Nem elmenni, hazatérni volt a nehéz

Azt mondja, van valami a gondolkodásmódjában, amit csak innen vihetett magával. Hogy van a szövegeiben egy észrevétlenül beszűrődő „székely rafinéria”, amit tanárai is éreznek.

Vass Réka fiatal kurátor, aki Székelyudvarhelyről indult, ma Budapesten él, de egyre gyakrabban tér haza – nemcsak fizikailag, hanem gondolatban, terveiben, szándékaiban is. Szerinte a kurátorság nemcsak szakma, hanem életforma. És ha már életformák: abban is biztos, hogy a hétköznapi kultúrából lehet a legmélyebb dolgokat kihozni.

Gyökerek, amiket csak később ért meg az ember

„Hát mondjuk a születésem az eléggé ide köt” – mondja nevetve, amikor Székelyudvarhelyhez fűződő viszonyáról kérdezem. A humora visszafogott, mégis pontosan mutatja: az udvarhelyi gyökerek számára nem csupán földrajziak. Vass Réka a Palló Imre Művészeti Líceumba járt első osztálytól tizenkettedikig – ahogy fogalmaz, „ott ragadt”. Idézőjelesen.

Az idézőjelek fontosak nála: mindig keresi a másodlagos jelentéseket, az árnyalatokat, a mögöttes tartalmakat. Már középiskolásként is több médium érdekelte, nemcsak a grafika, amit hivatalosan tanult, de a festészet, szobrászat és művészettörténet is „egyenértékűleg” hatottak rá.

„Az iskolai közeg volt az, ami szakmailag a leginkább meghatározott” – meséli. „De mellette a család is sokat adott. A szüleim ismertek sok udvarhelyi művészt, és igyekezetek mindig elvinni kiállításokra, könyvbemutatókra, filmvetítésekre. Eleinte persze vonakodtam – nem értettem, miért kell ez nekem –, de később megláttam az értelmét. Ezekből a tapasztalatokból állt össze bennem az, amit ma az udvarhelyi kultúráról gondolok.”

Ez az élményvilág nem idealizált. Réka visszatekintve úgy látja, tinédzserként nem foglalkoztatta mélyrehatóan, hogy mit jelent az „itthoni kultúra”.

„Talán 5-8 nevet tudtam volna felsorolni, akik csinálták a dolgokat. Ők voltak az udvarhelyi kulturális élet, legalábbis az én gyerekszememmel. Ezt egyébként nehéz így megfogalmazni, mert visszagondolva, hogy én akkor hogyan láttam, amikor még nem is gondolkodtam el ezeken, 14-15 évesen. Ez így nehéz, de mindenképp izgalmas.”

De mégis már ekkoriban valami motoszkálni kezdett benne, valami, ami nem feltétlen a szó szoros értelmébe vett alkotást jelentette – talán pont azért, mert nem egy harsány személyiség volt.

Nem akart művész lenni klasszikus értelemben, nem vonzotta a hagyományos alkotás. Inkább az izgatja a mai napig, hogy: mitől lesz valami jelentésteli. Hogyan épül fel egy gondolat a kiállítótérben, és miként lehet közönséget formálni.

Fordított kultúrsokk

„Nagyon vártam, hogy Budapestre költözhessek. Nem is feltétlenül egy magyar városba, hanem a magyar fővárosba” – meséli.

A MOME (Moholy-Nagy Művészeti Egyetem) designkultúra szakán kezdte meg tanulmányait, később pedig designelmélet mesterszakra lépett tovább. A váltás azonban nem volt azonnali élményrobbanás. „Nem kezdtem el erőm teljében belemerülni a kulturális életbe. Kollégiumban laktam, nem igazán mozgolódtam, inkább sportoltam. A budapesti kultúrával tulajdonképpen csak két és fél év után ismerkedtem meg igazán.”

Az első valódi kapcsolódás a várossal akkor jött, amikor albérletbe költözött. „Akkor megígértem magamnak, hogy minden héten elmegyek legalább egy kiállításra vagy estére. Belülről akartam megismerni a várost, és nem csak lakóként lenni jelen.”

Az élmények elkezdték átalakítani benne a hazai perspektívát is – de nem úgy, ahogy sokan gondolnák.

„Nem az volt a nagyobb váltás, hogy én Udvarhelyről Budapestre költöztem, hanem mindig az, amikor hazalátogattam Udvarhelyre. Egyfajta fordított kultursokként (reverse culture shock - szerk. megj.) tudnám megfogalmazni. ​”