozott személyszállítással, és ha arra jártok, már az ő történetükért is érdemes betérnetek a múzeum udvarára. A kiállítás még egy-két hétig látható.

Most az 1920-as évekből egy Boér Ferenc nevezetű nagybaconi gépkocsivezető történetét emelném ki. Őt azért jelentették fel, mert fél szemmel vezette a „társasgépkocsit”. Mégpedig szó szerint: hősünk hadirokkant volt, az első világháborúban, „a becsület mezején” veszítette el fél szeme világát. Nyolcgyermekes családapaként azonban tisztességes munkával akarta megkeresni a betevőre valót. A rendőrség végül kötelezte, hogy vizsgáltassa meg a látását. Így papírja lett róla, hogy egy szemmel is képes arra, amire másnak kettő kell, és folytathatta a munkáját.

Miért fontos nekünk Boér Ferenc története?

Magyari a beszédében elmondta, hogy lelkesedése egy régi fénykép nyomán kapott új lendületet. Egy autóbusz volt rajta, és ennek utánajárva kiderült, hogy a 20. század elején Székelyudvarhelyen mintegy tíz éven át havonta készült egy busz – ami akkoriban nagy szó volt. A kutatásban sokan segítettek, sorra kerültek elő a fényképek, tárgyi emlékek, dokumentumok. Aztán egyszer csak felhívták: van egy kisbusz Nagybaconban, látta-e már?

Eleinte szkeptikus volt, de amikor meglátta a derékig érő fűben álló járművet, elszállt minden kétsége: „Azonnal meghódította a szívemet. A férfiak tudják: a gépeknek lelkük van.” Másfél évnyi levelezés után a busz tulajdonosa végül rábólintott: „Vigyétek el, mentsétek meg!”

A buszt idén hozták el Nagybaconból, és megkezdődött a felújítása. Sejthetitek, hogy nem volt könnyű feladat, már a szállítása is komoly fejtörést okozott, a rendbehozataláról nem is beszélve. A munkából igazi kaláka lett: egy családapa két fiával és a barátaival napokig önzetlenül dolgozott azon, hogy a busz a hasáról végre a saját kerekeire állhasson, más pedig késő éjjel elfuvarozta Magyarit egészen Beszterce közeléig, hogy átvegyék a Németországból érkezett eredeti kormánykereket.

Magyari a legmeglepőbb fordulatot a végére hagyta:

– Az egyik udvarhelyi vállalkozás farestaurálással foglalkozó mérnöke lejött felmérni, mennyi faanyag kell – hiszen fabuszról van szó –, és amikor felült a buszra, csendesen megjegyezte, hogy négy-öt évesen ő már ült egy hasonló autóbuszon, Nagybaconban. Hát majdnem leestem a buszról! Ahogy beszélgettünk, kiderült, hogy ez a busz éppen a dédnagymamája testvéréé volt, vagyis gyerekként épp ezen játszott – azt hiszem, erre szokás mondani, hogy kicsi a világ.

A busz ugyanis nem más, mint Boér Ferencé – a fél szemmel vezető sofőré volt.

Segíts továbbírni a történetet!

Magyari sokaknak megköszönte a közreműködést: kinek korabeli fényképeket, kinek régi dokumentumokat vagy tárgyi emlékeket, másoknak a busz rendbehozatalában nyújtott segítséget. Megígérte azt is, hogy a buszt és a folyamatosan bővülő gyűjteményét egyszer Székelyudvarhelyre, illetve a múzeumra hagyja. Addig is arra biztatta a jelenlévőket, hogy segítsenek továbbírni ezt a történetet.

– Ezt az örökséget szeretnénk megőrizni egy autóbuszos emlékszobában, majd egy közlekedési múzeumban. Így vehetsz részt az értékmentésben: ha régi buszokhoz kapcsolódó fénykép, jegy, menetrend, lyukasztó, egyenruha, jelvény, dokumentum, alkatrész vagy bármilyen emlék lapul otthon, oszd meg velünk. A fényképeket, dokumentumokat digitalizáljuk, majd visszaadjuk, a felajánlott tárgyakat pedig megőrizzük a jövő számára. Egy régi történetnek is örülünk: ha a családban volt buszsofőr, kalauz, szerelő vagy a közlekedési vállalat munkatársa, meséld el nekünk az emlékeit. A tervezett, mintegy háromezer darabos autóbuszmodell-kiállításhoz a megunt maketteket, játékbuszokat is örömmel fogadjuk – sorolta, majd a buszra mutatott, amely egykor valószínűleg meggypiros volt, ma azonban inkább az idő nyomait viseli:

– És végül ő is segítségre szorul. A csaknem százéves Opel Blitz autóbuszunk megőrizte egy letűnt kor emlékét. Szeretnénk újra eredeti pompájában látni és láttatni. Restaurálásához támogatást, alkatrészt, szakértelmet, információt és jó tanácsot is örömmel fogadunk, mert egy város történelmét nem csak az épületek és az évszámok őrzik – zárta a beszédét.

Oroszlánok, címerek és egy bicikli

A megnyitón Szakács-Paál István polgármester és Miklós Zoltán, a Haáz Rezső Múzeum igazgatója is gratulált, és mindketten biztosították támogatásukról a kezdeményezést.

A Face to Face Egyesület nevében – amelynek Magyari is az egyik alapítója – Balázs Attila szólalt fel. Két izgalmas hírt is megosztott, amelyek jól mutatják, mivel foglalkozik az egyesület. Úgy tűnik, megkerülhetnek a millenniumi emlékoszlop oroszlánjai. Emellett beszélt egy csaknem kilencvenéves férfival, aki elárulta neki, hová ásták el a Patkó címereit 1944 őszén, azon az éjszakán, amikor a magyar csapatok már kivonultak, a szovjetek pedig még nem érkeztek meg, így nem volt közigazgatás. Balázs szerint az információkat átadták az illetékeseknek.

Az eseményen zárult az Urbana Rt. „Utazz velünk és nyerj!” nyereményjátéka is, amellyel a digitális jegyvásárlást népszerűsítik: kisorsoltak egy kerékpárt és két, egyenként ezer lej értékű Safety Broker-biztosítást. Az érdeklődők egy kuriózumot is megnézhettek: a korabeli német gyártási szabványoknak köszönhetően a csaknem százéves busz ajtaja ma is hajszálpontosan nyílik és csukódik.

Ugye mondtam, hogy menő a tömegközlekedés? Ha nem hiszitek, pattanjatok fel a városi buszra, menjetek el a múzeum udvarára, és győződjetek meg róla a saját szemetekkel!