Udvarhely régóta langyos vízben tesped. Ideje kihúzni a dugót!

Két évvel ezelőtt még az infrastruktúra és az anyagiak hiányáról, valamint az alulról szerveződő mozgalmak erejéről vitáztak. Idén a Kontext Fesztivál 2.0-s kerekasztalánál ennél is kényesebb kérdések kerültek terítékre Székelyudvarhelyen: kiknek és miért csinálunk kortárs művészetet, van-e igény a magaskultúrára, s vajon fel kell-e számolni az alulhasznált intézményeket a hatékonyság oltárán?

Az Off Space Egyesület két éve szervezte meg először az Udvarhely kulturális és művészeti életének helyzetét boncolgató kerekasztal-beszélgetését. Akkor Simon Mária Tímea (Művelődési Központ), Miklós Zoltán (Haáz Rezső Múzeum), Ruszuly Ervin (TÉR összművészeti stúdió) és Tóth Hunor (Off Space Egyesület) ültek egy asztalhoz.

Az idei beszélgetés szervesen illeszkedett az előzőhöz, és vitte tovább a korábban elindított szálakat. A jó hír az, hogy néhány kérdést azóta megoldottak. A rossz, hogy mindegyik helyére kettő másik lépett. S bár ezúttal sem kellett az ajtóban állva tolongani a bejutásért, egy maréknyi érdeklődő összegyűlt a Vekker kávézó emeletén, hogy meghallgassa, mit is jelent valójában a kultúra Székelyudvarhelyen.

Pál Emil újságíró moderálásával ezúttal Berze Imre szobrászművész (Haáz Rezső Múzeum), Tóth Hunor (az Off Space egyik alapítója és a Kontext Fesztivál kitalálója), Miklósi Dénes képzőművész-grafikus, Győrfi Kata költő, drámaíró (Művelődési Központ) és Szakács-Paál István polgármester ütköztették véleményüket.

Kérem, hangosabban kopogtasson!

Tóth Hunor szerint a két évvel ezelőtti alkalom sarkalatos pont volt: „fogalmazódtak meg elég sarkos vélemények is, akkor az elég tüzes beszélgetés is volt talán”, onnantól számítva viszont pozitív irányt vettek a dolgok. Bár Tóth nem tudja, hogy kifejezetten a beszélgetésnek köszönhető-e ez, de az intézmények, a városvezetés és a civil szervezetek elkezdtek közelíteni egymáshoz: „most már jobban tudjuk, hogy erősebben kell kopogtatni.” Nyitási példaként a múzeum Radar nevű projektjét hozta fel, ahol fiatal képzőművészek kaptak teret.

Győrfi Kata megerősítette a Művelődési Központ nyitottságát, de továbbra is hangosabb és gyakoribb kopogtatásra biztatta a civileket. Mint mondta, bár az anyagi források szűkösek, infrastruktúra, humánerőforrás, kapcsolatok és logisztika szempontjából az intézmény oda tud állni az udvarhelyi alkotók mellé. Pozitív példaként a legutóbbi nőnapi kerekasztal-beszélgetést említette, ahol fiatal női alkotók kaphattak megszólalási lehetőséget.

Csak hogy mindenki tudja, hol a helye

A Radar kapcsán Berze Imre vette át a szót, aki előbb fontosnak érezte leszögezni: az új generációknak „stíláris eleme” az intézménykritika.

„Természetesen a képzőművészet az tegyen fel kérdéseket, lázadjon és provokáljon és újítson, de emellett fel kellene tenni azt a kérdést, hogy dolgoztunk-e intézményben, azt reformáltunk-e, esetleg annak a nehézségeit ismerjük-e ebben a közegben, ebben a kontextusban, illetve ha dolgozunk az intézményben, hány éve dolgozunk, és ott mit csinálunk?”

Ott ülve – és most ezeket a sorokat visszaolvasva – mintha visszakerültem volna a gyerekkoromban: „te csak ne szólj bele a felnőttek dolgába, mert nem tudod, milyen nehéz az élet!”

Berze szerint az intézménykritika akkor válik „komolytalanná”, amikor valaki azért fogalmazza meg, mert ötlethiánnyal küzd, nem elég tartalmas, vagy kevéssé tartja tehetségesnek magát. Hozzátette, a múzeum nyitott, de „ha kopogtatunk, akkor legyen miről beszélni, és nem csak beszélni, hanem legyen komoly tartalom”, mert a megszerzett diploma nem evidencia a megélhetésre, „melózni kell”.

A Radar projekt kapcsán tisztázta: az a múzeum saját ötlete volt, és ők kérték fel Dimény-Varga Fanni művészettörténészt a megvalósításra. A pályázatot felsőfokú végzettséghez kötötték – amit a jövőben is tartani kívánnak –, de gondolkodnak a program Udvarhelyszéken túli kiterjesztésén és a díjazás átalakításán is.

Kéri a művészet a diplomádat?

Miklósi Dénes azonnal szót kért. Több dolgot is sérelmezett: egyrészt cáfolta, hogy a múzeum sajátja lenne a Radar ötlete, szerinte egy külsős ember kérte az intézményt egy kortárs művészeti esemény elindítására: „Én úgy tudom, hogy nem a múzeum használta a fejét ebben a dologban.”

„A másik dolog ezzel kapcsolatosan – szerintem ez egy külön beszélgetés témája kellene legyen –, hogy jól alakult a Radar, kétségtelen, de Udvarhelynek luxuscikk. Olyanszerűen, hogy kevés az erőforrás és kevés az alkalom, ahol a kortárs művészet megjelenik, nem probléma mentén felvetni ezt, hanem diplomához kötni. Ha a múzeum ebben elvégezte volna a munkáját, akkor a tartalomból indult volna ki, nem a bürokráciából” – fejtette ki Miklósi.

Az intézménykritika elutasítása láthatóan felbosszantotta. Rámutatott: ez egy globális művészeti kérdés, amelynek Romániában bőven van helye. „Te ezt szigorúan beszűkíted a fiatal emberekre… Nem voltak megreformálva az intézmények, én egy olyan intézményben dolgoztam 30 évig, ahol nem volt reform, látszik is, hova alakult. Ne vicceljünk, ezek nem ilyen egyszerű kérdések, ahogy most rávilágítasz!” – érvelt Miklósi Dénes Berzére reagálva.

Udvarhely, mint Monaco?

Tóth Hunor a közvetlenség és a közérthetőség hiányára világított rá. Úgy véli, a kultúrának nem egy távoli, elérhetetlen szféraként kellene megjelennie:

„Azt gondolom, hiányzik az a megközelítés, hogy kicsit próbáljunk közelebb kerülni az emberekhez, fontos lenne, hogy ők is érezzék: a kultúra róluk és velük együtt szól.”

Tóth szerint Székelyudvarhelyen a művészet ritkán reflektál a helyi valóságra, pedig a lakosság bevonására lenne igény. Egyúttal a szakmai bikkfanyelv elijesztő hatására is figyelmeztetett: 

„Meghirdettük a murálkészítést, amire vártuk a jelentkezőket, meg megszerveztük a szép szakmai programot, de az emberek nem tudják, mi az a murálkészítés. Ha elmondod hétköznapi nyelven, egyszerűen, hogy falfestés, máris nő a jelentkezők száma.” 

Feltette a kérdést: képesek-e a rendezvények valódi közösséget építeni, vagy megrekednek a letudott látogatottsági adatok szintjén?

Miklósi szerint hiányzik a kulturális élet tudatos végiggondolása és a párbeszéd. A kis közösségi beszélgetések meddők, mert „a követelések légüres térben mozognak”.

Úgy látja, Udvarhely olyan, mint Monaco: „egy városállam, amit nem érdekel a külvilág, de bent, ha körülnézünk, nagyon nehezen lehet felfedezni, milyen érdeklődések vannak a szakmák közt.”

Szerinte a politikum szívesen tereli a művészetet az ingatlanfejlesztők markába (például a lebontott gyárak helyén kiépült kereskedelmi központokba), miközben nem épít új infrastruktúrát: 

„Le van uralva minden, a kultúra csak látszatból van, amit épített a civil társadalom 2015-ig, az beomlott. Piacművészet nincsen, persze mindenki a piacra igyekszik. Szóval nagyon gáz, ami a kultúrával történik.”

Mesterkélt térhiány, meg a virtuális „udvarlejek”

Szakács-Paál István polgármester rámutatott: az udvarhelyi kulturális élet egyszerre gazdag és kényelmes. A térhiányra vonatkozó kifogásokat mesterkéltnek tartja – válaszolva a két évvel ezelőtti felvetésekre –, szerinte a meglévő helyszínek nincsenek eléggé kihasználva.

„Azt kell ezzel kapcsolatban látni, hogy nagyon sok alkalommal a polgármesterek – és ezt egyáltalán nem visszamutogatásként mondom – szerettek sportot űzni abból, hogy ők behoznak valamit Udvarhelyre, ami mögé szerveződik egy kritikus kulturális tömeg, és az aztán már megszüntethetetlenné válik. Mert minek vállaljunk fel egy konfliktust, hogy egy intézményt csökkentsünk arra hivatkozva, hogy nincs elég látogató?”

A polgármester szívesen lemérné a valós látogatottságot a jelenlegi önbevallásos adatok helyett: 

„Mindig elmondjuk, hogy a kultúra nagyon fontos, nagyon értékes, de a belépőt azért nem kellene kérni, mert akkor nem esik be az a kevés ember se, aki amúgy beesett. Saját magunkat nagyon sokat ámítjuk.” 

Szerinte a kihasználatlanság mögött az is áll, hogy az intézményvezetők nincsenek rákényszerítve a megszokott ingerküszöbükön kívüli rendezvények befogadására.

A moderátor a részvételi költségvetés témáját is bedobta. Szakács-Paál kifejtette: mivel a korábbi minták nem hoztak áttörést, egy új, játékosított (gamifikált) rendszeren dolgoznak a készülő városi applikációban. A lakosok virtuális „udvarlejeket” kapnának az adójuk arányában, amiket közvetlenül oszthatóvá tennének a helyi kezdeményezések között. Ha egy projekt eléri a kritikus tömeget, a város valódi költségvetési keretet rendel hozzá.

„Azt tudjuk mondani az embereknek, hogy te, aki egy kétszobás lakásban laksz a Tábor-negyedben, van egy középkategóriás autód és befizetsz 450 lej adót, te kaptál 450 lejnyi kupont. A város gyakorlatilag közszolgáltatás formájában az adód teljes egészét visszaadja, ha te évente egyszer hajlandó vagy elmenni színházba, strandra és megnézed a kézicsapat mérkőzését is” – magyarázta a polgármester.

Arra a kérdésre, hogy hány udvarlej kellene a kulturális étvágy meghozásához, Győrfi Kata tisztázta: a közönségszervezés nem lehet a művész feladata.

„Szerintem érdemes leválasztani a művészt attól, ami a közönsége. A kettő között ott van az állam, a város, az intézmény, és elsősorban az iskola. Ha az emberek nem jönnek, az nem azért van, mert a művész rossz, hanem mert az embereknek nincs igényük. Ha az átlagember nem kíván színházba, koncertre vagy a Filharmónia előadására járni, az nem csak a Filharmónia problémája, hanem azoké a köztes aktoroké is, akik nem alakítják ki erre az igényt” – fogalmazott Győrfi, hozzátéve, hogy az átlagembert magára is érti.

Bezzegből a langyos vízbe

Szakács-Paál István elismerte, hogy a városvezetésnek a valós igények alapján kell meghoznia a nehéz döntéseket, még ha ez fájdalmas is lesz: 

„Ha egy ingyenes kuponnál is csak félházas a Filharmónia, el kell döntenünk: felvállaljuk a missziót, és közelebb visszük az emberekhez a zenét, vagy elengedjük, és a megspórolt pénzt a színházra, a művelődési házra vagy az új generációs ágazatokra költjük.”

A polgármester szerint Udvarhely mind a kultúra, mind a sport terén „langyos vízben van”, nincsenek kiemelkedő eredményei.

Figyelmeztetett: ha a következő években nem lépnek, a működési költségek felemésztik a fejlesztési büdzsét. Ezzel párhuzamosan komoly várospolitikai önkritikát is gyakorolt:

„Ezt a szembenézést elfelejtettük megtenni az elmúlt 20 évben. Udvarhely még mindig abban a képben él maga előtt, mint ami ezelőtt két évtizeddel volt: a bezzegváros, a Székely Anyaváros. Miközben az idő elszaladt mellettünk, és nem mi voltunk a változások nyertesei. Ez egy abszolút saját önkritika is. Ha nem lenne az ember ilyen bátortalan az elején, akkor egyből húsba kellett volna vágni nagyon mélyen, nagyon sok területen. És akkor most tisztább lenne a kép. Sok lenne a haragos, de tiszta lenne a kép.”

Amikor Pál Emil számonkérte a korábban ígért, az egész kulturális szférát összefogó menedzseri pozíciót, a polgármester elismerte: a folyamat egyáltalán nem haladt. Ennek egyik okát a szféra politikai beágyazottságában és az intézményvezetők közötti óvatos távolságtartásban látja. Illetve egy új független főigazgató kinevezését is feleslegesnek látja: 

„Nekünk hat-hét kulturális intézményünk van hat igazgatóval. Teljesen nevetséges lenne most egy főigazgatót is felvenni, akit amúgy sem fogadnának el.”

A kérdést, hogy lesz-e székek „kihúzása” emberek alól, elkerülve a polgármester a hatékonyságot kérte számon. Ésszerűsítési példaként a jegyértékesítést hozta fel: feleslegesnek tartja, hogy három intézményben is külön jegyeladót fizessenek, miközben az online értékesítés mellett a személyes vásárlást akár a városháza portása is kiszolgálhatná.

„Ezek felesleges pozíciók. Az itt megspórolt pénzt arra kellene költeni, hogy valami újat, innovatívabbat hozzunk a városba.”

Vállalkozói logika vs. közjó: Hogyan szerezzünk pénzt?

Szakács-Paál a feladatok kiszervezésében és a vállalkozói szféra bevonásában látja a kiutat: a városháza helyett motivált piaci szereplőkre vagy társadalmi vállalkozásokra bízná az olyan infrastruktúrák üzemeltetését, mint az új csillagvizsgáló, a Szejkefürdő vagy a motokrosszpálya. 

„Az új csillagvizsgálóhoz a könyvtár rögtön két új embert kért, ahelyett hogy odaadnánk egy társadalmi vállalkozási pályázatot nyert vállalkozónak, aki motivált abban, hogy ott menjenek a dolgok, mert abból fog megélni hosszú távon.”

Miklósi Dénes erre reagálva határozottan figyelmeztetett: veszélyes a kultúrát tisztán piaci alapon megközelíteni.

A művészet nem magántulajdon, hanem a közjó része. A széteső infrastruktúra kapcsán rámutatott: a város identitásához tartozó helyszínek (Szejke, lepusztult strand, megszüntetett Sósfürdő) leépülése deprimáló a helyiek számára. 

„Lehet bármilyen cuki az oldal fent, és nem tudom, milyen kisvasút, és szálloda készül, de ami mellett az ember elmegy, a strand, az kétségbeejtő.” 

Rámutatott az online tér okozta globális kihívásra is: a valódi kérdés az, mi a szerepe a személyes találkozásokra épülő kultúrának egy olyan világban, ahol otthonról is minden elérhető.

–Polgármester úr, mielőtt megszüntetjük a filharmóniát… – indított Győrfi Kata, majd rámutatott, hogy a forráshiányra létezik piaci logikán kívüli megoldás is. Javasolta egy közös, intézményközi pályázatírói kapacitás és egyesületi háttér kiépítését:

„Szerintem nem csak piaci alapon lehet fenntartani Udvarhelyt, nem csak a vállalkozók tudják fenntartani, hanem le tudunk hívni olyan pénzeket, amik kulturálisan is fel tudják lendíteni ezt a várost, és utána akár fenn is tudják tartani a kulturális életét. Lehet, nem kell ennyi pénzt elkölteni az intézményekre, hanem kábé sarokba kell őket szorítani: elő kell teremtsd magadnak, és ezek a módszerek állnak a rendelkezésedre.”

Szakács-Paál támogatta az elképzelést. Elárulta: eredeti tervei szerint (ha nem lett volna belőle polgármester) a Hargita Business Center (HBC) inkubátorház egyik emeletét a civil szervezeteknek adta volna át, ahol jogi és projektmenedzsmenti segítséget kaptak volna a pályázati források lehívásához – ahogyan a HBC is a költségvetése 30 százalékát ilyen pályázatokból fedezte. 

Szerinte a civilek sokszor tévesen azt hiszik, minden pénzt politikai alapon osztanak, pedig a lehetőségek adottak – a mesterséges intelligencia korában pedig a pályázatírás is leegyszerűsödött: „ha megvan a törvényi háttér és a jó ötlet, az AI segít a megírásban és a költségvetés ellenőrzésében is. A határ a csillagos ég.”

Schwarzenegger Temesváron

A beszélgetés végén a nézőtéri hozzászólások adtak keretet az estnek.

Egyrészt elhangzott egy határozott kritika a közönségépítés hiányáról. Egy megszólaló Marosvásárhely példáját hozta fel, ahol a Kultúrpalota koncertjeire korábban senki sem járt, de azzal, hogy a tankerület diákjait rendszeresen oda hordták zeneórákra, idővel beérett egy értő közönség, ami később fesztiválokhoz és turisztikai bevételekhez vezetett. A tanulság: nem a közönséghiányra kell hivatkozni, hanem meg kell teremteni az igényt.

A kerekasztal-beszélgetés csattanóját egy másik nézői anekdota adta meg, aki a kulturális pályázatok és a közönségszervezés visszásságait egy Temesváron megesett történettel illusztrálta:

– Kozma Levente képzőművész mesélte, hogy a temesvári városházán a kultúra és a sport egy bizottsághoz tartozott, így két nyugdíjas író és három sportoló bírált el minden pályázatot. Abban az évben, amikor az ő videóművészeti fesztiváljuk elbukta a támogatást, a legnagyobb összeget a „Kulturista Egyesület” nyerte – igen, a kultúra és a sport együtt kulturizmus. A tervük az volt, hogy meghívják Arnold Schwarzeneggert Temesvárra megmutatni az izmait. A színész ugyan sosem érkezett meg, de a városvezetés kifizette a hatalmas összeget...

Mit tudtunk meg a 2.0-ás kerekasztal-beszélgetésből Udvarhely kulturális élete kapcsán?

Ha egy-két év múlva ismét megszerveznek egy hasonló kerekasztal-beszélgetés, akkor itt összefoglaljuk, hogy most mivel is maradtunk:

• Elindult a párbeszéd, de a feszültség megmaradt. A civil szerveződések, az intézmények és a városvezetés közelednek egymáshoz, de az intézményi berendezkedés és a független alkotók közötti generációs, illetve szemléletbeli ellentétek továbbra is élesek.
• Az infrastruktúra nem hiányzik, a hatékonyság annál inkább. A meglévő terek nincsenek megfelelően kihasználva, a megszokás és a kényelem elfedik a valós látogatottsági adatokat.
• Változtatni kell a nyelvezeten és dolgozni az igényteremtésen. A szakmai bikkfanyelv elijeszti a közönséget; a kultúra szervezőinek a passzív várakozás helyett aktívan kell megszólítani és nevelni a városlakókat.
• Nehéz várospolitikai döntések várhatóak. A „bezzegváros” nosztalgiájából ébredve a városvezetés kénytelen lesz racionalizálni a működési költségeket és felmérni a valós lakossági igényeket.
• Míg a polgármester a vállalkozói szemléletben látja a megmaradást, a szakma a művészet közösségi jellegét félti. Megoldási alapként a közös pályázati kapacitások kiépítése szolgálhat.

És lassan azon is érdemes gondolkodni, hogy mire költitek majd a saját virtuális „udvarlejeiteket”.