Kalandjaink a vérszomjas tehenek és nedves barlangok földjén, a vadnyugati Pádison – 1. nap
Melyben megismerjük az éjjel részegen ordibáló és a hajnalban autóburrogtató szomszédainkat, Ádá atombunkert talál, és a fiatalok lefagyasztják magukat.
Miután megkínoztuk a gyerekeket a Fogarasi gerincén, a csodálatos Pádison folytatódik az edzőtábor.
Egyed Ufó Zoltán
A háromhetesre tervezett Fogarasi-gerinctúrát egy hét után abbahagytuk, mert a gyerekek kipurcantak. Hazamentünk pihenni, de nem sokáig.
Pár nap után hirtelen gondoltam egyet, és meghirdettem a gyerekes csapatban egy szűk egyhetes Pádis-kiruccanást. A Fogarasiban összekovácsolódott csapatunkból azok, akik két-három hetet szántak volna a gerinctúrára, hirtelen jelentkeztek ide is.
Drága jó anyánkat otthon hagyjuk dolgozni, mi pedig fiatalokul beülünk az autóba, és Go West!
Ahogy nyugatabbra és nyugatabbra haladunk, egyre nagyobb a szárazság. Bihar megye határán porforgatószelet látunk, majd vörösre kisült legelőket. Vasárnap délben emberek nagy, köbméteres hordókban szállítják a vizet utánfutóval, előzgetjük a hordósokat az úton.
A Glavoj-réten verjük fel sátrainkat. Ez az egyetlen megengedett sátrazóhely a nemzeti park közepén. Katasztrófa. Rengeteg ember, mindenféle fajtából. Nem csak túrázók sátraznak itt, hanem azok is, akik inni és bulizni jöttek ki ide.
Este folyamatosan tüzel (vagy inkább füstöl) mindenki. A legtöbben nem is foglalkoznak a tüzükkel, rá sem néznek igazán, csak égetik. Olyan füst van, hogy vágni lehet. A ruháink, a hálózsákjaink mind-mind füstszagúak lesznek. Minden nap szürke lesz a zsebkendőm attól a beszívott hamutól, amit az orromból kifújok.
Segíts eldönteni, hogyan legyünk kevésbé idegesítőek!
Kíváncsiak vagyunk, mit csinálnál másképp. Mert sejtjük, hogy te jobban tudod. És félünk, hogy igazad van.
Rossz helyre sátoroztunk, vízen túli tőszomszédainkról kiderül, hogy krónikus alkoholisták (ezt másnap az arcukról is könnyen megállapíthatjuk), késő éjjelig isznak és üvöltöznek, ócsmányságok sorozatát ordibálva a pádisi éjszakába. Minden mondatban benne van minimum egy „pula mea”.
Éjjel kettőkor megunom, és miközben a leghangosabbjuk épp pulamea-zik, kikiabálok neki, hogy „du-te-n pulea mea, măi beatule”. Beat, mint ittas. Erre hallom, hogy röhögve elemzik, hogy helytelenül beszélek, mert azt helyesen úgy kellett volna mondanom, hogy „măi băiatule”. Na, ezekkel sem tudtam megértetni magam románul. De legalább pár percen belül abbahagyják a hangoskodást és végre elaludhatok.
Eszembe jut a vicc, amit Bolda mondott az este, érkezéskor:
– Miért táncolnak a balerinák lábujjhegyen?
– Hogy ne ébresszék fel a közönséget.
A másik gond itt Glavojon a vécézés és a tisztálkodás. Az út mellé le van pakolva két tojtoj-budi, de olyan dzsuvásak, hogy szinte senkinek nincs gusztusa azt használni. De közben az erdő úgy televan budipapírokkal, hogy lábujjhegyen lehet csak ott járni, mint a balettáncosoknak.
Ronda egy szokás ez az összevissza vécézés.
Itt jön jól a cserkészkoromból szerzett latrinaépítési tapasztalat. Az ember spaniferrel felfog egy ágat keresztbe ülőkének két fa közé, majd ás alá egy gödröt az anyagnak. Ebbe tíz ember egy hétig termel, majd betakarjuk a kiásott földdel, a spanifereket leszedjük, s két nap múlva minden olyan, mintha ott sem jártunk volna.
1. nap
Reggel arra ébredek, hogy a domb irányában lévő tőszomszédaink, akiknek egy pöpec terepjárójuk van, sátoros tetővel, reggel 7 előtt beindítják az autó motorját, és egy órán keresztül járatják. Hát, nem tudom, kik a betegebbek, az éjszaka közepéig dorbézoló részegek, vagy a hajnalban órákat burrogtató autósok.
Mivelhogy második napra esőt ígérnek, ezért első nap nyomhatunk egy nagy túrát, mert lazán ki fogjuk pihenni az eső alatt. Így berakjuk első napra a Galbina-szurdokot. Amint felkel a nap, reggelizünk, bepakolunk, és el is indulunk.
Az első megálló az Eszkimó-jégbarlang. Hát, ettől egy picit többre vágytam. Le is van zárva, a rácson keresztül kukucskálunk, de nem is valami szívmelengető a látvány. Lehet, hogy tavasszal, a friss jéggel picit szebb, izgalmasabb, de így eléggé lapos.
Rena „tejes mogyoróra” bukkan az úton, hatalmas lendülettel szedi, és a gyerekek is mogyorólázba jönnek. Szedjük, törjük, a legtöbbnek nincs bele, mert valami megette, de egy-egynek van és nagyon finom. Rena három szóval magyarázza a mogyorólázának okát: „amintiri din copilărie”.
Nekem is vannak gyermekkori emlékeim, amelyeket átültettem a gyerekekbe, ennek hatására Kuku, aki emlékszik, mit meséltem gyerekkoromról, bábakalácsot szed, és megpucolja. Lásd a fentebbi képet. Elég munkás dolog, ráadásul szúrós is, de a végére kapsz egy darabka karalábéhoz hasonló állagú és ízű valamit, ami ehető.
Rena térde, pontosabban a térdhajlatánál lévő szalag ismét elkezd fájni. A Fogarasiban is fájt már neki. Eleinte csak egyik lába kezd el fájni, majd a másik is, a nagy ereszkedő miatt. Itt hirtelenjében vagy 500 métert ereszkedünk szintben, az én térdeim is érzik keményen.
Mesélem Renának, hogy nekem ilyenkor az szokott segíteni, ha hátrafelé megyek. Erre egy udvarhelyi teljesítménytúrán jöttem rá, miközben a Csicserről ereszkedtem le, szörnyű térdfájás közepette. A vénség, az. Rena is megpróbál hátrafelé menni egy darabon, a térde tényleg nem fáj, de a hátrafelé menéstől és nézéstől úgy elszédül, hogy rosszul lesz, le kell feküdjön, míg el nem múlik neki.
A Flóra-réten találunk egy gyönyörű forrást, amely egyből patakocskává alakul. A gyerekek közül páran kipróbálják a patakból ivást.
Kicsike talál egy gyönyörű nyűette fadarabot, ami még lakberendezési dísznek is elmenne, olyan szép. Nekem az jut eszembe róla, amit Zsolt mondott a Fogarasiban egy póktanyáról, amit egy kő alatt találtak a gyerekek: ANL-s blokk.
Elérünk a látványos Galbina-szurdok bejáratához, ez lesz a nap fénypontja. Sodronyos-láncos rész következik. Bambu a király a láncokon, szerintem ő tud a legtöbb ideig lógni úgy, hogy saját súlyát tartja kézből. Ami kell is neki, mert helyenként nem éri le a sziklát vagy a láncot a lábával. Ezt az útvonalat nem 6 évesek számára tervezték.
Van egy rész, ahol láncon kell állni, és fent a sodronyba kapaszkodni, ott is túl magasan van neki a sodrony, ott úgy megyünk át, hogy Kuku megy elöl, bal kezével fogja a sodronyt, a jobbal Bambu bal kezét, hátul megyek én, bal kezemmel fogom Bambu jobb kezét, jobb kezemmel pedig a sodronyt. És közben egy lazára hagyott láncon mozog a lábunk. Elég ingatag konstrukció, de szerencsére nem borulunk bele mindhárman az alattunk tóvá szélesedő derékig érő patakba.
Ez egy nagyon szép rész, láncokon kell felmászni egy sziklára, majd egy sziklaalagúton át visszaereszkedni a patak völgyébe.
Ádát nagyon vonzzák a változatosabbnál változatosabb lyukak. Csak nehogy valaki ezt is zokon vegye.
Megérkezünk az Eminenciás-vízeséshez. Ami most, ebben a szárazságban nem is annyira eminenciás. Legutóbb, amikor itt jártam, bő 25 évvel ezelőtt, épp hóolvadás volt, legalább tízszer ekkora hozama volt ennek a vízesésnek.
Habár a patakmeder száraz, és könnyen járható, a gyerekek mégis a tavaszi, nagy vízállású útvonalat választják, csak hogy mászhassanak. Ádá kezdi, s a többiek mind mennek utána. Aztán jön nekem nyafogni, hogy őt utánozzák. Ez van, imádnak mászni a gyerekek.
Belevetjük magunkat a barlangba, amely az Eminenciás-vízesésnél ér véget. A barlangban, az alacsony vízállás ellenére, dübörög a patak.
Bambu: azt hiszem, valami mosógépben vagyunk.
Gyönyörű gübők sorozata tarkítja a barlangot, egyesekben kis tavacska ül, másokban még természetes mosógépek dolgoznak. Beszélem a gyerekekkel, hogy ide nem merném berakni a bugyimat egy mosásra, mint az általuk épített fogarasi mosógépbe.
Humoristánk befészkel egy szárazon maradt gübőbe. Mikor mondom, hogy jöjjön, mert megyünk, poénkodik: „Ez a legbizonságosabb atombunker. Itt túl lehet élni mindent.”
Mászunk tovább felfelé a szurdokban. Megkérdem a gyerekeket, milyen volt a barlangban. Jó volt?
Volt, aki nagyon élvezte, volt aki kevésbé. A legőszintébb válasz: „Élménynek élmény volt, de majd az idő megszépíti az emlékeket.”
Nem csodálkozom a reakciókon. A föld alatti víz ereje egy teljesen más minőséget hordoz, mint amihez mi szokva vagyunk. Félelmetes tud lenni, főleg a gyerekeknek, akik jobban is érzik ezeket az erőket.
A Galbina-kitörés. Ebben a tavacskában tör fel a föld alól a patak, ami a hegy túloldalán, a Csodavárban tűnik el a barlangban. A jelzett ösvény a szemközti sziklafalon halad, sodronyosan, és habár ennél a vízállásnál lazán kikerülhető, Bambu ragaszkodik hozzá, hogy ott jöjjön át, segítség nélkül.
Megengedem neki, mert nagyon jól kapaszkodik, de azért erősen nézem, hogy esetleg mikor kell a tavacska jéghideg vizébe ugranom, hogy kiszedjem onnan. Már-már képzeletben érzem a bőrömön a jeges víz tapintását.
Kamaszaink, akiknek nem elég képzeletben megtapasztalni a dolgokat, bele is vetik magukat a kitörésbe. Nem sok kedvük marad lubickolni, azonnal másznak is ki belőle, dideregni. Ez a víz nem pancsikálni való, hanem dinnyét vagy sört lehűteni.
Ha lefelé 500 méter szintet ereszkedtünk, visszafelé is ugyanannyit kell másznunk. Fárasztó mászás, a vége felé a gyerekek nyafognak. De legalább szép az erdő. Az egyetlen, akinek megkönnyebbülés, hogy felfelé mászunk, az Rena.
Érdekes ez a természet. Régóta foglalkozom fákkal, de még mindig elcsodálkozom azon, hogy mennyivel másképp viselkedik egy vad fa, mennyivel több ereje van, mint mondjuk egy nemes gyümölcsfának.
Művészet a tetőn, a Porcika-zsombolynál. A zsomboly az a barlang, aminek egy függőleges cső alakja van, és könnyű beleesni.
Nem túlságosan új ez az üveges csel, már láttam több helyen ilyet vagy hasonlót, de még mindig megmosolyogtat. Persze, ez csak fikció, mert az a veszély nem nagyon fenyeget, hogy a részeges szomszédaink felmásznak ide megnézni a Porcika-zsombolyt, és ittasan beleesnek. Nem, azok csak akkor mozdulnak ki Glavojról, ha utánpótlásért mennek a városba.
A Porcika-zsombolytól a Galbina-szirtre megyünk a gerincen, egy fel-le-fel-le útvonalon. Szegény Rena csak férfiasan szívja a fogát, és megy, lábujjhegyen tipeg lefelé, mint egy balerina. De aztán egyszer csak odaérünk a sziklákhoz, és gyönyörű kilátásnak örülhetünk a késő délutáni meleg fényben.
Kuku régi szokásához híven kifekszik és alszik. Csodás dolog kamasznak lenni, mondom ezt én, akinek az alvókájával egyre több baj van.
Bambu nézi a táblára kirakott információs pannót: „Mi az a sok fülhallgató a térképen?”
Én, nevetve: „Barlang.”
Aztán utólag, a cikk írásakor nézem, hogy lehet, hogy mégsem. Mert mintha lenne egy olyan jel is rajta, hogy a fenyőfák fülhallgatóznak. Cuki. Vajon, mit jelenthet? Hogy hiába ordibálsz a fenyőfáknak, mert nem hallják? Nagyon kíváncsi vagyok a megfejtésre, ha valaki tudja, küldje át.
Lemászunk a gyönyörű sziklákról, és visszatérünk a Glavoj-nyomornegyedbe.
Jaj de jó itt nálunk Glavojon!
Az est a tegnapihoz hasonló örömökkel telik. Tőlünk száz méterre valakik filmet néznek egy hatalmas tévén. A szomszédunkban a részegek mind ordibálják, hogy „mă pulă, ai venit la Glăvoi cu televizorul?”
A gyerekek elmennek meglesni a tévét. Netti bokáig lép a sárba a sötétben. Kiderül, hogy a tévé nem is tévé, hanem egy vetítő és egy vetítővászon. Oda is világítok gyorsan a fejlámpával, hát tényleg kifehéredik a vászon a fénytől. Ha szórakozni szeretnék velük, nagyon könnyen lehetne, de inkább lefekszem, és a részeg szomszédaimat hallgatom.
Szerencsére a túra hossza és technikai nehézsége miatt ma mindenki egy picit fáradtabb, így hamarabb elalszunk, a szomszédok üvöltése ellenére.
Tudjuk, hogy reggel esőre fogunk ébredni, de még nem is sejtjük, milyen izgalmas kalandokat hoz a holnap: a tehenek szétszedik Renáék sátrát, én pedig ráuszítom a csendőröket a részeges szomszédokra.
Folytatás következik, tartsatok velünk.
Az uh.ro azért működik, mert van néhány szabadságszerető ember Erdélyben, akinek fontos a szabad sajtó. Ha te is közéjük tartozol, akkor arra kérünk, legyél az előfizetőnk.
