A békegalamb Trump újabb örökös háborút indított?

Donald Trump amerikai elnök meglépte azt, amit egyik amerikai elnök sem vállalt be eddig. Ezzel be is bizonyította, hogy azok milyen okosan döntöttek.

A januári venezuelai művelet látszólagos sikerén felbátorodva Donald Trump február végén megtámadta Iránt is. Legalább annyi esze volt, egyelőre, hogy nem küldött be katonát az országba. Bár ennek minden bizonnyal hangsúlyosabb oka az, hogy jelenleg eléggé népszerűtlen lépés lenne közel-keleti ország megszállásával próbálkozni. Mondjuk úgy, frissek még az élmények… 

Így legalább nem halt meg több ezer amerikai katona, csak sikerült:

1. lecserélni Khomeinit Khomeinire,

2. nincs kilátás a nukleáris program leállítására, pedig Trump első elnöksége előtt még volt,

3. és még a végén az is lehet, hogy az eddig szabadon hajózható híres öböl, az Öböl-menti államok névadója, fizetős lesz, mint az autópályák – csak itt nem lehet a kis folyókon meg patakokon közlekedve kikerülni a fizetést.

Szinte játszott még ezzel a tűzzel az USA

Az iráni forradalom utáni években ugyan került szembe az amerikai flotta az iránival, de ezek a pillanatok lényegében az iraki-iráni háború (1980–1988) részei voltak. 

Ekkor egy kedves fiatalembert támogatott közvetve az Egyesült Államok, Szaddám Husszein néven, akiről később más okokból lehetett hallani a hírekben. Újabb fejezet az USA kiváló döntéseinek sorában. 

Talán felfedezhet az olvasó párhuzamokat a mai időszakkal, ha felemlegetjük, hogy az irakiak gyors győzelemre számítottak a forradalom utáni iráni káoszra alapozva. Ehelyett Irán keményen küzdött, és amolyan patthelyzetet kényszerített ki a nála jóval gazdagabb és felszereltebb Irakkal szemben.

Ma viszont Iránnak van jelentős befolyása Irakban az amerikai kivonulás utáni káoszt kihasználva. Emellett ma Irán egy jól szervezett, szankciókon edződött ország, viszonylag jó orosz és kínai kapcsolatokkal. 

Az akkori amerikai műveleteknek (Operation Earnest Will, Operation Praying Mantis) ráadásul jóval szűkebb céljuk volt: elsősorban a szabad hajózás biztosítása, és semmiképpen sem a rezsim teljes létezésének megdöntése. Utóbbira amúgy is ott voltak az irakiak. De már ekkor, illetve a forradalom utáni túszkrízis során, tisztában voltak azzal az amerikaiak, hogy a Hormuzi-szorosban csak nagyon felkészülten és elővigyázatosan mozoghatnak, mert még egy legyengült Irán is súlyos problémákat tud okozni az egész világnak.

A sok millió dolláros challenge

2002-ben pedig, július 24-től augusztus 15-ig az amerikaiak a Millennium Challenge 2002 nevet viselő háborús játékkal szimuláltak le egy meg nem nevezett (de nyilvánvalóan Irán) öböl-menti állam elleni hadműveleteket. Csak hogy érezzük ennek a számítógépes és fizikai gyakorlatokat ötvöző „játéknak” a súlyát, hadd említsem meg, hogy 250 millió dolláros árcímkével járt ez a kis gyakorlat – és a kétezres évek dollárja nem a 2026-os vásárlóerejével rendelkezett.

A Vörös csapatot (azaz az ellenfelet) Paul K. Van Riper nyugalmazott altábornagy vezette. Úgy tűnik, leosztották neki azt a feladatot, amit teljesen vesztes helyzetnek gondoltak, Van Riper viszont úgy gondolta, hogy ő nem szeretne kikapni, és ténylegesen a túlélésre összpontosító ellenfél fejével fog gondolkodni. A legérdekesebb az egészben, hogy az akkori eszközökkel lényegében végrehajtotta azt, ami most a legforróbb harcászati modell Ukrajna fölött és Irán partjainál, csak ma drónhadviselésként ismerjük.

Az ő rendelkezésére robotrebülőgépek és kamikaze motorcsónakok álltak (utóbbiakat ma is használja Irán), és ezekkel olyan hirtelen, túlterhelő támadást hajtott végre, ami következtében a kék csapat elvesztett 16 hadihajót, ezek egyike egy egész repülőgép-hordozó, és emellett még öt helikopterhordozó dokkhajót. Velük együtt 20 ezer katona is elveszett volna. Egész egyszerűen katasztrofális számokról van szó.

Mit reagált az amerikai vezetés? 

Talán újragondolták a hadviselés alapjait? Kielemezték mélyen a tanulságokat és a veszélyeket? Innovatív versenyt írtak ki újszerű technikai megoldásokra? 

Dehogy, egész egyszerűen újraindították a játékot, ami alatt lényegében megkötötték Van Riper kezét, előírták, hogy mit tehet és mit nem. Például nem csak, hogy nem támadhatott, de ostoba módon bekapcsolt radarokkal kellett hagynia a légvédelmi rendszereit, és a kékek tudták előre, hogy hol vannak a csapatai. Ami egyébként korántsem lenne ennyire egyszerű Irán hegyvidékes partjainál – vagy úgy bárhol Iránban. A Haditechnikai Kerekasztalnak van egy rövid magyar nyelvű összefoglalója a szimulációról.

Azért arra jó volt a játék, hogy akinek van szeme a látásra, az lássa, hogy egy iráni hadművelet elképesztően veszélyes lesz. Talán annyit a mai napig megjegyezett az amerikai haditengerészet, hogy a Hormuzi-szorostól legalább tisztes távolságot kell tartani. Ennek ellenére a USS Gerald R. Ford repülőgéphordozót ki kellett vonniuk a térségből, mert tűz ütött ki rajta. Az amerikaiak tagadják, hogy a háborúval állna öszefüggésben a kár. 

Hogy elhiszi-e az olvasó ezt nekik, vagy sem, az mindenkinek a saját döntése, de érdemes tudni, hogy az Perzsa-öböl menti amerikai légibázisok által elszenvedett károkról is utólag kiderült, hogy a beismertnél jóval súlyosabbak voltak. Úgy vert szét amerikai bázisokat Irán olcsó drónokkal, hogy előtte az ukrán fronton jól látható volt ezeknek az eszközöknek a radikális hatása, és Ukrajna felajánlotta a tapasztalatok átadását, oktatását. Csakhogy az USA, mint Van Riperrel szemben évtizedekkel korábban, 

túl öntelt volt ahhoz, hogy tanuljon.

Amint ahhoz is túl öntelt volt, hogy olyan apróságokkal foglalkozzon, hogy mennyire kulcsfontosságú a Hormuzi-szoros a világgazdaság működéséhez. Nincs sok ilyen pont  a világon, a Szuezi-csatorna nem olyan rég szerepelt a hírekben (és mémekben), de nem sikerült észben tartani. 

Úgyhogy jelenleg ott tartunk, hogy az Egyesült Államok nem tud elérni lényegében semmit Irán ellen, de nem is akar szégyenszemre elkullogni, Irán pedig nem engedhet nagyon, mert a rezsim, vagy akár az állam is összeomolhat, úgyhogy inkább most akarja kihozni, amit csak lehet. A békegalamb Trump jó eséllyel újabb örökös háborút indított, akkor is, ha  a pénzpiacok valamiért folyamatosan úgy áraznak, mintha küszöbön lenne a béke.

Hogy ebből ki milyen hasznot húz, azt most túl nagy falat lenne ebben a cikkben tárgyalni. Közben pedig látható, hogy ugyanazt a pár hetet éljük át folyamatosan: Trump bejelent valami bombasztikusat, Irán cáfolja, Amerika bombáz egyet, Irán is visszabombáz valamit, pár nap csend, és kezdjük elölről. Ráadásul Trump a világgazdaságot megnyomorító lépését egy amerikai választási évben indította el, és folyton alá is ássa a saját szavahihetőségét azzal, hogy nem képes egy héten át konzisztents álláspontot fenntartani. 

Kivel tudna így tárgyalni Irán?

Amerika a maga során be tudná fejezni a háborút, ha lenyelné azt, hogy vesztett. De a már így is megtépázott imidzsének ez egyelőre nem tűnik elfogadható árnak. Irán pedig a jelenre kénytelen fókuszálni, jobb a mai veréb a holnapi túzoknál.

A Hormuzi-szorossal a jövőben még tud majd nyomást gyakorolni a világra, ha újra bombázzák. De azzal lényegében mindenki tisztában van, hogy az Öböl-menti államok egyre több megoldást fognak kiépíteni a hasonló helyzetek elkerülése érdekében: például új vezetékekel, köz- és vasúti kapcsolatokkal kerülik ki a gócpontot. Úgyhogy a mainál job alkalom már nem nagyon lesz számára. 

Az atomfegyverek pedig, 

az oroszok és az amerikaiak utóbbi négy éves kalandozásai után, pedig csak sokasodni fognak a világban, mert látható, hogy az atombomba a garancia arra, hogy ne kezdjen el valamelyik nagyhatalom hirtelen bombázni vagy akár megszállást megkísérelni. Emiatt Irán is nehezen mond le a fejlesztésről. Főleg olyan körülmények között, hogy láthatóan Amerika egyetlen ígérete sem ér semmit, sem Ukrajna, sem Európa, sem az arab szövetségesei felé – hát akkor mennyire veheti Irán komolyan?

De még így sincs vége a történetnek – Trump sikeresen felháborította és megijesztette a szövetségeseit – nemcsak Európában, de Ázsiában sincs étvágy arra, hogy bárki is csatlakozzon az öngyilkos hadjárathoz. Közben viszont mind Kína, mind Oroszország, akiknek úgy udvarol Trump, mint egy szerelmes kamasz, titokban Iránt támogatják, kereskedelemmel (azaz végső soron pénzzel), szatellit képekkel és hírszerzéssel, illetve most már egyenesen katonai felszerelésekkel (például drón- és rakéta alkatrészekkel). Trump ostorozza a szövetségeseit, de az igazi, kézzelfogható segítség miatt viszont még panaszkodni sem mer Putyinnál vagy Hszinél.

Így hát Iránban marad a megerősödött katonai diktatúra, Amerika marad a veszélyesen kimerített fegyvertartalékokkal és a szégyennel, a világ pedig azzal a tudattal, hogy Amerika már nem is akar, de nem is képes megvédeni a szövetségeit, ha igazán forróvá válik a helyzet.

Trump erőt akart mutatni, ehelyett azt bizonyította be, hogy az Egyesült Államok megbízhatatlan, kaotikus, és már csak árnyéka korábbi önmagának. A birodalom gyorsabban hanyatlik, mint azt remélni merték az ellenségei.