Győrfi Antónia: Otthon azt hallgattam, csak hülyét csinálok magamból

Ez Antónia – érkezett a gyomros felismerés, amikor először láttam a Mi Baxott föl? névre keresztelt népszerű Insta-csatorna videóját. Azóta ez a népszerűség csak nőtt, a csatorna harmincezer követőnél jár és még mindig nem sokan tudják, hogy ennek bármi köze is lenne Udvarhelyhez.

Mondok jobbat: az UIET-hez. Emlékszem, Antóniával az UIET egyik alapembereként ismerkedtem meg, akkor az ifjúsági szervezet sok programját ő vitte. A legmarkánsabb emlékem ebből az időszakból, amikor vezetőcsere volt a szervezet élén, és Antónia sírva mondott beszédet, átverve érezte magát és a több a szervezetben aktívan tevékenykedő társát.

Tudtam, ha véletlenül azt látom, hogy itthon jár, szívesen kifaggatnám. Arról, hogyan vált az udvarhelyi lányból Budapest egyik legismertebb arca, miért nem itthon aknázta ki kreatív energiát, adott-e erre felületet az UIET, mit gondol, miért működik ennyire az általuk létrehozott tartalom, és nem-e látja reális veszélyét a kifulladásának.

Persze, nehéz lett volna nála nem azzal a kérdéssel indítani, amit ő tesz nap mint nap, azaz, hogy „mi baxxta föl”. A Vibe Fesztivál után ültünk le beszélgetni, ahol az utóbbi napokban forgattak. Antónia nem szépít, fáradt. A fesztiválszezon pörgése és a kialvatlanság az utóbbi hetekben elérte azt a szintet, ahol már a fizikai határait feszegeti.

A nemzeti sajátosság: a panasz mint hungarikum

Arra a kérdésre, hogy miért pont a panasz, a düh és a frusztráció lett a sikertényező, Antónia egyszerű választ ad: ez egy igazi magyar sajátosság.

„Ez egy igazi hungarikum. Az, hogy panaszkodunk, nagyon magyar dolog. Máshol ez nem működött volna. Gondolkodtunk az angol nyelvű verzión a Sziget Fesztiválra, de a külföldiek egyszerűen nem értik, hogy miért kellene panaszkodniuk. Próbálták ezt a formátumot Németországban is, de ott teljesen megbukott.”

Egy sörözős, kötetlen beszélgetésből nőtt ki az egész ötlet, ahol a csatornai kitalálói, akik nem mellesleg Antónia csoporttársai, egyszerűen arról kezdtek el dumálni, hogy mi dühíti őket a mindennapokban.

Amikor Antónia csatlakozott a csapathoz, gyorsan eldőlt, hogy ő lesz a formátum arca és riportere. A siker pedig robbanásszerűen jött: alig indult el a csatorna december közepén, januárban a stáb már egy egészen új valóságban találta magát az utcán, azóta a kőkemény tempó, a fizikai és mentális fáradtság folyamatos kísérője a munkának.

„December 16-án jött ki az első videónk. Januárban, amikor egy rövid kihagyás után visszamentünk forgatni, az első ember úgy jött szembe az utcán: Úristen, ezek ti vagytok! (…) Az elmúlt másfél hónapban szerintem a két kezemen meg tudom számolni, hány napot voltam otthon. A macskámat a barátaim etetik felváltva.”

Adódik a kérdés: nem tart-e attól, hogy a formátum idővel kifullad, vagy a folyamatos panaszáradat önismétlővé válik? Antónia szerint ettől nem kell tartani, mert a düh és a frusztráció kimeríthetetlen forrás, de a projekt maga is képes a változásra.

„A frusztráció mindig megmarad az emberekben. Ez a formátum átalakulhat olyan szempontból, hogy piaci alapon is meg tudjon élni a jövőben. Nagyon jó alap ez, amiből tovább kell gondolkodni.”

„Menj inkább férjhez, szülj gyereket, mert egy nőnek ez a dolga”

Bár Antónia Székelyudvarhelyről indult, a követői közül kevesen tudják róla, honnan származik – a kiejtésén már nem hallatszik, és eddig nem is nagyon kommunikálta. Nem véletlenül. Az itthoni emlékek és tapasztalatok mély sebeket hagytak benne.

„Udvarhelyen az életben nem tudtam volna ezt megcsinálni. Van itt egy nagyon toxikus közeg, ami hihetetlenül lehúz mindenkit, aki kreatív területen próbálkozna. Én hagytam, hogy letörjék a szarvamat, és éveken keresztül hagytam magam elveszni. (…) Azt hallgattam otthon, hogy ne csináljak hülyét magamból ezekkel a videókkal, úgysem megyek velük semmire. Menjek inkább férjhez, szüljek gyereket, mert egy nőnek ez a dolga.”

Antónia szerint túl lehet ezen lépni – példaként a doncs. zenekart hozza fel –, de neki nem sikerült. Budapesten pedig a teljes kreatív kiteljesedés, az önbizalomépítés és a legnagyobb hazai előadók támogatása várta. A tapasztalatai alapján nem csoda, hogy Antóniaként nem is nagyon szeret hazajönni.

Bár a Mi baszott föl? videóit Erdélyben is rengetegen nézik, és a marosvásárhelyi Vibe Fesztiválon is lépten-nyomon megállították a rajongók Antóniát, a hazatérés gondolata komoly belső feszültséget és szorongást váltott ki belőle.

„Én nagyon-nagyon szeretem ezt a helyet, ahol felnőttem, és azt szoktam mondani, hogy olyan jó lenne, hogyha így lenne egy évben mondjuk öt nap, amikor kivesszük innen az embereket, és akkor megérkezhetek, és akkor megnyugodhatok, és akkor minden jó. Én örülök, ha valakinek nincsenek ilyen tapasztalatai, mint nekem, de nekem borzalmas emlékeim vannak.”

Nem csoda, hogy a marosvásárhelyi Vibe Fesztiválra való indulás előtt is hatalmas stressz és szorongás volt rajta. Nem a munka vagy a pörgés miatt – hanem a hazatérés miatt miatt.

„Óriási stressz volt rajtam amiatt, hogy hazajövök, és olyan emberekkel találkozhatok, akikkel egyáltalán nem akarok. Indulás előtti nap beszéltem a budapesti barátaimmal, és mondták, hogy ha nem akarom, ne csináljam. De rájöttem, hogy valójában akarom ezt, csak a szorongáson kellett túlverekednem magam.”

A fesztiválon aztán kiderült, hogy ezzel a nyomasztó érzéssel nincs egyedül. A backstage-ben a fellépőkkel – többek között a Carson Coma-s Fekete Giorgio-val és Lil Frakkal – hosszan beszélgettek arról, hogy a hazai pálya a legnagyobbaknak is a legnehezebb.

„Még a teltházas Budapest Parkos koncertek előtt is azon stresszelnek a legnagyobb hazai előadók, hogy vajon ott lesz-e egy-két régi ismerős a közönségben a múltból, és ha meghallják őket, mit fognak mondani.”

Az UIET-örökség: Amikor a politika bedarálja a kreativitást

A múlt elől azonban nem lehet elszaladni, különösen nem egy olyan kisvárosban, mint Udvarhely. Antónia nevét itthon sokan még mindig inkább sokan még az UIET-ből ismerik, amely szervezetnek köszönhetően 16 évesen még zöldbe borította a Patkót egy környezetvédelmi projekttel. Akkor úgy érezte, a szervezet felemeli és támogatja a fiatalokat. Aztán jött a törés: a hírhedt vezetőváltás, ahol sírva állt a pódiumon.

„Ami publikus, az az, hogy én a korábbi elnök, Imre Gábor mellett álltam ki. Már akkor láttam, hogy amit a háttérben egyesek a cégeikkel és a pályázatokkal művelnek, az nem az az irány, amire az UIET-et rá kellene bízni. Viszont nem mi döntöttünk, hanem olyan emberek szavaztak, akik az RMDSZ-ben bizonyos érdekeket képviseltek. Gábor nem ilyen ember volt, kiállt az elvei mellett, ezért lettünk elvágva.”

Antónia szerint az ifjúsági szervezet azóta teljesen elvesztette a függetlenségét és a hitelességét. Ma már felelőtlenségnek tartja azt az irányt, amivel a helyi tizenéveseket becsatornázzák a politikába.

„Az elmúlt években az egész annyira összemosódott az RMDSZ-szel és a NER-rel, hogy ott ma már nem lehet úgy megvalósítani egy kreatív ötletet, hogy öt év múlva ne kapd meg érte, hogy te valójában kinek az adófizetői pénzéből csináltad ezt az egészet. Amikor mi csináltuk, mi sem értettük 16-17 évesen, hogy miért probléma, ha elvisznek minket Magyarországra kampányolni, szórólapozni jó pénzért. Ma viszont még erősebb a politikai befolyás és a kisgyerekek nem fogják fel, hogy ezzel örökre összemossák magukat a rendszerrel.”

Ez a megalkuvás a kreatív szakmában és a médiában különösen éles kérdés, amit Antónia jelenleg kommunikáció és média szakos hallgatóként Budapesten így lát:

„A csoportunkból mindössze négyen dolgozunk a médiában, ebből hárman NER-közeli szerveknél – a HírTV-től a Lázár János-féle minisztériumig. Az operatőr-vágó szaktársamat megértem, de ő sem bírta sokáig: végignéztem, ahogy vasárnaponként konkrétan hányni ment a vécére, mielőtt össze kellett vágnia egy propaganda-videót. De az, hogy a HírTV-s riporter mennyiért adja a gyomrát és az arcát ahhoz, hogy emberekből agymosott robotokat csináljon... mindenkinek megvan a maga ára.”

A kollektív düh dögvészéből a pszichológus kanapéjára

Ebből a fojtogató közegből és politikai mocsárból kiszakadva talált rá Antónia a saját útjára a Mi baszott föl? kamerája előtt. Ahogy korábban is írtam, a formátum óriási siker lett, de a folyamatos, reggeltől estig tartó panaszáradat feldolgozása lelkileg iszonyatosan megterhelő Antóniának is.

„Nem a leghálásabb feladat mások frusztrációjában vájkálni. Pár hete a pszichológusomnak panaszkodtam, hogy már teljesen kész vagyok, mert folyamatosan csak mások problémáit hallgatom. Aztán hirtelen elnevettem magam: pont a pszichológusomnak sírok arról, milyen nehéz mások baját hallgatni...”

A feszített tempó, a heti 3-4 koncerthelyszín, a forgatások és a vágások éjfélig tartó pörgése mellett Antóniának is szüksége van a saját túlélési technikáira.

„A Fishing on Orfűn odajött egy lány, hogy eddig azt sem tudta, mi az a box breathing, de mióta tőlünk látta, használja, és rengeteget segít neki. Ha tíz videóból már egyetlen ember elkezd egy feszültséglevezető taktikát használni a hétköznapokban, már megérte csinálni.”

„Álmodni sem mertem volna, hogy ez lesz”

Bár a forgatások utáni fizikai és mentális összeomlások borítékolhatóak, Antónia úgy érzi, végre a helyén van. Az egykori udvarhelyi kislány, aki egy székely kisvárosban arról álmodozott, hogy egyszer köze lesz a zeneiparhoz és a médiához, most a legnagyobb hazai előadókkal dolgozik együtt – immár barátként.

„Volt két év Budapesten, amikor kiégve, céltalanul tengődtem. Nem tudtam, miért dolgozom. Egy éve kezdtem el igazán tenni az álmaimért, és most olyasmi történik velem, amit álmodni sem mertem volna. Azok az emberek, akiket anno itthonról, a szobámból ámulva néztem, ma már tárt karokkal várnak, megölelnek a fesztiválokon, és kikérik a tanácsomat.”

Arra a kérdésre pedig, hogy a sok panasz, düh és frusztráció után az interjú végén végül ő maga minek örül, Antónia válasza egyszerű és felemelő:

„Annak örülök, hogy nem hiába dolgozom. Hogy van miért. És hogy végre pontosan azt csinálom, amit mindig is akartam.”

Még nagyon sok dolog szóba került a kanapén. Antónia mesélt arról, hogyan éli meg a hirtelen jött népszerűséget, miért menekül az online fórumokról elől a backstage-ek biztonságába, és hogy miként néz ki egy kőkemény, éjszakázós munkanapja, miközben a barátai felváltva etetik otthon a macskáját.

Szóba került az is, miért indították el a formátum pozitív ellenpólusát, a Minek örülsz? csatornát, és miért sokkal nehezebb a magyaroknak a boldogságról beszélni, mint a mindennapi frusztrációikról.

A teljes beszélgetést, a kendőzetlen kulisszatitkokat és Antónia további gondolatait itt nézheted meg: