Szabad-e a lányoknak locsolni?

A húsvét az az ünnep, ahol a nő a díszlet, a fiú a cselekmény. De miért kell ennek így lennie? És miért nem lehet egyszer csak simán megenni azt a süteményt?

Ezen gondolkoztunk Emőkével. Félkövér betűtípussal olvashatjátok Emőke gondolatait, normál betűtípussal pedig az enyémeket.

Unalom, igazságtalanságérzet és rosszullét –  Így emlékszem vissza gyerekkorom húsvétjaira. Végtelenül untam, hogy egy csillogó szobában, teljes díszben kellett várakoznom. Bár fiú lennék – gondoltam sokszor.

Én ilyenkor kifejezetten imádtam, hogy lány vagyok. Anyuval már hetekkel előtte kitaláltuk, hogy mi lesz az ünnepi outfit, és estem kétségbe, ha havat jósoltak, mert hogy veszek úgy szoknyát? 

Az egész család összegyűlt nagymamához vidékre, egy nagy, hangos, jókedvű forgatagnak láttam az egészet gyerekként, amelynek a koronája a tojásfestés volt. Imádtam az egész folyamatot, a szép színeket, az akkoriban divatos matricákat, hogy a felnőttek bevettek maguk közé, és kihallgathattam a pletykákat. 

A várakozás maga volt a végtelen. Tiszta haj, makulátlan ruha, cipőfűző precízen masnira kötve – és a kimondatlan utasítás: maradj így. Ne gyűrd össze a szoknyád. Ne morzsáld tele magad. Ne egyél túl sok sütit – sőt, ne is egyél, mert a süteményes tálca a vendégeknek van. Egy sütemény hiánya is zavarja az összképet. A látvány számít. És te magad is ennek a látványnak a része vagy.

És micsoda látványnak! Színes tojások, kalács, szép ruha. Mindig korán keltünk húsvéthétfőn, hogy legyen idő szépen elkészülni. Az ablakból lestük, hogy ki érkezik, az ajtó között vigyorogva vártuk a locsolókat – főleg azokat, akik még tetszettek is. A kedvenceim az akkor még suhanc nagybátyám barátai voltak. Óriási menőségnek éreztem, hogy ilyen nagy fiúk jöttek ENGEM (és a család többi női tagját természetesen, de az kit érdekelt) meglocsolni. 

A fiúkat más szabályok kötötték – pontosabban, nem kötötte őket semmi. Csak úgy betoppantak: néha illedelmesen, máskor vihogva, sőt, az idősebbek néha lődörögve. Mondtak egy verset – néha alig volt több pár szónál és minden kreativitást mellőzött –, aztán nyújtották a kezüket, és vitték is a jutalmukat: tojást, pénzt, sütit, üdítőt. Aztán odébbálltak. Mi, lányok pedig maradtunk, és nekiláttunk újratölteni a tálcákat, eltüntetni a kiloccsant szörp nyomait, kisimítani a gyűrött terítőt. 

Azért nekem is voltak kritikai észrevételeim a dolgokról. Először is: a locsoló vers elmondása, majd a kérdés, hogy szabad-e locsolni, és a válasz, hogy igen, legalább annyira kínos, mint amikor nekem éneklik a Boldog születésnapot! dalt és nem tudom, hogy énekeljek-e vagy csak álljak és hallgassam. Aztán volt, amikor nem sikerült időben bezárni a kaput, és az előre várt srácokon kívül belődörgött néhány felesért locsolni járó, erősen tántorgó idősödő férfi. 

És jöttek a kölnik. Tömérdek. Olcsó, tömény illatok, amelyek nem keveredtek, hanem harcoltak egymással a levegőben. Minden újabb locsoló egy újabb illatcsata. A hajam lett a csatatér, hiába kértem szépen, könyörögve, hogy legalább azt hagyják ki. Ez annak, aki felnőttként még a saját parfümjeitől is émelyegni kezd, maga volt a pokol. 

A maga után fehér foltot hagyó fújós dezodort ne is említsük. Ha valaki olyannal be talált fújni, meg volt lőve az aznapi szettünk teljes egészében. A víz a legemberibb megoldás – nem büdös, csak hideg. 

És a procedúra napokkal korábban kezdődött. Akkor még csak a háttérben segédkeztem, apró kézzel törölgettem a kristálypoharakat, figyeltem, ahogy anyukám ablakot pucol, és süteményt süt hajnaltól késő estig – sósat, édeset, minden ízlést lefedve. Meg kellett komponálni egy tökéletes világot. Egy világot, aminek senki nem kérdezte, hogy akarsz-e a része lenni. 

Valóban nem kérdezték, de én akartam. Nem a locsolásért, vagy a nekem tetsző szomszéd fiú figyelméért, esetleg a szép ruháért, hanem azért a miliőért, ami ilyenkor megteremtődött nagymama házában, hogy együtt volt a család.

Hetedik osztályban végül fellázadtunk a barátnőmmel. Nem otthon vártuk a locsolókat, helyette elmentünk vidámparkba, ami éppen a Junior parkolóban vert tábort. Emlékszem, mennyire különös volt a húsvéthétfői utcákon járni – olyan volt, mintha valami titokzatos járvány söpört volna végig a városon, amely kizárólag a nőket döntötte le lábukról. A férfiak lábait esetleg összezavarta, lődörögtek. 

A parkban egy ideig tényleg vidámak voltunk. Aztán találkoztunk néhány szifonnal felszerelkezett fiúval. Rövid volt az összecsapás – csuromvizesen, átfázva bandukoltunk haza. Évekig nem mozdultam ki otthonról húsvéthétfőn. 

De hazudnék, ha azt mondanám, hogy csak rossz húsvétjaim voltak. Egy évben, még kislányként elkísértem a fiatalabb unokatestvéremet locsolni. Ő mondta a verset, én csak kísérő voltam, de valahogy az egész más fényt kapott. Másik szerep, másik szemszög. Egy vers, egy mosoly, és már jött is a csoki, a sütemény, a pénz. Ezt még lehet, meg tudtam volna szokni. 

Aztán tiniként, fiatal felnőttként fogadtam pár közeli barátomat locsolni, de az inkább volt baráti összeülés, mintsem locsolás. Nem volt kínos vers, esetleg csak Zámbó Jimmy-feldolgozás, sem végtelen várakozás.

Mi is megtörtük egy ideje már a gyerekkori szokást. Valahol a kamaszkorom derekán elmaradoztak a családi összeröffenős húsvétok, otthon ünnepeltünk a szűk családdal a tömbházban. Csakhogy akkora bárki, akinek valaha locsolási szándéka lett volna a családunk irányába, megtanulta, hogy mi ilyenkor nem vagyunk otthon. Zavarba ejtő volt az első alkalom, amikor otthon vártuk a fiúkat, és szinte senki nem érkezett, ráadásul nem hogy a tágabb családi kör nem volt együtt, még a szűkebb sem, hiszen aput ugyanúgy várták a rokonok, komaasszonyok.

Hamar meglett a megoldás: húsvéthétfőn szépen felöltözve fogjuk magunkat, és elvisszük aput locsolni. Ez két szempontból is tökéletes: egy, mi sem hervadunk el, mert mindig találkozunk utunk során olyan férfirokonnal, aki nem hagyja ezt – tojáskofrácsban visszük magunkkal a színes tojásokat. Kettő, hogy mi is részesülünk a fiúk privilégiumából: mosoly, csoki, sütemény, üdítő, bor meg minden, ami kell és még verset sem kell mondani.