A félelem visz el, de a remény tart itt

Javában zajlik az elnökválasztás 2. fordulója. A részvételi adatokból jól látszik, hogy sokkal többen fejtik ki véleményüket, mint az első fordulóban és talán a rekordrészvétel is megdőlhet.

Az első forduló eredményei rég nem látott módon polarizálták a közéletről szóló diskurzust, a második forduló pedig már végérvényesen eldöntheti, hogy az ország merre tart: marad a megszokott pályán, vagy radikálisan új irányt vesz.

A kampánycsend idején nem beszélhetünk konkrét nevekről, de a fiatal szavazók gondolatai és érzései így is sokat elárulnak arról, mit jelent ma romániai magyar állampolgárként beleszólni a közös jövő alakításába.

Hat fiatal osztotta meg gondolatait arról, mikor érezték először, hogy felelősségük van az ország sorsában, mit várnak a választástól, mitől tartanak, miben reménykednek.

Ezek egy olyan generáció szavai, amely nem hisz a politikában, de már nem meri figyelmen kívül hagyni. Egy nemzedéké, amely nem kér sokat: csak élhető országot, jogot a részvételhez, és azt, hogy ne kelljen elmenni. Nem azért, mert itt a legjobb, hanem mert itt lehetne jobb.

Most először érzem, hogy tényleg számít a szavazatom

Van, aki egy kudarcos népszavazás második napján ment el először szavazni. Míg mások csak akkor érezték először, hogy tényleg számít a véleményük, amikor szembesültek vele: olyan jelölt juthat hatalomra, aki számára kisebbségiként nincs jövő. És van, akinek nem volt semmilyen drámai pillanat, csak egy halk, de folyamatos felismerés, hogy „ha mindenki külföldre megy, itthon tényleg nem fog változni semmi.”

„Sokáig azt gondoltam, hogy teljesen felesleges elmenni szavazni. Hogy semmi értelme. Aztán egyszer csak rájöttem, hogy ha mindenki így gondolkodik, akkor tényleg nem fog változni semmi” – szólal meg egy fiatal, aki saját szavaival foglalja össze azt, amit sokan gondolnak, de nem mondanak ki: hogy a politikától való elfordulás nem semleges, hanem cinkosság.

„A tavalyi helyhatósági választásokon éreztem először, hogy nekem is van beleszólásom. Nem feltétlenül azért, mert nélkülem nem nyerte volna meg, de ebben az egy dologban éreztem úgy, hogy én is ki akarom fejteni a szavazatommal azt, hogy mit gondolok.” – szólal fel a második nyilatkozó.

Egy egyetemista lány számára a felismerés nem egy konkrét pillanathoz köthető.

„Ez inkább egy lassú, belső folyamat volt. Folyamatosan azt hallom a legtöbb ismerőstől, de akár közeli barátoktól is, hogy inkább külföldön képzelik el a jövőjüket. Itthon pedig – hát, ki tudja, mi lesz. De ha mindenki így áll hozzá, akkor tényleg nem is fog változni semmi. Fiatalként, de főleg nőként, aki ebben az országban képzeli el a jövőjét, úgy gondolom, van felelősségem – ha máshogy nem is, legalább annyival, hogy elmegyek szavazni.”

Egy orvostanhallgató szerint a szavazás egyfajta beavatás: „Amikor először belépsz a szavazófülkébe, egyedül vagy. Csak egy pecsét, de mégis ott van benned az érzés, hogy számít. Még ha csak kicsit is.”

Míg egyeseknek a tavaly év végi és idei választások első fordulójának eredményei hozták el a változást, hogy igenis fontos a véleménynyilvánítás és pár szavazaton is múlhat egy-egy végeredmény, addig mások már a 2018-as családról szóló népszavazáskor, fel szerettek volna szólalni – még akkor is, ha tudták, hogy a végeredményt aligha befolyásolják.

„Ez már egy régi történet. Azért csinálták két naposra, hogy minél többen menjenek el, de meleg volt, és az embereket nem érdekelte. Én megvártam a második napot, de akkor már tudni lehetett, hogy nem lesz érvényes, mert nagyon kevesen mentek el. Én mégis elmentem szavazni.”

Nem azért, mert hitt abban, hogy megváltoztathatja az eredményt, hanem mert fontosnak tartotta, hogy az ellenvélemény is megjelenjen:

„Azért szavaztam, mert nem értettem egyet azzal, hogy a család kizárólag férfit és nőt jelent. Nem is akartam igazán menni, csak bennem volt, hogy még sosem szavaztam, és legalább megmutassam: van másik álláspont is. Hatalmas arányban nyertek az igenek, csak nem lett meg a szükséges részvétel. Szerintem ez volt az a pillanat – vagy talán az első választásom. Tipikus válasz, de akkor éreztem először, hogy talán az én véleményem is számít.”

A matematikus vs a marketinges

A mostani választás sokak számára túlmutat az egyszerű pártpolitikai kérdéseken. A fiatalok többsége világosan érzi, hogy a két jelölt két különböző világot testesít meg.

„Van egy marketingesünk és van egy matematikusunk” – mondja egyikük, majd hozzáteszi: „Nem azért szavazok rá, mert matematikus, hanem mert mögötte ott van egy háttértudás, ami gazdasági döntések során is érték lehet az ország számára. Nem egy kirakat-diplomáról van szó, hanem valamiről, amit hasznosítani is lehet.”

„Az egyik csak ordít, a másik már bizonyított. Én olyasvalakire szeretnék szavazni, aki már letett valamit az asztalra. Még ha nem is tökéletes” – mondj a következő felszólaló, míg egy másik a következőképp fogalmaz: „Simion arca félelmet kelt bennem. Nicușor Dan-nál azt érzem, hogy vele lehetne tüntetni menni. Emberibb.”

Egy közgazdász hallgató szerint:

„A mostani elnökválasztás két teljesen eltérő világképet állít egymással szembe. Vagy elindulunk egy bizonytalan, de talán szükséges változás irányába, vagy maradunk a megszokott – sokszor stagnáló – rendszerben. Én egy olyan jövőt szeretnék, ahol a fiataloknak nem kell elhagyniuk az országot ahhoz, hogy normális életet építsenek. Ahol a politika végre nem akadály, hanem eszköz a fejlődéshez.”

A félelem sokkal erősebb érzés, mint a remény – és épp ezért használják előszeretettel a politikában

Ezek az érzések most összefonódnak. Reménykedünk, hogy az egyik jelölt nyer, félünk attól, hogy a másik kerül ki győztesen. Egyik megszólaló szerint: „Ez most nem szimplán ideológiai kérdés. Ez arról szól, hogy mi lesz velünk magyarokkal, ha rosszul dönt az ország.”

Egy egyetemista lány a saját környezetéből hoz példát: „Most azok is posztolnak politikáról, akik eddig soha nem tették. Mindenki fél. És ez a félelem visz ki sokakat szavazni.”

Egy tanár szerint a félelemnek reális alapja van:

„Az első forduló után egy nap alatt 2 milliárd eurót kellett a Nemzeti Banknak piacra dobnia, hogy megfékezze a lej esését. Egy rossz választás nemcsak retorika, hanem gazdasági válság is lehet. Nem szeretném elvinni a beszélgetést spirituális irányba, de szerintem a félelem sokkal erősebb érzés, mint a remény – és épp ezért használják előszeretettel a politikában. Ez az egzisztenciális félelem, amit például a magyar közösség számára jelenthet egy szélsőséges jelölt által vezette ország. A remény pedig ott sejlik fel, hogy legalább nem Crin Antonescu jutott tovább a második fordulóba.”

A jelenlegi helyzetet bonyolítja, hogy az elnökválasztásnak a megszokottnál jóval nagyobb belpolitikai tétje lett. „Normál esetben az elnök inkább külpolitikai szereplő – ő képviseli az országot az uniós csúcson, a védelmi tanácsban, a hadsereg főparancsnokaként –, de most, a kormányválság miatt, a választás eredménye azonnali hatással lehet arra is, hogy ki kerül kormányra.”

A stagnálás már ismerős, de a zuhanás iszonyú

De mi a rosszabb? Ha minden marad a régiben, vagy ha minden túl gyorsan és rossz irányba változik? Itt már nem mindenki válaszol ugyanúgy.

„Alapvetően attól félek jobban, hogy túl gyorsan rossz irányba változik minden. Mert sajnos láttuk már, hogy ez lehetséges.” – fogalmazott egyik válaszadónk. Az első forduló utáni pénzügyi reakciókat említi példaként: „Ahogy a lej gyengült az euróhoz képest, az egy nap alatt több milliárd lejbe került a Nemzeti Banknak, csak hogy stabilizálják. Ez jól mutatja, mennyire érzékeny és törékeny minden.”

Azt is hozzáteszi, hogy ma már egy elnöki váltás is elég lehet ahhoz, hogy megboruljon a rendszer.

„Ha ezelőtt száz évvel lennénk, azt mondanám, nem lehet ennyire hirtelen elrontani mindent. De ma már láttuk, hogy igenis lehet. Ott van Trump példája: kormányzati intézményeket megkerülve, elnöki rendeletekkel kormányzott, és gyakorlatilag semmilyen intézményi fék nem működött vele szemben. Az első fordulóban főlényesen az első helyen végzett jelölt is ebbe az irányba vinné az országot – ahol nem számítanak a szabályok, ahol a hatalmi ágak elválasztása csak papíron létezik.”

A válaszadó szerint ez az, ami igazán veszélyes: „A legijesztőbb, hogy ha valamit reggel mondanak, délután már letagadják. Ha szembesítik őket a korábbi kijelentéseikkel, azt mondják: hazugság. És közben meg mennek a performatív gesztusok, újságírókat filmeznek le teátrálisan – miközben valójában semmi nem szent számukra. Azt hiszik, hogy ha megnyerik a választást, övék az ország.”

„Határozottan a rossz irányú változástól félek jobban, mint a stagnálástól – utóbbit már megszoktuk” – mondja egyikük. Szerinte a legijesztőbb az, hogy nem is tudni pontosan, milyen mélységei lehetnek annak az iránynak, amely felé egyesek vinnék az országot. „Próbálják ugyan előrejelezni a lehetséges forgatókönyveket, de valójában senki nem tudja, mire képes ez az ember – és ez teszi igazán félelmetessé a helyzetet.”

Egy egyetemi hallgató így fogalmaz: „Az a baj, hogy az emberek nem tudják, mit jelent a radikalizmus a gyakorlatban. Csak azt érzik, hogy dühösek és változást akarnak, csak azt nem veszik figyelembe, hogy milyenféle az a változás. És ez elég ahhoz, hogy rossz irányba tolják az országot.”

Ha a fiatalok elfordulnak az országtól, az nem az ő szégyenük, hanem az ország kudarca

Arra is megkértük a megszólalókat, hogy három szóval írják le a mai Romániát, és három másikkal azt, amilyennek látni szeretnék tíz év múlva.

„Most? Politikai szorongás, válság, kilátástalanság. Tíz év múlva? Élhetőség, stabilitás, elfogadás.” „Most? Félelem, gyűlölködés, medvék. Tíz év múlva? Fejlődés, empátia, kevesebb medve.” „Most: dezinformáltság, tanulatlanság, düh. Jövő: nyugalom, párbeszéd, zöldítés.”

A legfőbb cél mégis az, hogy lehessen magyarul élni, dolgozni, családot alapítani. „Ha nem tudjuk garantálni a kisebbségek jogait, akkor mitől várjuk, hogy itt maradjanak a fiatalok?” – teszi fel a kérdést egyikük.

És végül: mit üzennének azoknak, akik szerint nem számít a szavazat?

„Én is így gondoltam. Aztán rájöttem, hogy pont emiatt nem történt soha semmi.” „Ha nem mész el, akkor nincs jogod panaszkodni.” „Egy szavazat nem sok. De ha ezren így gondolják, az már rengeteg.”

Ha egyetlen mondatot írnának a következő elnök beszédébe, ezek lennének:

– Románia legyen olyan hely, ahol senkinek sem kell félni.
– Most nem egy országot kell vezetni, hanem egy nemzet bizalmát visszaszerezni.
– Ha a fiatalok elfordulnak az országtól, az nem az ő szégyenük hanem az ország kudarca.
– A változás nem egy ember műve, hanem egy nemzet akarata.
– Építsünk együtt egy olyan élhető és jóléti Romániát, ahol a tehetség érték, a fiatalok stabilitást, megbecsülést érezhetnek a jövőjükkel, szakmájukkal kapcsolatban, így nem kivándorolnak, hanem itthon maradnak. A tisztesség és átláthatóság mostantól alapnormává alakul. Egy olyan államot fejlesztünk ahol az egészségügy és oktatás kerülnek a fókuszpontba. A cél mostantól élni, és nem csak „túlélni”.

A megszólalók kérésére válaszaikat névtelenül közöltük. A vélemények helyenként szerkesztve, de értelmükben változatlanul jelennek meg.

Nem azt kérjük, hogy szeress belénk!

De a jövedelemadód 3,5%-val most te is segíthetsz hangot adni azoknak, akikről mások megfeledkeznek.

Segítek!