A Szenátor magyarázkodik Parajd-ügyben, de hiába

Decemberben, a parajdi bányatragédia féléves évfordulója alkalmából közöltem egy videó-összeállítást, melyet politikusaink rövid reklámvideóiból vágtam össze, melyekben azt állítják, hogy Parajdon senki nem marad magára. 

Erre reagált magánrádiójában Antal Lóránt szenátor, elhaló hangon felsorolva a segítségeket, amelyeket a parajdiaknak nyújtottak tavaly az ő közbenjárásukkal.

Erről fog szólni ez az anyag, sorra vesszük ezeket a segítségeket, és elgondolkodunk azon, hogy ezek a segélyek megoldják-e a parajdiak helyzetét, vagy csak annyit segítenek az ügyön, mint egy döglött aranytojó tyúknak adott csók.

A cikk végén pedig bejelentem, hogy szenátori ihletésre megírom az Udvarhelyi Mesendárium meséskönyvemet, majd hirtelen leközlöm ennek az egyik gyöngyszemét is, a Parajdi aranytojó tyúk megdöglesztése című mesét.

Vágjunk bele!

A Szenátor intézkedett

Négy segítségről beszél a Szenátor az általa feltöltött videóban:

1. Gyorssegély. A helyi vállalkozások a 2024-es év árbevételének a 15%-át megkapják.

Ez szép. Ez egy jó kéthavi kereset, ha a vállalkozás becsületesen bevallotta előzőleg a bevételeit. És dolgozniuk sem kell érte a parajdiaknak. Csakhogy utána mi lesz? Mivel segíti ez a pénz a nagy probléma megoldását, a bányahiányt? 

2. A bánya 40 alkalmazottja, aki nem kapott volna olyan juttatásokat, mint a többi bánya-alkalmazott, egy külön alapból kapott támogatást.

Ez is nagyon szép. Csak ugyanaz a kérdés, mint az elsőnél: hosszútávon miben segít ez a nagy probléma megoldásában?

3. A sóbánya mélyében ragadt eszközökre kártérítéseket adtak az ott munkapontot üzemeltető vállalkozóknak.

Biztos vagyok benne, hogy ez a pénz is számít, és jól esik, csak az a kérdés, hogy mennyire oldja meg a problémáját ezeknek a vállalkozóknak. 

4. Záportározó. Elkészültek annak a záportározónak a tervei, amit pár évvel ezelőtt kellett volna, hogy megépítsenek, ahhoz, hogy tavaly ne történjen meg a tragédia. Adok itt egy linket egy filmhez, melyben Tánczos Barna miniszterünk erről a témáról beszél. És hozzáteszi, hogy ők ezért dolgoznak Bukarestben. Picit későn, miniszter úr.

Mind a négy pont nagyon fontos, de az első három kölnivíz, az utolsó pedig esemény utáni tabletta.

Hiába adnak szemkiszúró kárpótlást a népnek, vagy hiába térítik meg a bent maradt eszközöket. 

Hiába!

Mert nekik nem attól volt ez jó biznisz, hogy volt egy játékgépük, hanem attól, hogy volt egy játékgépük a bányában. Vagy nem attól, hogy volt egy bódéjuk, egy hűtőjük, egy kávéautomatájuk, egy kalandparkjuk, hanem attól, hogy mindez a bányában volt. Hiába vesz most valaki egy új játékgépet vagy új kávéautomatát abból a kártérítésből, mert nem fog az neki fialni, bánya nélkül. 

A parajdiaknak bánya kell a megélhetéshez, nem szemkiszúrás-kárpótlás.

Hiába mondják azt a politikusok, hogy „Parajdon senki nem marad magára”, mert ezekkel a kis kárpótlásokkal csak annyit értek el, hogy két-három hónappal később maradt mindenki magára. Egy ilyen támogatás annyit segít, mint halottnak a csók. 

Olyan, mintha egy nyugdíjastól elvennéd a jogot a nyugdíjára, de azt mondanád, hogy azért, hogy ne maradjon magára, kap egy karácsonyi ajándékcsomagot.

Olyan, mintha gondatlanságból megölnéd a vidék aranytojást tojó tyúkját, de adnál két aranytallért mindenkinek, hogy úgy tűnjön, nem hagytad őket magukra. És próbálnál úgy tenni, mintha te nem lettél volna részes a probléma forrásában, csak megmentőként szálltál volna be később. 

Pedig nem. 

Évek óta halogattad ezt a problémát, mert más fontosabb volt. Mikor kezdett nagyon látszani, hogy baj van, kiálltál, és azt mondtad, nyugi, nem kell aggódni, hogy a tyúk derékig vízben áll és köhög. Mi megoldjuk, közbenjárunk. 

Nem kell civil összefogás. Nem kell segítség az emberek részéről. Nem kell semmi. Mi megoldjuk. Mi. Mi és mi. És mi. Ti nem kelletek ebbe az ügybe. 

„Egyeztettem a polgármester úrral, és a szenátor úrral, és elnök úrral, és a miniszter urakkal, és a szövetségi elnök úrral, és minden kontroll alatt van, és mindenki azon dolgozik, hogy ...”

És egyszer csak a tyúk megdöglött. A vidék egyetlen aranytojó tyúkja.

De ezt nem mondod ki, nehogy neked essenek, hanem úgy csinálsz, mintha csak egy kicsit szundikálna, és te addig helyettesítenéd. Aranytallérokat szórsz ki a nép közé, és közben nagyon várod, hogy felejtsenek. Felejtsék eddigi életük legnagyobb biztonságát: az aranytojó tyúkot.

Ma hajnalban megcsapott az ihlet, és eldöntöttem, hogy egy meséskönyvet írok, amelyben kortárs környékbeli témákat fogok feldolgozni mindenki által könnyen érthető képekben. 

Például hogy Bíró Benő, a város főbírója hogyan gyarapította palotái számát, míg bíró volt, ebbe hogyan bukott felfele és lett a nagy magyar császár tudósa, mindenki által rettegett kutató. 

Vagy Gyilkostóy Etele találkozásait az erdőtündérrel. Vagy hogy hogyan vált Bíró Benő langyos tenyerében Sztárfi Árpivá, a nép hősévé a bötlönfali parasztlegény, majd hogyan fulladt bele az ördög által összekuszált végtelenített harcaiba. 

Vagy azt is, hogy Lúdas Matyó (Gólyás Matyó) hogyan fizette vissza háromszorosan a kutyakötő Pandúr Szadinak a kedves törődést. Rengeteg jó mese van itt a környéken, nem is tudom hirtelen felsorolni az egészet. 

De kezdjük az elsővel, a parajdi legendával.