Kalandok Parajdon: két órán át vigyáztam erre az angyalra
Miközben megismertük Parajd látványosságait és halálfájdalmait.
Adott egy gyönyörű lány. A diszkréció kedvéért nevezzük A.-nak. A. mint Angyal.
Elmesélem, hogyan ismerkedtem meg A.-val, mai főszereplőnkkel. Épp fotóztam Parajdon, a Via Transilvanica Napokon, ami egy olyan kisfesztivál-szerű valami. Majd fogok egyet bővebben is írni róla. És beneveztem egy e-bringatúrára, hogy azon is fotózzak.
Már indulás előtt pazaroltam a bájtokat szebbnél szebb képekre, és lőttem vagy két képet A.-ról is. Mert a szervezők meghagyták nekem, hogy csak szép képeket lőjek, pozitív hangulatúakat. Meg Tánczos Barni miniszterelnök-helyettes felesége is megkérdezte tőlem szűk két órával azelőtt a tornateremben tartott VIP-ebéden, hogy miért nem írok oknyomozó anyagokat szép témákról. Szóval kötelességem volt keresni a szépet, és meg is találtam, többek között A. személyében.
Erre megszólal huncut mosollyal a mellette álló bácsika, hogy sokba fog kerülni nekem a jogdíj, mert a csaj modell. Mondom neki, én is huncutul mosolyogva, hogy mekkora szerencse, hogy az ilyen fesztiválokon a szervezők beleírják a szabályzatba, hogy fotók fognak készülni, és senkinek nem lehet semmilyen követelése. De az aggódó képű jóember nem jogdíjat akart követelni, hanem csak szerette volna, ha értékelem lánya szépségét. És én ezt meg is tettem.
A.-nak nem csak az apukája, hanem az anyukája is ott volt mellette, mindketten nagyon aggódónak mutatkoztak. Mintha legalább háborúba indult volna egyetlen fiúk. Kérdeztem őket, hány éves a lányuk, hogy ennyire féltik elengedni őt bringázni. 25, válaszolták. Még beszélgettünk pár szót, de nem sokat, mert indult a menet. Utolsó pillanatban, mielőtt nyeregbe pattantam volna, meg kellett ígérnem az apukának, hogy vigyázok a lányára.
Nem könnyű feladat vigyázni valakire, akinek szinte a köldökéig ér a pólóján a cipzárja, és használja is. De mindig szerettem a kihívásokat, és a bátor csajokat is. Szerencséje is volt A.-nak. Ha 3 centivel hosszabb lett volna a cipzárja, már lehet, hogy nem tudtam volna bevállalni. Hát nekem is van otthon egy gyönyörű asszonykám, négy gyerekem, vannak határok, amelyeken nem tudok túllépni. De A., úgy tűnik, érzi a határokat, és játszik velük. Ez is egy művészet.
Elég szép csapat gyűlt össze, az összes bringa elkelt. Aminek örült is a főszervező, hogy nem hiába bérelte jó sok pénzért a bringákat (az udvarhelyi Kerobike-tól).
Annak tükrében, hogy a reggeli gyalogtúrán is volt vagy 600 ember, és a koncerteken vagy más színpadi rendezvényeken annak egyötöde sincs, javasolom is poénból a szervezőknek, hogy inkább túrákat kellene szervezniük, nem koncerteket. Egyébként is ez a Via Transilvanica fő profilja. De erről, és az érdeklődők számának kérdéséről majd részletesebben mesélek a következő, nagy anyagban.
Az első, nagyon rövid megálló a szelfi-háznál van, de onnan azonnal továbbrohanunk, és az Áprily Lajos emlékháznál állunk meg hosszabban.
Túravezetőinktől megtudjuk, hogy a híres magyar költő, Áprily Lajos valójában szász volt, és Jékely János Lajos néven futott hivatalosan. Az ismertebb neve csak álnév volt. Ezt az álneves dolgot úgy kell elképzelni, hogy a mai fiatalok is megértsék, mintha lenne egy hamis profilod az Instán vagy a TikTokon (a Facebook-ot nem merem említeni, mert az már ciki), és azon a fiktív néven kommentelnél bele a világ nagy dolgaiba. Áprilynak még a közeli hozzátartozói sem tudták eleinte, hogy ő fut ezen a néven.
A következő megálló a fejjel lefelé fordított ház. Túravezetőink nagyon dicsérik a megvalósítójának a zsenialitását és az ötletességét. Ugyanaz az ember a szelfi-ház szerzője is, ha jól értettem.
Ha ránézek a házra, olyan olcsó giccs érzésem támad, a tucat-nemesvakolat és az occsó termopán műanyag-illata találkozik a karácsonyi girlandok fényével.
Nem akarom a szerző érdemeit elvenni, de picit ugyanaz az érzésem, mint a háttérben reklámozott Mini-Erdély Park kapcsán: nem érzem a nagy kreativitást. Lemásoltunk pár jól bevált ötletet a világból, amivel az unatkozó, idejüket elütni vágyó turistáktól ki tudunk csikarni még pár lejt.
Biznisznek rendben van. De ennyi. Nagy ötletként ünnepelni őket eléggé a kreatív szegénységünk jele. Egyébként nincs bajom velük, mindennek megvan a helye ebben a világban, ezek is elférnek a többi mellett.
Pár embernek munkahelyet biztosítanak, pár vendégéjszakával megnövelik a környék szálláshelyeinek statisztikáját, még hasznosnak is tekinthetők, ha csak a számokat nézzük, és az emberiség visszafejlődésével nem foglalkozunk.
A túravezetők mondják, hogy a háttérben lévő, kastélyszerű játszóteret ne fotózzam. Azonnal lövök róla pár képet, de a kedvükért nem rakom be őket az anyagba, s nem is írom le róla a véleményem.
Amint térnénk ki a főútra, katonai teherautók vonulnak el előttünk. Ha háború lesz, Parajd turizmusának teljesen lőttek. Így is nagyjából lőttek, de úgy tényleg semmi nem marad belőle. Már ez a háború előtti hangulat, amiben mindenki spórol, mindenki raktároz, senki nem költ, ez is jócskán betesz a turizmusnak, minden szinten.
Az országúton kifelé egy jó pár száz méteres sort alkotunk. Nem lehetünk az autósok kedvencei. Szerencsére nem sokáig megyünk a főúton, hamarosan letérünk jobbra, a mezőre.
Én folyton előre tekerek, majd megállok, végigfotózom a konvojt, amint elhalad. Közben megnézem, hogy védencem, A. még mindig rendben van-e, és egyben van-e, egyetlen fontos testrésze sem pottyant-e ki véletlenül.
Szerencsére mindig egyben találom. Azt is megvizsgálom, hogy nehogy túl sok legyen körülötte a túlságosan mosolygó, legyeskedő férfi, értsd: veszélyforrás.
Hosszú sorban tekerünk végig a Sóháton, a Sószoros irányába. Azon a részen, amit valamikor a hatóságok lezártak, a bánya-felteléskor rögtön. Lehet, hogy még most is tiltott övezet.
Megállunk a szoros peremén, és letekintünk az élettelen völgybe. Olyan, mint egy háborús színtér temetés után.
A Sószoros és a sósziklák jelenleg Parajd leglátványosabb sóval kapcsolatos turistalátványosságai, de nem lehet látogatni őket, még mindig le van zárva a völgy hivatalosan.
A túra alatt rengeteg kérdés érkezik Parajd jelenével és jövőjével kapcsolatban. Szegény túravezetők próbálnak válaszolni rájuk, de nem könnyű még a jelenlegi helyzetet sem felmérni, nem hogy a jövőt előrelátni.
Ez is érdekelhet:
Egyed Ufó Zoltán
Jelenleg az van, hogy sok minden bezárt, s ami nem zárt be, az is tartaléklángon működik. A parajdiak szép százaléka elment máshová dolgozni, mert ebből már nem tudnak megélni.
A sóbánya egykori bejáratánál vezetőink számokat mondanak, hány százezer turista ment le egy-egy évben a bányába. Annyi hiányzik most Parajdról. Megnézem a hivatalos statisztikákat, 500-600 ezer turistáról beszélhetünk évente. A rekord 679 ezer volt. A leglátogatottabb hónap augusztus volt, itt a rekord 160 ezer látogató egy hónap alatt.
Hogy bírták a helybéliek ezt a tömeget, kérdi egy bringás lány. A túravezetők szerint valahogy bírták, mindenki alkalmazkodott hozzá. Jól bírták, gondolom én magamban, sokkal jobban, mint ezt a mostani pangást. Aki csak tudott, megélhetést teremtett ebből.
Most pedig a legtöbben a megélhetésüket gyászolják. A gyász egy hosszú folyamat, évekbe telhet, míg elmúlik. Nem csoda, hogy a parajdi polgármestert egyszer sem láttam mosolyogni a tragédia óta, s ezen a rendezvényen sem. De erről majd bővebben a következő anyagban.
Egy picit térjünk vissza a mi vidámabb dolgainkra. Mert a turista általában nem azért jön, hogy együtt sírjon a parajdiakkal, és a terhükből magára vegyen, hanem azért, hogy jól érezze magát, és felszabaduljon az otthoni fájdalmai, gondjai alól. Ha te vendéglátóként a te terhedet is a nyakába akasztod, elmegy inkább máshová, ahol jól tudja érezni magát.
Na de a bringatúra az jó, a hangulat remek, tekerünk és élvezzük. Jó a társaság, szép emberekkel vagyunk körülvéve, egy általános jó hangulat uralkodik.
Mikor szép emberekről beszélek, nem feltétlenül a testükre gondolok, hanem úgy az egész mindenükre, a kisugárzásukra. De a testükkel sincs semmi bajom, sőt. Fotósként, aki a szépet keresem Tánczos Barni feleségének a felkérésére, akad munkám bőven. Még vannak a csapatban olyan hölgyek, akikre el tudnék vigyázgatni, csak az apukájuk nem kért meg rá.
A vállalt feladatomat sem hanyagolom el, a védencem jól van, és dagadó örömmel élvezi a túrát.
Örömmel fotózok egy gyönyörű vörös vonzódást egy hegyimentő egyenruhás legény és egy vöröskeresztes egyenruhás lány között. Ez a téma azért is izgalmas, mert egy hónappal ezelőtt botrány volt abból, hogy a Vöröskereszt törvényere ment a Salvamonttal, hogy azok ezentúl ne használhassák logójukban a piros kereszt jelet, mert az az övék. Azok után, hogy a hegyimentők is több mint ötven éve használják.
Ez is érdekelhet:
Egyed Ufó Zoltán
Bolond ez a világ. Hamarosan a pékek beperelik az orvosokat, hogy ne használjanak fehér ruhát, és a kéményseprők a temetkezési vállalkozókat a fekete ruha miatt. Majd a motorosok a bringásokat, mert azoknak is két kerekük van. Egyre több a feszültség, egyre kevesebb a mosoly. De ez csak a világra jellemző, a bringatúránkra nem.
Itt jó a hangulat, jó a buli, tekerés van és tempó.
Mindenütt nekünk van elsőbbségünk. A hegyimentők megyei főnöke, Laci, aki kollégáival együtt felvállalta az autók állítgatásának hálátlan feladatát, még a rendőrautót is megállítja konvojunk számára. De itt és ma a rendőrök is sokkal kedvesebbek és megértőbbek, mint egyébként szoktak lenni. Valahogy olyan szeretetszag van a levegőben.
A nagy szeretetillatban, lelkes tekerésben és tempóban pár lelkes előretekerő résztvevő elfelejti bevenni a kanyart, és elhúz Sófalva irányába. Végre, egy kis kaland! A hegyimentők tekernek utánuk megmenteni őket, de szerencsére addigra már maguktól visszafordulnak.
Parajd végében megpillantjuk az új ipari csodát. Jobb, ha nem mondok róla semmit, hogy ne rontsam el a bringatúra jó hangulatát.
Kívülről megtekintjük ezt a másik építészeti remekművet is, a parajdi wellnesst. Tökéletesen illeszkedik a parajdi eklektikus építészeti stílusba, a gusztusmentességbe. Ez bizonyítja, hogy nem feltétlenül ott van a jó ízlés, ahol a pénz van. Azaz volt.
A. aggódó arccal nézi a wellnest. Lehet, hogy utoljára látja működő állapotában.
