Let's make Székelyudvarhely great! Again?
Az, hogy milyen jövő vár ránk, attól függ, hogy a stagnálástól vagy a státusvesztéstől félünk jobban. Mire tippelsz?
Ti már annak is örültetek, hogy Szász Jenő átvert titeket, mert közben valakinek éreztétek magatokat – mondtam Nagy Györgynek pár pohár bor után a Gondűzőben. Mosolyogva bólintott. Majd megjegyezte, hogy többször kéne beszélgessünk.
A fenti beszélgetés 2021-ben hangzott el a Víz és bor című eseményen, amelyen Albert Sándor mellett akkor még András Lehel is részt vett – csak utána dobták be Pál Dénessel a törülközőt –, de jelen volt Szakács-Paál István is, akkor még a HBC igazgatójaként.
Akkoriban lett a Harvíz R.T. Székelyudvarhely ivóvíz szolgáltatója, és Albert Sándor – akkor városmenedzserként – úgy érezte, hogy ez egy jó alkalom lehet arra, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba, ezért megkérdezte, hogy tényleg a korházigazgatós cikk miatt rúgtuk ki Ufót?
Akkor pont Szinusz védett meg, aki megosztotta a társasággal, hogy Ufó mit mesélt neki arról, hogy miért döntött úgy, hogy az Átlátszó Erdélyhez igazol. Ahonnan azóta visszajött. De ez egy másik történet.
*
Így csevegtünk kedélyesen, barátilag.
Az eseményre Nagy György „nyári estéhez illő üde borokkal” készült, amitől egy idő után mindenki rendes székely férfinak kezdte érezni magát, és úgy gondoltuk, hogy vannak olyan megfejtéseink, amelyeket mindenképp meg kell osztanunk valakivel, és most volt itt a megfelelő alkalom arra, hogy ezek a megfejtések „értő” fülekre találjanak.
Így csúszhatott ki belőlem a Szász Jenős mondat.
Aminek csak annyi az apropója, hogy már 2021-ben is úgy gondoltam, hogy Székelyudvarhely gazdasági elitje egy kis ego-tuningért cserébe önként és dalolva nyelte le az akkor Szász Jenő személyében materializálódott leveli békát. Ezen a hozzáállásán akkor sem változtatott, amikor ez a kis béka – hála a bőséges erőforrásoknak és a kompetens konkurencia hiányának – gyönyörű varanggyá fejlődött.
És hát – valljuk be – a kis béka pontosan tudta, hogy ki és hol kell megmártsa a csőrét ahhoz, hogy az övé se maradjon szárazon. És ezt azóta is tudja. Még akkor is, ha közben Szász Jenő egója kinőtte a béka-jelmezt, és más bújt bele.
*
Szóval időnként nem árt belegondolnunk, hogy mennyibe is kerül nekünk az önértékelésünk, mit vagyunk hajlandóak beáldozni egy kis ego-tuningért, mitől félünk jobban, a status quo-ba kódolt stagnálástól, vagy a status quo borításában potenciálisan megbúvó státusvesztéstől.
Már csak azért is érdemes ezt végiggondolni, mert ez nagymértékben meghatározza azt, hogy milyen jövőben reménykedhetünk.
Oszd meg az élményt és az előfizetés árát a barátaiddal! A Megosztó csomaggal hárman is olvashatjátok a lezárt cikkeinket – a legizgalmasabb, legbotrányosabb és legviccesebb sztorikat. Ne maradj le a csattanóról!
De hadd meséljek el pár történetet, amiből talán inkább kiderül az, hogy mire is gondolok.
*
Együtt legyünk balfaszok, vagy inkább külön-külön? – kérdezte Pál Edit Éva azon a beszélgetésen, ahol Hajdó Csabával, Komoróczy Zsolttal és Fleisz Zoltánnal többek között arról beszélgettünk, hogy valójában kinek is köszönhető az, hogy Székelyudvarhely vakvágányra került.
Mert miközben mindenki Gálfira mutogatott – aki akkor már túl volt az első mandátumán, tehát lehetett sejteni, hogy nem ő az a Messiás, aki képes lesz megváltani Székelyudvarhelyt – ott volt az a disszonáns helyzet, hogy a második mandátumot úgy tudta megnyerni, hogy Székelyudvarhely gazdasági elitje ismét bebújt a kis varangy szoknyája alá, valószínűleg abban reménykedve, hogy ha majd kellő hozzáértéssel rángatják a tökeit, akkor úgy fog táncolni, ahogy – a protokollumban – meg volt írva.
Nem úgy történt.
És bár a beszélgetés napján még nem tudtuk, hogy Pál Dénes elhagyja azt a hajót, amiről kiderült, hogy mégsem ő a kapitánya, mire a cikk megjelent már más volt a helyzet.
Udvarhelyt magára hagyták. Ráadásul Gálfit nem vitték magukkal.
*
De térjünk vissza a beszélgetésre, aminek egy adott pontján Hajdó Csaba megjegyezte:
A képviselőnktől, szenátorunktól nem igazán tudjuk, hogy mit kérdezzünk, hiszen ők eddig nem igazán mondtak semmit, ami kézzelfogható. Igazából a mai napig nem tudjuk, hogy az udvarhelyi polgárok részvénytársaságának miért érte meg őket megszavazni.
Sajnos Csabával azóta nem beszéltünk, így nem tudhatom, hogy ma mit kérdezne a szenátorunktól.
Ami engem illet én továbbra sem tudnám egy erős mondatban megfogalmazni, hogy miért is érte meg az udvarhelyi polgárok részvénytársaságának megszavazni őket.
*
De ha kérdezni kellene, akkor arra lennék kíváncsi, hogy milyen jövőt képzelnek el Székelyudvarhely számára.
Ezért is néztem végig – hatalmas lelkesedéssel és kíváncsisággal – a Merre tovább Udvarhely? című beszélgetést, amelyik a KözTér napokon zajlott Antal Lóránt szenátor és Szakács-Paál István polgármester között.
Reméltem, hogy Székelyudvarhely végre levetkőzi magáról a vízió nélküli város béklyóját. De csalódnom kellett. Ismét.
Úgy néz ki, egyelőre megrekedtünk a managing declain fázisában. Arra égetjük el az erőforrásainkat és az energiáinkat, hogy valahogy túléljük a jelent.
Amiben az a csapda, hogy valid jövőkép nélkül elég nehéz motiváltnak maradni akkor, amikor egyre kevesebb erőforrásból kell kiválót alkotni.
Mert ha sikerülne a jövőről való gondolkodásban odáig eljutni, hogy kitaláljuk, miként akarunk egy izgalmasabb, erőforrásokban gazdagabb jövőben élni, akkor ebből a vízióból jöhetne az energia és a motiváció arra, hogy megoldjuk például a Szejkei gyógyfürdő kérdését, vagy a terelőutat.
De azzal, ha megoldjuk a terelőút kérdését még nem biztos, hogy túljutunk ezen a jelenlegi megrekedtségen.
*
Mert mi is Székelyudvarhely legnagyobb problémája? És miért érdekelt az udvarhelyi elit abban, hogy ez a probléma megmaradjon?
Újabban elég sokat gondolkodtunk ezeken a kérdéseken a szerkesztőségben. Mondom is, hogy mire jutottunk:
