Hiába nyugtatnak a politikusok, Parajdnak lőttek a bánya nélkül

Lincshangulat alakult ki Parajdon. Ami érthető is. Az anyagi egzisztenciájukat hirtelen elvesztő emberek végre felébredtek, hogy valakik éveken, évtizedeken át átverték őket, és a saját jólétük és nyugalmuk megteremtésével voltak elfoglalva, hanyagolták a közös érdeket, aminek a gondozásával voltak megbízva kemény pénzekért.

Ezért haragszanak a bánya vezetőségére, akit szerintük az alkohol és a szauna jobban érdekelt, mint a bánya. Vagy a választott politikusokra, akiket saját anyagi és hatalmi gyarapodásuk jobban érdekelt, mint a parajdi közösség érdeke, amit képviselni kellett volna felfelé Bukarestbe és a bányavállalat irányába. Ezt mind szépen elmondják a parajdiak, de csak akkor, mikor leeresztjük a kamerát.

Tegnap lincselős hangulat alakult ki. Az emberek a bánya előtt követelték, hogy a vezetőség jöjjön ki. Ha nem a kerítés mögé jön csak ki, és ha nincs tele a hely csendőrökkel-rendőrökkel, ejsze meg is vertek volna valakit a bánya vezetőségéből.

A hangulat miatt Lóci szenátorunknak is előbbre kellett hozni a tervezett falugyűlést, vasárnap estéről csütörtökre. Aránylag könnyen befogta Lóci a parajdiak száját. Azok az emberek, akik szerdán dühükben szóba se akartak állni senkivel, velünk sem, azok csütörtök délben kitombolták magukat a bánya előtt, és csütörtök este szép csendesen végig hallgatták a szenátort anélkül hogy lehurrogták vagy megverték volna.

Lóci az emberek haragját bölcsen és igazi vezetőként kezelte. A dühöt elhalasztotta későbbre és szétszórta időben.

Mert az időben és térben koncentrálódott harag, düh a politikusok legnagyobb ellensége. A nép úgy tudja legjobban számon kérni a politikust, ha egy helyen van egy időben, és bátorítja egymást. De ha egyszer szétszéledt, és mindenki elment saját otthonába, ott már visszavedlik gyáva nyúllá, aki még egy újságírói kérdésre sem meri elmondani a véleményét, nem hogy kiálljon érte.

A politikusok fellélegezhetnek, a számonkéréstől megszabadultak. És hiába, hogy a következő hetekben, hónapokban, években a parajdiak java időnként dühös lesz, mert rájön, hogy őt rászedték, és az egzisztenciája nélkül maradt, hiába. Nem fog tudni ezért senkit számonkérni.

Mert mindenki máskor és máshol lesz dühös.

És a dühük nem éri el azt a kritikus tömeget, ami egy politikus vagy egy bányavezető vastag arcbőrének ingerküszöbét elérné.

Még elmondják párszor az emberek egymás között felháborodottan, hogy azért szavazták meg a politikusokat, hogy azok közvetítsenek köztük és a bukaresti hatóságok, többek közt a bányavállalat között. És hogy azok inkább a saját érdekeiket képviselték Bukarestben, nem az emberekét. Még párszor elpanaszkodják magukat és aztán annyi, továbblépnek ezen, elmennek külföldre dolgozni, és elfelejtik az itthoni mocskot.

A másik trükk, amivel élt Lóci, hogy az emberek haragját egy távoli valami felé irányította: a bukaresti mamutok, a bányavállalat és a vízügy. Van egy közös ellenségkép, akit közösen tudnak szidni.

Lócinak szerencséje is van, mert bármit mondhat, a bukaresti állami óriások, amelyek a hallgatásukról is híresek, nem fogják megcáfolni őt. Mert ők hallgatnak. Kinek érdeke, hogy belekössön egy kormányon lévő, vagy ismét kormányozni készülő párt vezető politikusába, aztán pedig szívja a fogát? Így könnyű politikusainknak.

Nem fogja azt mondani a mélyen hallgató bányavállalat vagy a vízügy, hogy Lóci nem közvetített eleget, vagy nem közvetített jól közte és a parajdiak között. A polgármesterről sem fogja ezt mondani senki Bukarestből. Vagy bárki másról a politikusaink közül, akinek szerepe lett volna a közvetítés vagy a problémák jelzése és sürgetése.

Politikusaink könnyen lerázzák magukról a felelősséget, hogy ez egy állami vállalat, és nincs ott befolyásuk. Legyünk komolyak! Hát ki az állam? Ők, mondja a főnököm.

A Salrom vezetőtanácsában lévő magyar, mert van ott egy magyar ember is, kinek az ajánlásával jutott oda be, kérdi főnökasszonyom, aki azt is megnézte, hogy az ajánlólevél az egyik feltétele a vezetőtanácsba jutásnak.

Míg a falugyűlésen lévő embereket aránylag könnyen meggyőzte Lóci, hogy egy kicsit még legyenek türelemmel, az internetes nézőket még könnyebben. Annak, aki Lóci élő közvetítésén keresztül hallgatta a falugyűlést, abszolút úgy tűnhetett, hogy minden rendben van, mert még a lakosság által feltett kérdéseket, vagy a terem reakcióit sem hallhatta.

Az élő közvetítést úgy oldották meg, hogy csak Lócin volt mikrofon, és időnként az egyik emberén, de a közönség beszédéből semmi nem hallatszott. Ezért ha Lóci halálnyugodtan és békésen válaszolt, a néző ki sem találhatta, hogy esetleg a kérdező felháborodott vagy számonkérő volt. Csak azt hallhatta, hogy szenátorunk egyetért a kérdezővel, együttérez vele, és megnyugtatja, hogy mindent megtesznek minden szinten.

Most Lóci egyetért az emberekkel

A bányavállalatra és a vízügyre kenik az egészet, hogy az ködben tartotta a közösséget. És ők, a mi politikusaink, akik nagy mellénnyel vállalták a kapcsolattartó szerepét ezen bukaresti intézmények felé? Ők mit tettek? Hát ők is kussoltak és ködben tartották a népet, és ígérgették, hogy minden rendben lesz, és Parajd nem marad magára. Csak ezt a Salrom vagy a Vízügy nem fogja elmondani.

Tavaly választási kampány volt egész évben. A polgármester is, a megyei tanácselnök is, a szenátor is, és mindenki is tavaly ilyenkortól egy héttel ezelőttig kampánylázban égett.

Nem lehet elvárni politikustól választási kampányban, hogy közösségi érdekekkel foglalkozzon, mikor saját magának és a fajtájának túlélése a cél. Mikor minket a legtöbben kerestek Parajdról, a civilek közül, hogy segítsünk, mert nagy baj van, és minden hatóság és minden politikus kussol és takargat, akkor Lóci éppen Nicușorral, a némával szelfizett, nyilván a magyarság érdekében.

A bánya sorsa a halogatás miatt pecsételődött meg ilyen hamar. Előbb-utóbb csak ide jutott volna, de beavatkozásokkal lehetett volna még húzni az időt, 20-30-50-100 évet, ki tudja mennyit.

Húsz éve tudják, hogy ezeket a munkálatokat el kell végezni

Minden tanulmány ezt mutatja, tervek is voltak valami gátra és vízelvezető rendszerre, mondta tegnap este Lóci Parajdon. De valamiért a góréknak soha nem ez volt a legfontosabb, mindig került ennél sürgősebb dolguk.

Ma reggel hallottam a Gaga rádióban az idézetet: „A Később nevű út a Soha nevű helyre vezet”. Tavaly tavasszal is volt egy vízbefolyás, és nyilvánvalóvá vált, hogy tenni kell valamit sürgősen. El is kezdődött valami közbeszerzés ímmel-ámmal, de nem volt aki sürgesse, mert mindenki a kampánnyal volt el nagyon, meg a politikai helyezkedéssel. És a bánya ügye mind halasztódott.

Pár hete, mikor először megkeresték lapunkat a parajdi civilek, találkoztam a hentesbolt előtt Bíró Barna Botival. Épp egy csülökkel léptem ki az ajtón, mikor ott volt hirtelen, s rövid baráti szóváltás után mondta, hogy épp gumicsizmát kell vegyen, mert megy Parajdra.

Mondtam neki, hogy a civilek panaszkodnak nekünk, hogy nagy baj van. Erre egyet legyintett, magabiztosan, s mondta hogy mindenki mond mindent, de ők urai a helyzetnek, a gond meg van oldva, elintézték, csak addig nem akartak élőzni róla, amíg nem biztos minden. Aztán elkezdtek élőzni. Ő is, Lóci is.

„Nem hagyjuk magukra a parajdiakat!”

Lóci most arról beszél Parajdon, hogy vissza kell szerezni a bizalmat, mert a bizalom a legfontosabb, ami elveszett. Hát, az tényleg elveszett, és nemcsak a parajdi jövőbe vetett bizalom, hanem a vezetők iránti bizalom is. És a bizalom az még visszajöhet, finoman adagolt mesékkel és ígéretekkel, de ha a bánya nem fog visszajönni, Parajdnak annyi.

Most ismét haladékot kérnek, és hivatkoznak mindenkire, aki segítséget ígért, Arafattól Orbán Viktorig.

De ha a bányát nem kaparják elé használható állapotban a víz alól minél hamarabb, ami szinte lehetetlen, akkor ígérhet bármit Arafat is, Orbán is, és akárki is, a parajdi turizmusnak lőttek.

Lóciék most ígérik, hogy hoznak pénzt Bukarestből is, és majd a magyar kormány is küld, és Orbán Viktor megígérte a támogatást, és a napokban jön a Bethlen Gábor alapítvány akárkije Parajdra, de ezek mind ilyen ámítások.

Bármennyi pénzt pumpálnak Parajdra, a bányát nem fogják tudni semmivel pótolni. Adja a Jóisten, hogy ne legyen igazam, és megcáfoljanak, de ahhoz valami csoda kell.

Bíró Barna Boti hirdeti, hogy összeállított egy csapatot a Legendáriumos Szabiból, a Pávás Dodókából és egy román turisztikai szakemberből, akik majd kidolgoznak egy stratégiát Parajdnak, hogy életben tudják tartani a turizmust. Üres ígéret. Ezek az emberek, még ha sikeresek is, és elkaptak egy-egy szálat, ami bejött nekik és felfuttatta őket, kicsi eséllyel fogják tudni pótolni a bányát. Megreszkíroznám, hogy nulla eséllyel.

Azért ment jól eddig Parajdnak, mert szinte mindegy volt, hogy mit nyújtottak, a kezelésre jövő beteg gyerekek szüleinek égető szükségük volt a bányára, a gyerekeik egészsége érdekében lenyeltek mindent is, túlárazva.

De most így, bánya nélkül?