Mire elég Udvarhelyen egy sárga nadrág?

Wagner Áron öt éve, 2021 óta a Tomcsa Sándor Színház társulatának tagja, miután Nagyváradról indulva elvégezte a színit Kolozsváron. Valahogy mindig azt éreztem vele kapcsolatban, hogy bár úgy tűnik, mindenki ismeri, mintha senki nem ismerné igazán. Kíváncsi voltam, ki ő valójában, mit gondol dolgokról.

Végül a kanapén nemcsak az udvarhelyi színészlét szépségeiről és buborékszerűségéről beszélgettünk, hanem arról is, hogy egyáltalán van-e még ereje a színháznak?

Mindent fiatalt a színire!

Áron tudatos színész, akinél a precizitás és a befektetett energia a kulcs. Ez árad az általa megformált karakterek minden mozdulatából, vagy abból, hogy kéri a kritikát és ahogy odafigyel rá.

Van egy pont olyan elvégezendő feladat, mint bármelyik más szakmában, ami azt jelenti, hogy le kell üljél, meg kell tanulnod azt az X mennyiségű szöveget. Seggelsz, aláhúzod a hangsúlyokat, kitalálod a karaktert... Ha nem tudod pontosan tudatosítani, hogy mitől jó az, ami éppen történt, akkor lehet, hogy legközelebb nem fogod megtalálni ugyanazt.

Bár ez tovább erősíthetné a fejünkben élő távolságtartó, csendes képet, a színpadon Áron számára is elkerülhetetlen az esendőség. Szerinte a színészet nem csak munka, hanem egyfajta erős önismeret:

Onnantól kezdve, hogy nagyon sűrűn dolgozunk magunkból, a testünkből, a lelkünkből, fontos az öntudatosság. Én azt éreztem, hogy minden fiatalnak el kéne végeznie egy év színit, hogy közelebb kerüljön a saját lelkéhez, testéhez.

Tünde adta, és Tünde elvette.

A magánélet és a színpad közti határ néha nála is elmosódik, az önismeret pedig olykor fizikai áldozatokkal jár. Az Ábel a rengetegben főszerepe nemcsak nem csak egy metafora volt Áron udvarhelyi életére, hanem egy tízéves korszak radikális lezárásáról is – szó szerint.

Tóth Tünde kért meg még Váradon, hogy növesszem meg a hajam a Diótörőhöz. Megnövesztettem, és úgy maradt tíz évig. Aztán Tünde megjelent Udvarhelyen rendezni, és a próbafolyamat felénél mondta: te figyelj, jó lenne, ha levágnánk mondjuk kopaszra. És megtörtént. Szóval Tünde adta, és Tünde elvette.

De hiába a teljes odaadás, a test és a lélek vászonra, vagy éppen színpadra vitele, Áronban ott feszül a kérdés: van-e ennek az egésznek visszhangja a színház falain kívül? Bizonytalansága a színház társadalmi erejével kapcsolatban mellbevágó. Nem egy elefántcsonttoronyból beszél, hanem az utca szintjéről, ahol a kultúrának ugyanúgy bizonyítania kellene a hasznát, mint a kórháznak vagy az iskolának.

„Számomra óriási kérdés, hogy a színház társadalmilag hasznos-e. Ha megkérdeznénk bárkit az utcán, hogy az adóját a tanügybe, az egészségügybe vagy a kultúrára adná, biztos azt fognak mondani, hogy az első kettő, és teljesen megértem. Kérdés számomra, hogy az, amit csinálunk, aminek valamennyire láthatatlan az eredménye, meg eltűnik...

tudunk-e hatást gyakorolni a társadalomra?”

Ez a kétely például az SZFE-ügy kapcsán válhatott számunkra, talán számára is bizonyossá: hiába a legőszintébb művészi segélykiáltás, ha a társadalom nem visszhangozza azt. Akkor az egyetem autonómiájának elvesztése ellen a hallgatók és oktatók hónapokig tartó blokáddal és látványos színházi akciókkal tiltakoztak, ám a hatalom végül mégis bedarálta az intézményt. Az ijesztő számára nem is a változás elmaradása, hanem az azóta beállt néma csend.

„Nagyon ijesztő, hogy semmi nem lett belőle, hogy süket füleket találtak a társadalom részéről. (...) Meg olyan hamar normalizáljuk ezt is, hogy megtörtént, és minden megy tovább. Mintha semmi se történt volna.”

Ez a bizonytalanság kíséri az udvarhelyi utcákon is, ahol a pezsgő diákélet és a megállapodott középkorúak között tátong egy óriási generációs űr. Ebben a „betöltetlen területben” próbál létezni, miközben a szakmája egyszerre jelent számára biztonságos burkot és elszigeteltséget.

Végigmentem egyszer az utcán, van egy sárga nadrágom, nagyon-nagyon szeretem, és az volt az érzésem, hogy nagyon sokan megnéznek. Ha egy picit más vagy, vagy kilógsz a sorból egy kisvárosban, akkor hamar fel tudod magadra kelteni a figyelmet.

Ha elfogy a levegő

Bár a színházban jelenleg „jól van használva”, a maradás nála nem érzelmi, hanem minőségi kérdés. Nem akar udvarhelyi nyugdíjas lenni, ha a szakmai vagy emberi levegő elfogy körülötte.

Hamar azt éreztem, hogy nem akarok itt nyugdíjat kapni. Remélem, hogy leszek olyan bátor, hogy ha egyszer oda jutok, akkor felmerek állni, és itt merem hagyni Udvarhelyet, ha azt érzem, hogy már nem ad eleget szakmailag, magánéletileg, stb.

Hogyan lehet megbirkózni a kisvárosi lelassultsággal, mi köze a fogorvosok tömésének a színházi burokhoz, és miért éhezik egy színész a nézők őszinte, néha kíméletlen visszajelzésére? Hogyan maradhat valaki magánemberként a „biztonsági zónán” belül úgy, hogy közben a színpadon minden este darabokra szedik?

Az udvarhelyi magányról, a „buroklétről” és a sárga nadrágos igazságokról a teljes beszélgetésben hallhatsz.

Nézd meg a teljes beszélgetést itt: