Gyökértelen gyerekkor, trauma és saját föld

A vidékről való elvándorlás ma már közhely – de a visszatérés történetei ritkábbak, és sokkal bonyolultabbak, mint a nosztalgiával átitatott képeslapok sejtetnék.

Kerekes Emőke gyerekkorának egy része Erdélyhez kötődik: a fákhoz, a reggeli ködhöz, a piacra tartó lovaskocsikhoz és azokhoz a régi házakhoz, amelyek a családtörténet némaságát őrzik. Aztán jött Budapest. Egy másik világ, ahol a gyökértelenség nemcsak életérzés volt, hanem szó szerinti kirekesztés: románozás, csúfolás, idegenség. Ott kezdődött el a törés, amit évek múlva már nem lehetett meg nem történtté tenni.

Amikor Emőke visszaköltözött Havadtőre, nem nosztalgiából tette. Nem is vágyból. Sokkal inkább egy felismerésből: hogy a föld, amit valaha elvettek – fizikailag, szimbolikusan, generációsan –, még mindig megőrzött valamit abból, amit otthonnak lehet nevezni. 

Emőke fotográfusként mindenekelőtt figyel. És amit lát, az nemcsak saját története, hanem egy egész közösség, sőt egy korszak lenyomata: hogyan formálja a falu az emlékezetet, hogyan írják át a régi struktúrákat új mintázatok, és mit jelent ma gyökeret verni egy olyan helyen, ahol egyszer már kihúzták alólunk a földet.

Egy idilli világ vége és a rendszerváltás traumája

Emőke számára a gyermekkor talán három, de leginkább két helyszínhez, Székelykeresztúrhoz és Havadtőhöz kötődik. Megjárta Budapestet, majd most férjével Zoltánnal, a nagyszülői háznál, Havadtőn élnek. 

„Igazából a gyerekkorom az, amiért most itt vagyok” – jelenti ki. Az az egy év, amit ötödik osztályban átélt, azok az élmények, amiket akkor megtapasztalt, azok a kulcsfontosságú pillanatok, amik a visszatérésre sarkallták. Kisgyerek koráról, Székelykeresztúrról mesélve egy idilli, gondtalan időszak elevenedik meg: „mind a mai napig Székelykeresztúr az azt hiszem, hogy a világ legideálisabb helye volt gyereknek lenni szabadon, félelem nélkül”.

Nem falu, nem is nagyváros – valahol a kettő között –, de „minden benne volt, ami egy gyereknek kell ahhoz, hogy szabadon játszhasson még éjszaka is kint a tömbházak közt a többiekkel”. Ez a gondtalanság azonban a rendszerváltás hajnalán hirtelen tovatűnt.

1989-ben, a forradalom idején Emőke alig kilencéves volt, harmadikos Székelykeresztúron. Apja már ekkor is azt szerette volna, ha a család Magyarországra költözik, emigrál. A levegőben érezhető volt az egzisztenciális félelem, a bizonytalanság: a forradalom után „megszűntek a gyárak, rögtön jött a mélyzuhanás”.

Apja öntödéje megszűnt, anyja munkahelye is akadozni kezdett. „amikor válságba kerül egy ország, akkor minden, ami az előző társadalmi és gazdasági berendezkedéshez tartozott, az egy ilyen nagy fekete lyuk lesz” – fogalmaz Emőke, tökéletesen leírva a ’90-es évek elejének kelet-európai reményvesztettségét. 

A szülők számára egyértelmű volt: megnyíltak a határok, és „magyarként Magyarországon kell éljünk, merthogy az a hazánk”. Emőke azonban gyermekként „nagyon keserves” időszakot élt át: a barátait, a szeretett várost nézte maga mögött. Egy éven át tartó, hosszas búcsúzkodás vette kezdetét.

A tervezett költözés előtt a szülők mégis megtorpantak és úgy döntöttek, még egy évet itthon marad Emőke a testvérével, addig ők pénzt keresnek és elintézik a papírokat. A keresztúri lakást már árulták, ők pedig Budapesten voltak, így Emőke és bátyja egy évre Havadtőre, az anyai nagyszülőkhöz kerültek. 

Mivel itt csak alsó tagozat működött, Emőkének a szomszédos Gyulakutára kellett járnia ötödik osztályba. Ez az egy év „óriási és meghatározó élmény volt, jó és rossz értelemben is”. Gyalog jártak iskolába, napi hat kilométert. „Sötétben indultunk el, és miközben leértünk az iskolába, akkorra lett világos”. A téli gyaloglások, az óriási hó és köd mind mély nyomot hagytak benne – olyannyira, hogy ezek az emlékek később a fotóin is visszaköszönnek.

A szülők hiánya – hiszen már Budapesten éltek – a falusi élet hétköznapi, nyers valósága, és a folyamatos lebegés a „majd elmegyünk innen” gondolata felett mind meghatározta ezt az átmeneti időszakot. Mégis, a természet közelsége – „azzal kelni, azzal feküdni és gyalogolni és énekelni” –, az utazások a balavásári piacra tartó lovasszekerekkel, a „20. század eleji regényekben” olvasott, ma már hihetetlennek tűnő világot idézték számára.

Ezek a tapasztalatok alapozták meg Emőke későbbi, Erdélyhez való rendíthetetlen kötődését: „Ha nem lett volna ez az egy éves kitérő, akkor szerintem most nagyon más lenne minden, tehát biztos, hogy most én is más lennék”. Itt volt az „igazi élet”, az „igazi gyerekkor”.

Aztán jött a budapesti érkezés, ami a falusi „intenzív megálló” után „óriási trauma volt”. A II. kerület egy „nagyon zárt rendszer” volt, ahol „kapucsengő volt, amit életemben addig nem láttam”. A gyerekek iskola után nem jártak ki, mindenki hazament és bezárkózott. A „nagyon szabad, nagyon furcsa világból” hirtelen egy „totál magányba” csöppent, ahol „még három éven keresztül csúfoltak is, mint leprás román”. 

Osztálytársa az asztalon feltett lábbal „Ildikó néninek szólította az osztályfőnököt”. Emőke egy olyan világból érkezett, ahol „felhajtható székek voltak, tintatartó, motorinával felkent padló”, és ahol a tanárokhoz való viszony, a kommunikáció merőben más volt. „Óriási váltás és sokk volt számomra”. Különösen fájó volt, hogy olyasmiért csúfolták, ami ellen a szülei elmenekültek Erdélyből: 

„úgy visznek ki a szüleid, és úgy adnak föl mindent, adnak el, mindent, hogy te magyar vagy, és megyünk az anyahazába, és ott meg leprás román leszel”. 

Ez a három év „ezt nyögöm, és nyögni fogom egy életen át”. A metrón az állomásoknál a bemondónak tett „köszönöm szépen, hogy szólt” megjegyzés, a mozgólépcsőn való felszaladgálás egy hihetetlenül naiv és sebezhető kislány képét rajzolja elénk, aki egy teljesen más világból érkezve szembesült a budapesti valósággal.

Ez a traumatikus megérkezés a „vágyott aranykorba és aranyvilágba” mélyen megjelölte Emőkét, és elültette benne azt a vágyakozást, hogy „itthon volt az igazi élet. Itt volt az igazi gyerekkor, itt volt az igazi tapasztalat az életről”. Budapest egy „vákuum volt. Egy olyan élet, ami sehogy nem illeszkedett”.

Az identitás újrarendeződése két világ határán

A budapesti sokk és az erdélyi gyökerek kettőssége végigkísérte Emőkét felnőtté válása során. Évekig élt egyfajta „kettős életet", ahol a nyarak Havadtőn jelentették az igazi levegővételt, a találkozást az „élettel", szemben a főváros nyomasztó, identitást erodáló légkörével. „Mindig egy kettős életem volt. Kettős tudatom is: volt a budapesti énem és az itthoni énem”.

Ez a tudathasadásos állapot nemcsak belső küzdelmeket hozott, hanem egyfajta „alkalmazkodó attitűdre" is kényszerítette, ahol a mások iránti figyelem, a tiszteletadás vált kulcsfontosságúvá. „Egyfolytában figyeltem az embereket, hogy úristen, miket mondanak, hogy viselkednek” – ez a gyermekkori nevelésből fakadó empátia később paradox módon segítette a túlélését a városi dzsungelben.

A kezdeti nehézségek és az identitáskeresés ellenére Emőke Budapesten is rátalált a helyére, baráti- és szakmai közösségre egyaránt. A város dinamikája, pezsgő kulturális élete vonzotta, és hamarosan aktív részese lett az underground szcénának. Ez a közeg, ahol a kreativitás és a szabad gondolkodás volt a mérvadó, menedéket és inspirációt nyújtott. Itt nem számított a származás, csak az, mit tudsz hozzátenni a közös alkotáshoz. Barátságok születtek, amelyek a mai napig tartanak, és ezek a kapcsolatok segítették át a nehézségeken, formálták személyiségét.

Szakmailag is jelentős fejlődésen ment keresztül. Budapesten tanult, majd tanított is, tapasztalatot szerzett, és aktívan dolgozott. Ezek az évek nem csupán a túlélésről szóltak, hanem a fejlődésről, a tudás megszerzéséről és egyfajta "városi gyökerek" eresztéséről is. A „látszólagos beilleszkedés” mögött valós szakmai és emberi kötelékek alakultak ki.

„Engem az éltetett, hogy nyáron hazamegyek, de azért én csináltam a dolgomat, én ott voltam, én ott éltem” – mondja, utalva arra, hogy a két világ közötti ingázás nem akadályozta meg abban, hogy mindkét helyen teljes életet éljen, és értéket teremtsen. Budapest adta meg neki azt a szakmai tudást és kapcsolatrendszert, amellyel később visszatérhetett Erdélybe.

Ebben a létben mindemellett ott motoszkált a gyermekkori létbizonytalanság félelme is. Harmincvalahány albérlet Budapesten – ez önmagában is traumatikus élmény, egy folyamatos költözési kényszer, ami elvette a biztonságérzetet. „Nekem egész gyerekkoromban ott volt ez a létbizonytalanság, ez a félelem, hogy így úristen, miből fizetjük ki az albérletet, és nekünk az albérlet volt az otthonunk” – magyarázza Emőke, rámutatva egy generációs traumára, ami sok elvándorlót érint. A cél világos volt: „soha többet nem akarom ezt átélni”. Ez volt a fordulópont.

Az elhatározás, hogy véget vet a vándorlásnak és valami maradandót épít, Havadtőre vezette. 

Budapestről Kolozsvárra érkezik alkotói szabadságra, majd ennek „meghosszabbításaként” végül itthon maradt. Az egyetlen reális lehetőség az anyai nagyanyja háza volt, egy hely, ami gyermekkora emlékeivel volt tele. A kezdeti idealizmus persze hamar szembesült a valósággal. „Én azt hittem, hogy majd én jövök, és akkor majd nem kell áram, meg nem lesz vizem, meg mindenféle dolgaim lesznek, ami elvisz engem így az erdőbe, meg ilyen ősanyás leszek”. 

A visszatérés nem volt zökkenőmentes. Egy újfajta alkalmazkodásra volt szükség, különösen a kommunikáció terén. „Újra kellett tanulnom beszélni, újra kellett tanulnom azt, hogy az emberek hogyan kommunikálnak egymással” – mondja Emőke. A városi udvariasság helyett itt a direkt, sallangmentes beszédre van szükség, ami kezdetben feszélyező volt.

Azonban a legnagyobb gyógyír a fizikai munka, a földhöz való visszatérés volt. „A kert nagyon-nagyon sokat segített, hogy azzal a földdel találkozhatom, ami a nagyszüleimé volt” – meséli Emőke. Az első elültetett fa, a kert gondozása egyfajta terápiás folyamat volt, amely segített feldolgozni a múlt traumáit, és gyökeret ereszteni az új környezetben. „Egy 30 éves trauma az volt nekem, hogy soha nem lesz saját lakásom”. A kerttel, a saját hellyel ez a trauma lassan enyhülni kezdett.

A művészi munka, az ösztöndíjak, az egyesületben végzett munka mind hozzájárultak ahhoz, hogy Emőke megtalálja a helyét. A kezdetben a budapesti barátai attól féltették, hogy „a falu elnyeli” majd, hogy feloldódik a tömegben. Ezek a féltések mind alaptalannak bizonyultak, sőt, éppen ellenkezőleg: a vidéki lét és a csendesebb környezet tette lehetővé számára, hogy igazán megtalálja alkotói fókuszát és stílusát. „Én azóta azokat a sorozatokat tudtam megcsinálni, amik számomra a legfontosabbak, amiben megtaláltam a fókuszom, a stílusom, az életformám, és elmúlt az a fajta félelem”.

A hazatérés nem egyszerűen egy fizikai költözés volt, hanem egy mély önismereti utazás, egy gyógyulási folyamat. Emőke története rávilágít arra, hogy a gyökerekhez való visszatérés nem mindig romantikus utópia, de a befektetett energia és a kitartás valódi otthonra lelhet egy olyan világban, ami folyamatosan átalakul. Ez a döntés, állítja, „ez eddig a felnőtt életemnek a legjobb döntése volt”.

Utolért Budapest Havadtőn

Emőke hazatérése nemcsak személyes gyógyulás volt, hanem egyfajta lencse is, amelyen keresztül az erdélyi falvak átalakulása is láthatóvá vált. A „falu” fogalma, ahogyan azt gyerekkorában ismerte, mára szinte felismerhetetlenné vált. „Most itt utolért Budapest, Havadtőn” – mondja, szavait áthatja a keserű irónia. A városiasodás, a modernizáció, és a fogyasztói társadalom beszivárgása mind-mind nyomot hagyott.

A régi, élő közösségi terek hiánya különösen fájdalmas. Emőke emlékszik a régi estékre, amikor a „kimentünk a padra, és néztük a csillagos eget, és óriási nagy filozofálgatásokban voltunk így az élet dolgairól”. Ma már nincsenek padok a házak előtt. Az emberek bezárkóznak, a társasági élet áttevődött a digitális térbe, vagy teljesen elhalt. A fiatalok „fülhallgatóval ülnek a traktoron, nem beszélnek a telefonba, csak nézik a YouTube-ot”. A régi tradíciók, mint a Küküllőn való fürdés, a spontán találkozások, mind eltűntek.

A kaláka – a kölcsönös segítségnyújtás ősi formája – szintén a múlté. Ma már minden pénzről szól. „Nincs az a kaláka, nincs az, hogy segítenek az emberek egymásnak. Pénzért segítenek”. Ez az individualizálódás, a kollektív érdekek háttérbe szorulása mélyen megváltoztatta a falusi társadalom szövetét. A fűnyírók zaja, a flex hangja, a motoros fűkaszák zümmögése mind a városi lét szimbólumai, amelyek átszüremkedtek a vidéki csendbe. „Ez borzalmas” – fogalmaz Emőke, felidézve a gyerekkori harmónia hiányát.

Azonban a kép nem csupán sötét. Ami konstans érték maradt, az a táj és a föld. A természet Emőke számára a folyamatos megújulás és a remény forrása. Figyeli, ahogy a pillangók, a szitakötők, a szarvasbogár és lábatlangyík is megjelenik. „Érzem, hogy jön be a természet” – fogalmaz. 

A fák ültetése, a kert gondozása nemcsak személyes gyógyulása, hanem egyfajta emlékezés is azokra az idősebb generációkra, akik még megértették a föld és az ember közötti szimbiózist. A szabadság, a „persze, rendben" attitűd, a helyi közösség megengedő természete, még ha át is alakult, továbbra is jelen van. 

A falu nem tűnik el, hanem átalakuláson megy keresztül. Emőke szerint ez a folyamat nem a vég, hanem egy újfajta kezdet. A régi csűrök, házalapok, és még a kommunizmus idején épült házak is „itt vannak” – az épített örökség magán viseli a korok lenyomatát, de átalakulva, új funkciókat kapva tovább él. A régi sárház pincéje, a kommunista „veranda”, majd a mai manzárdos átépítés – mind-mind arról tanúskodik, hogy az élet utat tör magának.

És itt jön talán az egyik legizgalmasabb fordulat: Emőke felveti a párhuzamot az 1970-es évek magyarországi népzenei és néprajzkutatóival, akik a városokból visszahozták a faluba a népi kultúrát. 

„Gyakorlatilag most is valami ilyesmi kezdődött el. És nagyon érdekes. A budapestiek jártak a hetvenes években falura. A táncházmozgalmat városiak, budapestiek kezdték el. A Budapestiek jártak Erdélybe, gyűjtötték a zenéket, a táncokat” – ma pedig a visszatérő fiatalok, alkotók, mint Emőke, hozhatnak új életet a falvakba, modern köntösbe öltöztetve a hagyományokat, kézműves műhelyekkel, kulturális programokkal.

A föld mint identitás, a kollektivizálás mint törés

Kerekes Emőke hazatérése Havadtőre nem csupán egy személyes krízisre adott válasz volt, hanem egy mélyreható szembenézés egy fogalommal, amely a Kárpát-medencei ember számára évszázadok óta hordozza a stabilitás, az identitás és a túlélés alapjait: a földdel. 

„A gyökereket” – válaszolja Emőke, amikor megkérdezem, mit jelent számára a föld. „Ott, ahol van földem, nem kell bizonyítanom, hogy jogom van ott élni és az lenni, aki vagyok.” Ez a mondat magában hordozza mindazt a generációs tudást és traumát, ami a paraszti társadalmakat áthatja.

Erdélyben, ahogy a Kárpát-medence sok más részén is, a paraszti életforma a saját földhöz kötődött. A földbirtoklás nem csupán gazdasági alapot jelentett, hanem egyfajta társadalmi státuszt, önállóságot és a családi örökség folytonosságát is garantálta. A föld volt a biztosíték arra, hogy az ember nem szorul mások – például a nagybirtokosok – kegyére.

Aztán jött a kommunizmus és a kollektivizálás. Emőke szavaival élve: „Először a második világháború után, amikor kezdődött a kollektivizálás a kommunizmus idején, elvették mindenkitől a földjét, államosították, ez óriási törést okozott.” Ez volt az első nagy törésvonal, amely nem csupán gazdasági, hanem mélyen pszichológiai, társadalmi és identitásbeli sebet is ejtett a vidéki társadalmon. 

A földhöz való viszony gyökeresen megváltozott. Gondoljunk bele: addig a szegény ember is megtermelte a maga krumpliját, a jószágainak takarmányt. Egyszer csak kiderült, hogy „ez már többé nem a tied, ami évszázadok óta, vagy ki tudja, mikortól a tietek volt, és hozzá kapcsolódott minden, ami az életben maradáshoz, az, hogy ki vagy és hova tartozol az identitásod szempontjából”.

Ez a tulajdonhoz és az önellátáshoz való jog erőszakos elvesztése generációk életérzését határozta meg. 

„Felnő egy generáció és egyszer csak azt mondják: oké, van egy kollektív, majd te bemész dolgozni. Dolgozol, mint egy rabszolga, nincs beleszólásod, és közben a termést eladják, de neked már nincs krumplid, nem ültetheted el a krumplidat, meg a hagymádat, mert ez a közös. Elveszi a közös. És ez egy óriási trauma”. Ez a kollektív trauma, a generációkon átívelő kisemmizettség érzése a mai napig érezteti hatását, formálva a földhöz való viszonyt és az identitás kérdését a romániai, különösen az erdélyi vidéken. A kollektivizálás során kialakult paternalista állami függés és a közösségi felelősség hiánya ma is megfigyelhető a gazdálkodási mintázatokban és a közösségi életben.

Emőke számára a föld birtoklása alapvető biztonságot ad, egyfajta „mentális horgony”. „Az, hogy generációkra visszavezethető, hogy valamikor ez az ükszülőké volt, tehát akkor is már itt voltunk. Nem vagyunk hazátlanok, nem vagyunk gyökértelenek.” Még budapesti élete során is megnyugtató volt számára a tudat, hogy „nekünk még erdőnk is van. Fogalmunk sincs, hol van, már senki nem emlékszik, de van erdőnk, rajta van a papíron, a birtoklevélen.” 

Ez a láthatatlan köldökzsinór, a valahová tartozás tudata – különösen egy olyan világban, ahol „a mentális betegségeknél skizofrénia meg minden más mentális betegségnél hihetetlen nagy növekedés van, akinek nincs otthona, nincs háza” – létfontosságú.

Emőke egyenesen odáig megy, hogy szerinte a földhöz való kötődés, a tulajdonjog, alapvető védelmet nyújt a mentális instabilitás ellen, mert megadja a biztonság és a hovatartozás alapvető érzését. Ez a gondolat pszichológiai és szociológiai szempontból is releváns: a gyökerek hiánya, az „otthontalanság” érzése valóban hozzájárulhat a szorongás, az identitáskrízis elmélyüléséhez.

A „Saját föld” és a változás dokumentálása

Ez a mély, személyes viszony a földhöz, valamint a paraszti társadalmat ért történelmi és aktuális változások inspirálták Kerekes Emőkét egyik legfontosabb fotósorozatának, a „Saját föld” (My Land) című projektnek a megalkotására. Emőke, aki a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen szerzett fotográfus diplomát, munkáiban gyakran foglalkozik a mindennapi élet apró rezdüléseivel, az emlékezés rétegeivel és a kollektív traumák vizuális feldolgozásával. A „Saját föld” ezen témák esszenciális lenyomata.

A projekt a vidéki átalakulás összetett problémáját járja körül: hogyan váltja fel a hagyományos, kézi erőn és ősi tudáson alapuló mezőgazdaságot a modern technológia, az EU-s szabályozások és egy teljesen új mentalitású generáció. 

Emőke megfigyelései szerint ezek a változások nem csupán a vidéki életet és kultúrát formálják át, hanem magát a természeti és épített tájat is. „Ha ránézel egy tájra, akkor látod az elmúlt 100-150 év történetét. A növényeken, még akkor is, ha be van bokrosodva, mert egy bebokrosodott föld is ugyanolyan sokat tud elmesélni, mint egy gyönyörűen kaszált” – magyarázza, rávilágítva arra, hogy a táj egy vizuális krónika, amely mesél a kollektivizálásról, a rendszerváltásról és az uniós csatlakozásról.

Emőke fotói a dokumentarista stílust ötvözik kísérleti, konceptuális elemekkel. Külső, de mégis érzékeny megfigyelőként pozicionálja magát, aki nem ítélkezik, hanem rögzíti a változást. Egyik főszereplője a szalmabála, amely a modern, gépesített mezőgazdaság jelképe lett. Ezt a motívumot régi fotótörténeti utalásokkal is kiegészíti, utalva arra, hogy már az 1840-es évek első fényképei között is megjelentek az óriási kazlak, mint a mezőgazdasági táj meghatározó elemei. A projekt tehát nemcsak a jelenről szól, hanem folytonos párbeszédben áll a múlttal és a fotótörténettel.

A falusi lét nem  a városi élet vidéki környezetbe helyezése

A beszélgetésünk során szóba kerül a falvak túlidealizálása és az Emőke által „műfalusiságnak” nevezett jelenség is. Ez a jelenség a városi ember romantikus elképzeléséből fakad, aki gyakran nosztalgiával tekint vissza egy sosem létezett, idilli falusi életre, és ezt az illúziót igyekszik rekonstruálni a vidéki ingatlanjában. Emőke határozottan elutasítja ezt a megközelítést.

Ezek az emberek gyakran azt hiszik, hogy a falusi lét egyszerűen a városi élet vidéki környezetbe helyezése, ahol a természet közelsége társul a modern kényelemmel, ám a valós falusi közösséggel vagy a földhöz való mélyebb kapcsolattal nem szembesülnek. Ezt a jelenséget Emőke a „legrosszabbnak” tartja. A falusi ember nem csinál magának „szüléskönyvet” búzakalásszal díszítve, és nem betonoz le mindent, csak azért, mert az „praktikus”. Ezek a gesztusok – a virágládák túlzott hangsúlyozása, a „művész, letért a pályáról és házi kenyeret süt” sztereotípia – mind a romantikus idealizáció részét képezik, amely figyelmen kívül hagyja a falu valódi problémáit, küzdelmeit és autentikus értékeit.

Emőke a tóparti példával világítja meg a különbséget a „városi” és a „falusi” attitűd között: „Itt, a tónál ha kijössz hétvégén, tökéletesen meg tudod mondani, hogy kik a városiak, kik a falusiak, már csak abból, hogy vannak felszerelve, hogy beszélnek.” A városi ember, aki csak a „jó helyekre ül be, ahol angolul is kiírják a dolgokat”, gyakran elvárja a falusi környezettől, hogy alkalmazkodjon az ő kényelméhez és sztereotípiáihoz. A valóság azonban az, hogy a falusi életnek megvannak a maga írott és íratlan szabályai, a sajátos kommunikációs kódjai, amelyek nem kompatibilisek a romantizált városi elképzelésekkel.

Modern mezőgazdaság: a felelősség terhe és a bürokrácia útvesztői

Emőke reálisan látja a mai mezőgazdasági élet kihívásait. Szerinte a munka ma nehezebb, mint régen, „mert felelősség. Mert be kell mutasd ezt, meg azt, meg így, meg azt a támogatásért”. A régi parasztgazdálkodás, ahol a gazda sokkal nagyobb szabadsággal dönthetett arról, mit termel és hogyan, mára egy bürokratikus útvesztővé vált.

A gazdáknak folyamatosan alkalmazkodniuk kell az uniós szabályozásokhoz, pályázatokhoz, ami óriási adminisztratív terhet jelent. Emőke ironikusan jegyzi meg, hogy „nekem már a szomszédom se érti, hogy most hogyan adja le azt a programot, merthogy valahogy megíródott, és ő tudja, hogy mi az, hogy dosar, meg ki kell menni, meg lefényképezik, meg elküldik”. Ez a mondat rávilágít a generációs szakadékra is: az idősebb gazdák nehezen igazodnak el a digitális és bürokratikus elvárások között.

A régi időkben „megfogta a szénát, bepakolta a pajtába, amikor akarta”. Ma már a támogatásokhoz való hozzáférés szigorú feltételekhez kötött, és a gazdálkodó a saját felelősségére végzi munkáját, szemben a gyári dolgozóval, aki „bemegy, beüti a kártyát, végig dolgozik nyolc órát, kinyomja a kártyáját, és nincs semmi felelőssége”. A mezőgazdaság ma már nem pusztán megélhetés, hanem egy komplex, szabályozott és felelősségteljes ágazat, ami további elvándorláshoz vezethet, ha nem képes alkalmazkodni a helyi sajátosságokhoz és az emberek elvárásaihoz.

A „Saját föld” projekt tehát nem csupán egy művészi megnyilvánulás, hanem egy mélyreható szociológiai és személyes reflexió a vidéki Erdély átalakulására, a hagyományok és a modernitás találkozására, valamint az egyén és a föld közötti örök, ám folyton változó kapcsolatra. 

Emőke munkássága és gondolatai segítenek abban, hogy ne csak romantikus illúziókon keresztül, hanem a valóság teljes komplexitásában tekintsünk az erdélyi falvakra.

A falu jövője az emlékezet és újrateremtés között

Kerekes Emőke története nem egy kivonulás, hanem inkább egy visszahajlás: önmaga felé, a táj felé, ahonnan elindult. A gyermekkori élmények, a traumatikus átkelések, a budapesti sodródás és a falusi újrakezdés nem egymást kizáró epizódok, hanem egy olyan élet mozaikjai, amelynek minden darabja hordoz valamit a közös múltból. 

Nincs „helyes” irány: sem a városba költözés, sem a visszatérés nem megváltás. De talán van egy belső iránytű, ami akkor működik, ha az ember elég csendes lesz, hogy meghallja.

Havadtő nem ugyanaz a falu, mint amit Emőke gyerekként ismert. De ő sem ugyanaz az ember. A régi padok már nincsenek ott, a csillagos ég alatt ma másfajta gondolatok születnek. A fűkaszák zúgása, a traktorra tapadt fülhallgatók világa nem feltétlenül a vég kezdete – lehet a változás nyelve is. A kérdés talán már nem az, hogy mit veszítettünk el, hanem az, hogy mit kezdünk azzal, ami még mindig megmaradt.

És hogy ez mire lesz elég, azt nem a nosztalgia, hanem az újrateremtés bátorsága dönti el.