A Szenátor magyarázkodik Parajd-ügyben, de hiába

Decemberben, a parajdi bányatragédia féléves évfordulója alkalmából közöltem egy videó-összeállítást, melyet politikusaink rövid reklámvideóiból vágtam össze, melyekben azt állítják, hogy Parajdon senki nem marad magára. 

Erre reagált magánrádiójában Antal Lóránt szenátor, elhaló hangon felsorolva a segítségeket, amelyeket a parajdiaknak nyújtottak tavaly az ő közbenjárásukkal.

Erről fog szólni ez az anyag, sorra vesszük ezeket a segítségeket, és elgondolkodunk azon, hogy ezek a segélyek megoldják-e a parajdiak helyzetét, vagy csak annyit segítenek az ügyön, mint egy döglött aranytojó tyúknak adott csók.

A cikk végén pedig bejelentem, hogy szenátori ihletésre megírom az Udvarhelyi Mesendárium meséskönyvemet, majd hirtelen leközlöm ennek az egyik gyöngyszemét is, a Parajdi aranytojó tyúk megdöglesztése című mesét.

Vágjunk bele!

A Szenátor intézkedett

Négy segítségről beszél a Szenátor az általa feltöltött videóban:

1. Gyorssegély. A helyi vállalkozások a 2024-es év árbevételének a 15%-át megkapják.

Ez szép. Ez egy jó kéthavi kereset, ha a vállalkozás becsületesen bevallotta előzőleg a bevételeit. És dolgozniuk sem kell érte a parajdiaknak. Csakhogy utána mi lesz? Mivel segíti ez a pénz a nagy probléma megoldását, a bányahiányt? 

2. A bánya 40 alkalmazottja, aki nem kapott volna olyan juttatásokat, mint a többi bánya-alkalmazott, egy külön alapból kapott támogatást.

Ez is nagyon szép. Csak ugyanaz a kérdés, mint az elsőnél: hosszútávon miben segít ez a nagy probléma megoldásában?

3. A sóbánya mélyében ragadt eszközökre kártérítéseket adtak az ott munkapontot üzemeltető vállalkozóknak.

Biztos vagyok benne, hogy ez a pénz is számít, és jól esik, csak az a kérdés, hogy mennyire oldja meg a problémáját ezeknek a vállalkozóknak. 

4. Záportározó. Elkészültek annak a záportározónak a tervei, amit pár évvel ezelőtt kellett volna, hogy megépítsenek, ahhoz, hogy tavaly ne történjen meg a tragédia. Adok itt egy linket egy filmhez, melyben Tánczos Barna miniszterünk erről a témáról beszél. És hozzáteszi, hogy ők ezért dolgoznak Bukarestben. Picit későn, miniszter úr.

Mind a négy pont nagyon fontos, de az első három kölnivíz, az utolsó pedig esemény utáni tabletta.

Hiába adnak szemkiszúró kárpótlást a népnek, vagy hiába térítik meg a bent maradt eszközöket. 

Hiába!

Mert nekik nem attól volt ez jó biznisz, hogy volt egy játékgépük, hanem attól, hogy volt egy játékgépük a bányában. Vagy nem attól, hogy volt egy bódéjuk, egy hűtőjük, egy kávéautomatájuk, egy kalandparkjuk, hanem attól, hogy mindez a bányában volt. Hiába vesz most valaki egy új játékgépet vagy új kávéautomatát abból a kártérítésből, mert nem fog az neki fialni, bánya nélkül. 

A parajdiaknak bánya kell a megélhetéshez, nem szemkiszúrás-kárpótlás.

Hiába mondják azt a politikusok, hogy „Parajdon senki nem marad magára”, mert ezekkel a kis kárpótlásokkal csak annyit értek el, hogy két-három hónappal később maradt mindenki magára. Egy ilyen támogatás annyit segít, mint halottnak a csók. 

Olyan, mintha egy nyugdíjastól elvennéd a jogot a nyugdíjára, de azt mondanád, hogy azért, hogy ne maradjon magára, kap egy karácsonyi ajándékcsomagot.

Olyan, mintha gondatlanságból megölnéd a vidék aranytojást tojó tyúkját, de adnál két aranytallért mindenkinek, hogy úgy tűnjön, nem hagytad őket magukra. És próbálnál úgy tenni, mintha te nem lettél volna részes a probléma forrásában, csak megmentőként szálltál volna be később. 

Pedig nem. 

Évek óta halogattad ezt a problémát, mert más fontosabb volt. Mikor kezdett nagyon látszani, hogy baj van, kiálltál, és azt mondtad, nyugi, nem kell aggódni, hogy a tyúk derékig vízben áll és köhög. Mi megoldjuk, közbenjárunk. 

Nem kell civil összefogás. Nem kell segítség az emberek részéről. Nem kell semmi. Mi megoldjuk. Mi. Mi és mi. És mi. Ti nem kelletek ebbe az ügybe. 

„Egyeztettem a polgármester úrral, és a szenátor úrral, és elnök úrral, és a miniszter urakkal, és a szövetségi elnök úrral, és minden kontroll alatt van, és mindenki azon dolgozik, hogy ...”

És egyszer csak a tyúk megdöglött. A vidék egyetlen aranytojó tyúkja.

De ezt nem mondod ki, nehogy neked essenek, hanem úgy csinálsz, mintha csak egy kicsit szundikálna, és te addig helyettesítenéd. Aranytallérokat szórsz ki a nép közé, és közben nagyon várod, hogy felejtsenek. Felejtsék eddigi életük legnagyobb biztonságát: az aranytojó tyúkot.

Ma hajnalban megcsapott az ihlet, és eldöntöttem, hogy egy meséskönyvet írok, amelyben kortárs környékbeli témákat fogok feldolgozni mindenki által könnyen érthető képekben. 

Például hogy Bíró Benő, a város főbírója hogyan gyarapította palotái számát, míg bíró volt, ebbe hogyan bukott felfele és lett a nagy magyar császár tudósa, mindenki által rettegett kutató. 

Vagy Gyilkostóy Etele találkozásait az erdőtündérrel. Vagy hogy hogyan vált Bíró Benő langyos tenyerében Sztárfi Árpivá, a nép hősévé a bötlönfali parasztlegény, majd hogyan fulladt bele az ördög által összekuszált végtelenített harcaiba. 

Vagy azt is, hogy Lúdas Matyó (Gólyás Matyó) hogyan fizette vissza háromszorosan a kutyakötő Pandúr Szadinak a kedves törődést. Rengeteg jó mese van itt a környéken, nem is tudom hirtelen felsorolni az egészet. 

De kezdjük az elsővel, a parajdi legendával.

A parajdi aranytojó tyúk megdöglesztése (mese)

Volt egyszer, hol nem volt, a lévendő parajdi sóperenciás tengeren innen, de a Pléhkrisztuson már jócskán túl, volt egyszer egy Parajd. 

Parajd arról volt híres, hogy volt neki egy aranytojást tojó tyúkja. Özönlöttek is az emberek százezrei messzi földről, hogy lássák a híres aranytojást tojó tyúkot, és aranyat érő gyógyerejét érezzék. Mert nagy gyógyereje volt ennek a tyúknak, az egyszer biztos, sok beteg gyermek gyógyult meg a kloákájában. 

Özönlöttek a kupecek is mindenünnen, akik az aranytojó tyúk közelében szerettek volna lenni, mert az aranytojó tyúk közelében minden arannyá változott. Itt nem sokat kellett tenni, elég volt ott lenni, és előbb-utóbb potyogni kezdett az arany az ember ölébe.

A vidék uraságai is próbáltak közel maradni az aranytojó tyúkhoz, és rajta tartani a kezüket minél jobban. A környékbeli kiskirály és hű csatlósai megpróbálták a tyúkot saját igájukba vonni. A tyúknak nem volt mit tennie, hagyta magát. A kiskirály egyik hű csatlósát intézte be a tyúkot gondozó kincstárnokok közé. 

A kiskirály uszálya, válogatott haszonlesők, elkezdték lassan berakni a lábukat az aranytojó tyúk kloákájába. Látták, hogy aranyos lett, így berakták a másik lábukat is, és igyekeztek teljesen beférkőzni. 

A kiskirály holdudvarának bizalmas udvari szakácsa egy terülj-terülj asztalkámat is bevitt, nagy lakomát csaptak, hogy csak úgy potyogjanak az aranyak. Azokat, akik békével és szeretettel éltek eddig együtt az aranytojó tyúkkal, és nem csak kapni, hanem adni is tudtak neki, kezdték kiszorítani Parajdról. 

Az aranytojó tyúk megunta a kloákájában élősködő söpredéket, segítségért kiáltozott. Senki nem akarta meghallani a segítségét, mindenki el volt foglalva az arany ragyogásával. Kivéve a víz tündéreit, ők meghallották a szomorú segélykiáltást. Segítségül is küldték a vizet, nem is egyszer, többször is. A víz megtisztította az aranytojó tyúkot egy ideig, de aztán a haszonleső söpredék megújult erővel vetette vissza magát rá. 

Egyre nagyobb és nagyobb vizeket küldtek a víz tündérei, de kevesen értették az üzenetet. Aki kellett volna, az nem tanult belőle. Akik látták, érezték, mi történik, próbáltak beszélni a kiskirállyal és helyi csatlósaival. Egyesek önzetlenül, az aranytojó tyúk iránti szeretetből, mások érdekből, mert féltették az aranyaikat, miután nagy nehezen sikerült elfoglalniuk a tyúkközeli pozíciót. 

A tyúkot gondozó kincstárnokok, akik lassan mind kiskirályok bizalmasai voltak, csak a saját biztonságukat és nyugalmukat keresték. A kiskirály és csatlósai, akik tudtak volna segíteni, túl kevélyek voltak. Nem is kértek segítséget elég hangosan, de mást sem hagytak segíteni, vagy segítséget kérni. 

„Mi megoldjuk. Mi. Mi és mi. És mi.” – mondogatták. Azokat a parajdi parasztokat, akik összegyűltek, hogy ahogy tudnak, a szeretett aranytojó tyúkjuk segítségére siessenek, szétkergették, és megfenyegették, hogy nehogy tegyenek valamit. Majd ők megoldják, közbenjárnak, nyugtatták a parasztokat. De nem tették.

Az aranytojó tyúk lába már jó ideje vízben állt, és köhögött is nagyon, de az uraságok mással voltak elfoglalva. A kiskirálynak és a nagykirálynak meg kellett erősítenie a hatalmát, ez minden idejüket lekötötte. Azután a birodalom császári trónjáért folytak nagy harcok, és kiskirályok meg nagykirályok azzal voltak elfoglalva, hogy abban a csatában részt vegyenek, minél nagyobb seregeket mozgósítsanak. Nem volt idejük az aranytojó tyúkkal foglalkozni, épp csak annyira szakítottak időt, hogy a tyúkjuk védelmében lázongó parasztokat elhallgattassák és megnyugtassák.

Mire az új császárt megkoronázták, pontosan azt, amelyiknek királyaink szerint semmi esélye nem lett volna csatát nyerni, hirtelen kiderült, hogy az aranytojó tyúk már nyakig áll vízben, és csendben várja a megtérését. 

Ekkor az uraságok, megijedve a nép hirtelen haragjától, hirtelen elkezdtek intézkedni. De már késő volt. A víz tündérei adtak egy kegyelemdöfést, és végleg megszabadították az aranytojó tyúkot a szenvedéseitől és az aranyleső élősködőktől. A híres parajdi aranytojó tyúk, akit az uraságok oly nagy mellénnyel gondoztak éveken át, beledöglött a hatalmas törődésbe.

A parajdi nép hirtelen hatalmas haragra lobbant. Az aranyhiány hirtelen bizonyossága gejzírszerű dühfeltörésként csapódott a parajdi gyászba. A hirtelen biztonságuk nélkül maradt emberek szívesen felakasztották volna az aranytojó tyúkot gondozó kincstárnokokat. 

Meg is ijedt a kiskirály, azonnal rohant Parajdra, megnyugtatni a lázongó parasztokat. Azonnal el is kezdte szórni az aranyosztás ígéretét. Megígérte, hogy senki nem marad magára, ők majd közbenjárnak a császárságnál aranyügyben. Az emberek érezték, hogy kiskirályuk és csatlósai is kloákaszagúak, és enyhén megnyugodtak, mert ezt a szagot már ismerték szeretett aranytojó tyúkjuktól. 

Hogy szavaik hitelesebbek legyenek, el is vitték az új császárt megmutatni a népnek, és aranyat ígértettek vele. Sőt, a szomszéd birodalom császárával, akinek a vazallusai, szolgalelkű követői voltak, megígértették, hogy ő is szétszór majd valamicske aranyat ezen a vidéken.

Az uraságok úgy tettek, mintha a híres parajdi aranytojó tyúk nem halt volna meg teljesen, csak épp szundikálna, és sziesztája idejére őket kérte volna meg, hogy helyettesítsék. 

A nép haragja az arany terjengő gondolatának illatától csökkent. Sokan közülük egyébként sem voltak igazi harcos lelkű parasztok, évtizedek alatt az arany melege szolgalelkűvé tette őket. Gondolták, ha háborognak, akkor azt a kis aranyat sem fogják szétszórni itt a császárok, és akkor még rosszabb lesz. 

Miközben a tyúkpótló arany elkezdett halkan csörögni Parajdon, a kedélyek megnyugodtak, a düh pataka visszatért medrébe, árja sok kis szállá foszlott, és párává bomló vízesésként hullott alá a mélybe, miközben az idő szele elfújta a vízpárát, és újabb reményteli ígéretek szivárványt is festettek rá. 

Kiskirályunk palotájában gyakran megfordult híres aranytojató lovagokat küldtek ki Parajdra szivárványt festeni. Ezek eljátszották, hogy újabb aranytojó tyúkokat keresnek, de hiába turkálták a faluszéli bokrosok helyett a híres parajdi töltött káposztát, nem ugrott ki egyetlen aranytojó tyúk sem, sőt, még csak aranytojást sem találtak, amelyet esetleg kikeltethetnének. Aranytojó tyúkok nem születnek túl gyakran, és határozottan nem akkor születnek, mikor mi szeretnénk. 

Ekkor a kiskirály és csatlósai hármas próba elé állították az elégedetlen népet.