Miért nem állunk sorban a benzinkútnál?

Mikor volt a valaha volt legnagyobb olajsokk? 1973-ban? 1979-ben? Vagy 2026-ban? Idén nem láttunk hosszú kocsisorokat üres benzinkutak előtt, tehát kizárhatjuk az idei évet, nem?

Nos… nem. 

Hihetetlennek tűnhet, de Fatih Birol, a Nemzetközi Energiaügynökség feje áprilisban kontextusba helyezte, hogy milyen mennyiségekről van szó: ‘73-ban és ‘79-ben mindkét krízis alatt napi 5 millió hordónyi olaj tűnt el a kínálatból. Idén 11 millióról beszélünk, ami még a két krízis összegét is meghaladja. Ha a 2022-es orosz inváziós sokkot vesszük alapul, akkor 75 milliárd köbméter olaj veszett el, idén viszont 140 milliárd. Csakhogy az orosz krízist az Öböl-menti államok lazán tudták fedezni a hatalmas termelési kapacitásaik miatt, de fordítva, az Öböl-mentieket viszont nem nagyon lehet pótolni.

Akkor mégis hogy nem látszik ennyire válságosnak a helyzet most? 

Nos, több oka is van ennek: jelenleg jóval kisebb arányban játszik szerepet az olaj a gazdaságban (egyfelől tanultak a hetvenes évekből, másfelől sokat változott a gazdaság szerkezete); a békegalamb Trump kis hadjárata előtt nagyon olcsó volt az olaj, és így a tengeren rengeteg tanker úszkált a megfelelő árakra várva; viszonylag nagy stratégiai tartalékokkal rendelkezik sok ország, és azonnal elkezdték a piacra engedni az olajat, hogy csillapítsák az áremelkedést. 

Kína jelentősen – napi 4,5 millió hordóval – csökkentette a fogyasztását amellett, hogy hatalmas tartalékokat halmozott fel. De van még egy ok, amiért mi itt, Udvarhelyen nem érezzük annyira a krízist: egész egyszerűen világviszonylatban jobb földrajzi és gazdasági helyzetben vagyunk, mint a világ nagy része. 

Az Öböl-menti olajat ugyanis nagyrészt Ázsia vásárolta fel (illetve kisebb részben Afrika). Őket jóval hamarabb elérte a krízis, és mivel rengeteg ország jóval szegényebb nálunk, amit mi enyhe áremelkedésnek érzünk, az számukra katasztrofális ugrásként valósult meg. Egész egyszerűen el tudjuk vásárolni a készletet az orruk elől. Ráadásul a 2022-es energiaválság egész Európát hosszabb távon ellenállóbbá tette – talán nem tudatosítottuk, de Európát felkészültebben érte el a válság, mint sok más régiót. Változott a fogyasztásunk, bővítettük a forrásainkat, több a zöldenergia. Emiatt van az is, hogy nem láttunk olyan mértékű, akár 15–20-szoros árugrást, mint amit 2022-ben a gáz árában láthattunk.

Viszont van olyan tényező, ami lassan ki fog merülni.

A stratégiai készletek fogynak – kivéve talán Kínát, mert ők nem csak kolosszális mennyiséget halmoztak fel, de viszonylag folyamatosan vásárolnak Irántól is (az amerikai „blokád” a partok mentén lazán kikerülhető), – a tengeren úszkáló tankerek nagyrészt eladták már a készletet, az amerikai termelők pedig eléggé féltek a volatilitástól, és nem akartak nagy pénzeket lekötni a termelés növelésére. 

Fatih Birol úgy fogalmazott, hogy az olajpiacok vörös zónába kerülhetnek júliusra, ha nem nyílik meg feltételek nélkül a szoros. Erre pedig nem látszik sok esély jelenleg. Továbbra is Ázsia és Afrika legszegényebb régióin fog igazán csattanni az ostor, úgyhogy hosszú távon Trump öröksége még egy új migrációs válság is lehet majd. Idén, jövő év elejére egy élelmiszer-válság is várható: nem csak elég üzemanyag nem jut a mezőgazdasági gépeknek, de a műtrágya ellátást is felborította a háború. Ha csak az amerikai tőzsdét figyelnénk, azt hihetnénk, hogy nincs semmi gond a gazdaságban, de a fizikai valóságot nem fogják tudni örökre figyelmen kívül hagyni.

Az árak persze nem fognak a végtelenségig emelkedni, minél drágább lesz a gáz és olaj, annál több gyár és mindenféle fogyasztó fog bezárással, a szokások megváltoztatásával és más energiaforrások felhasználásával alkalmazkodni. Az is nagy kérdés, hogy ha tényleg vége szakad a háborúnak, akkor milyen hamar áll vissza a bizalom a hajózás újrakezdéséhez, és milyen hamar tudják megjavítani a károsodott üzemeket. 

Ez is hónapokat vehet igénybe, hatalmas, komplex üzemekről van szó – bár persze a magas árak csodákat tudnak tenni. 2022 előtt évekig hallgattuk, hogy fizikailag lehetetlen az orosz vezetékes gázt LNG-re cserélni, aztán mégis, egyetlen év alatt hatalmas előrelépések történtek, hiszen a magas árak elég motiválóak. Az oroszok is elég gyorsan tudják javítani a finomítóikat az ukrán dróntámadások után. 

És, bár a vártnál több idő kellett, de 

végül a termelők igyekeztek emelni az exportot: 

Kanada napi 400 ezer, Norvégia és Venezuela 200-200 ezer, Brazília 100 ezer hordóval exportált többet, mint eddig. Az amerikaiak pedig 3,8 millió hordóval adtak el többet a világnak naponta április és május 10. között. Ebből nem minden többlettermelés, sokszor csak az addigi belföldi vevőtől veszik el az adagot, hogy jobb áron adják el máshol, de azért számunkra ez még mindig a nyomás csökkenéséhez vezet – hogy ezt az amerikai szavazó a benzinárban látja viszont, az már az ő problémájuk.

Rövid távon, az elkövetkező hónapokban, 

az egyetlen biztos dolog a bizonytalanság. 

Nehéz megjósolni, hogy mi lesz az olajárral – kivéve egy szempontot: csökkeni nem fog – mivel nagyon sok múlik azon, hogy Kína és Amerika hogyan reagál. Például, ha Kína úgy ítéli meg, hogy a gyártás beindítása fontosabb neki, mint az olajár, az hatalmas fogyasztási ugrást jelenthet. Vagy ha Trump, a közelgő választásokra tekintettel, exporttilalmakkal akarja elnyerni a szavazók kegyeit, az kínálati oldalról fog nyomást gyakorolni. És az örökös, „már mindjárt béke – hupsz, megint lebombáztuk Iránt” ciklus sem a stabilitás felé tolja az árakat.

Hosszabb távon viszont Trump az általa hőn szeretett fosszilis energia sírásója lesz. Amint a hetvenes évek olajsokkjait követően, úgy az idei után is azon lesznek a kormányok, hogy soha többé ne kerüljenek ennyire kiszolgáltatott helyzetbe, mint ma. Nem csak a gazdag országok, a szegényeknek ugyanis élet-halál kérdés az energiabiztonság. Annak az időszaknak hatalmas nyertesei voltak a víz-és atomerőművek, de már akkor elkezdtek kísérletezni a gazdaságos zöldenergiával. 

Mára viszont a zöldenergia (kimondottan a nap és szél) olcsóbb még a szénnél is:

Mivel nem kell szállítani semmit, főleg nem sebezhető tengeri szorosokon, nemzetbiztonságilag is sokkal vállalhatóbb ettől függni. Nincs egyetlen hatalmas erőmű, mint mondjuk egy atomerőmű esetén, amit fel lehetne robbantani, így ilyen szempontból is biztonságosabb. Nem elhanyagolható szempontok.

Ezek, illetve a technikai fejlődés természete azt eredményezi, hogy az emberiség egész rosszul teljesít az energiaárak, és az energiamixek megjósolásában. Mindig azt feltételezzük, hogy a trendek évekig nem fognak nagyon változni. Andrew Dressler professzor szedett csokorba néhány ilyen esetet, tanulságos olvasmány. 

Van persze egy ordító problémánk jelenleg: a tárolás.

Románia is küzd ezzel, nappal leesik az áram ára, exportálni is tudunk, de estére, mikor nő a fogyasztás, kénytelen az ország drágábban importálni. Tíz–húsz évvel ezelőtt ekora mennyiségeknél csak drága és bonyolult megoldások jöhettek szóba. Például az olcsó energiával egész tavakat pumpáltak fel, hogy a drága időszakban vízerőműként működve nyerjék vissza. 

Ma viszont az akkumulátorok a napelemekhez hasonló látványos fejlődésen mennek át, ami az árak gyors csökkenésével is jár. 2022 óta átlagban feleződtek az árak. Bulgáriában idén május 26-án adtak át egy 124 MW-os akkumulátortelepet. A politikai vezetés még ambiciózusabb, már 10 gigawattot szeretnének elérni egy éven belül. Talán ezt nem érik el, de azért ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy ha egy Bulgária kaliberű, nem túl gazdag ország így halad, akkor nem biztos, hogy pár éven belül olyan méretű olajsokk érhet, mint ami ma még fenyeget.

Már egy ideje nem ideológiai kérdés az energiatranzíció, hanem gazdaságossági és energia- (illetve nemzet-) biztonsági kérdés. Áprilisban Törökországban is megtörtént az, hogy a nap és szélenergiából nyert áramtermelés meghaladta a fosszilis forrásokat, és ugyanez világszinten is megismétlődött. Ez is segít enyhíteni az olajsokk hatásait.

Gáz, ha drága

A tárolás mellett az egyik folyamatos probléma az utóbbi években az volt, hogy amikor leesik a termelés, akkor be kell üzemelni a fosszilis erőműveket.  Jellemzően ezek a gázerőművek, mert ezekkellehet a leggyorsabban reagálni a kieső termelésre. Csakhogy az áram végső árát a legdrágább hozzávaló határozza meg, és ha ez a   gáz, akkor összességében úgy néz ki a végeredmény, hogy a napi ár összességében drága – így sokáig úgy tűnhetett, hogy nem éri meg a megújulókra alapozni.

Csakhogy minél jobban sikerül kiiktatni a gázt, annál kevésbé lesz ez gond. A spanyolok ettől már eléggé függetlenedtek, most a britek is elérték azt a szintet, hogy a termelés 15 százalékát mér nem tudja drágítani a gáz, a többiben pedig kisebb mértékben van jelen. Egy nagy olyan hálózat, ahol nagy a tárolási kapacitás, ott pedig még kevésbé tud beleszólni a gáz az árakba.

A tárolás jövőjéről, és a várható energiahelyzetről írt kiváló magyar nyelvű cikket Szilva Attila fizikus.

Tehát összességében: idén igyekezzünk visszafogni az energiafogyasztásunkat, számítsunk az inflációra, főleg az élelmiszerekben. De ha ezt az időszakot átvészeljük, akkor már jó eséllyel könnyebb idők fognak várni.