Előző életemben egy skandináv matróz voltam

Deák Józsefet, becenevén Dezsákot, svédiesítve Däjakot akkor ismertem meg mikor még Kolozsvár központja tele volt magyar kocsmákkal. Besétált a Krajczár kávézóba deszkás szerelésben, fújdogálta ki a már akkor őszülő haját a homlokából, és első perctől ömlött belőle a hülyeség.

Tipikusan az az ember, akit magaddal vinnél mindenhova szíved szerint, hogy ne unatkozz, mert a legbanálisabb helyzetekből is képes poént csinálni. Jó barátok lettünk. A Kolozsváron eltöltött évek alatt már mondogatta, hogy ő hagyja a francba ezt az országot, és megy innen.

Nem figyeltem pontosan hol volt az az éles váltás, ahol ebből konkrét terv lett, mert akkoriban mind azt hajtogattuk, hogy megyünk innen, de egyikünk sem gondolta komolyan. Dezsák, és a felesége Zsófi viszont fogták a sátorfájukat és elhúztak Svédországba.

Hogy miért épp Svédország?

Gyergyóújfaluban született Dezsák, gyerekkorában hokizott, és a kedvenc hokicsapata a svéd csapat volt. Akkor beleszeretett a svéd kultúrába, és egész életében oda kívánkozott, „előző életemben skandináv matróz voltam” - mondja.

Hiába ajánlottak neki állást, jó fizetést Norvégiában, ő annyira kívánta a stockholmi életet, hogy odaköltöztek. Ezt is csak egy huszonéves naivitásával lehet ennyire lazán csinálni. Lakást nagyon nehezen kaptak, mert nem volt állampolgárságuk, és munkájuk. Dezsák egy norvég kliensének dolgozott web, és digitális dizájnerként, abból éltek, és Airbnb-ben laktak.

Aztán teltek-múltak az évek, kaptak állást mindketten, lakást vásároltak, állampolgárok lettek. Meglátogattuk őket, ők is minket, de idővel a beszélgetések ritkultak, és felszínessé váltak. Pedig nagyon hasonló kríziseket éltünk meg, hiába a nagy távolság. Közben egy svédországi magyar barátjával elkezdte a BRO podcastet – kellett még két középkorú fehér férfi eszmefuttatása az internetre, mondja.

Aztán szembejöttek velem a neccharisnyás szőrős pasik az instán.

Dezsák elkezdett rajzolni.

Akkor jöttem rá, hogy az ő történetét érdemes elmesélni, mert nem az a tipikus emigrációs sztori, ami nap mint nap szembejön az emberrel, és a művészete sem mindennapi.

Amikor elköltöztek, Dezsák tele volt dühvel, emlékszem, azt kereste, hogyan tudna teljesen lemondani a román állampolgárságáról. Minden ami ide kötötte idegesítette, és nagyon nehezen bírta a hazautakat. Azóta sok minden változott. De kezdjük az elejéről.

Menekülve otthonról, Újfaluból, beiratkozott közgáz egyetemre, mert ott volt sok hely. Gyorsan megunta, egy év után otthagyta. Közben folyamatosan építette a dizájn portfólióját, és utolsó állomásként a kolozsvári Halcyon indulásánál segített: ő készítette el az első weboldalukat és arculatukat.

Hogy jött Svédország a képbe?

1–4. osztályban tipikus jó tanuló voltam, mindig színtízes átlag, pedáns gyerek, mindenki dicsért. Aztán ötödikben volt egy törés. Elkezdtem úgy érezni, hogy ennek az egész jegy-dolognak, meg a tanulásnak nem sok értelme van. Hatodikban kezdtem el hokizni, és a svéd hokicsapat volt a kedvencem. Szóval innen jött a kapcsolódás Svédországhoz.

Ahogy idősebb lettem, egyre jobban vonzottak a skandináv országok: Svédország, Norvégia. Soha nem voltam az a spanyol tengerpartos típus. Harmadiktól hatodikig német tévécsatornákon nőttem fel. Németül néztem meséket, filmeket.

Már gyerekként jobban képben voltam német politikával, mint románnal vagy a magyarral, mai napig beszélek németül. Láttam, hogy létezik egy másféle világ. Nem is feltétlen jobb, de más, színesebb, érdekesebb. Már akkor mondtam a szüleimnek, hogy én, amint lehet, külföldre fogok költözni.

Aztán, amikor már tényleg költözni akartunk, kijöttünk Zsófival egy hétre nyaralni. A hipster negyedben laktunk Stockholmban, nagyon bejött az egész. Úgy voltam vele, hogy „fasza, miért is ne?”

Hogyan kezdődött Stockholmban az élet?

Amikor kiköltöztünk, még dolgoztam egy norvég kliensnek. Tök jó pénz volt, és azt hittem, majd bejegyeztetem a cégem Svédországban, folytatom vele a munkát. Béreltem is stúdiót, de ez a norvég projekt lassan kifutott. Elkezdtem kifogyni a pénzből, nem volt lakásunk, nem kaptunk személyi számot. Ott voltunk két hónapra egy Airbnb-ben.

És akkor jött a legviccesebb sztori. Elkezdtem nézni, milyen helyi cégek vannak, kikhez lehetne becsatlakozni, persze mint konzultáns, hogy a függetlenségem megmaradjon. Kiválasztottam három céget, utánanéztem a tulajoknak, stb. Írtam egy e-mailt este 10-kor az egyiknek, de nem küldtem el, mert nem akartam ilyen kétségbeesettnek tűnni, gondoltam, hogy majd reggel elküldöm.

Reggel már várt egy üzenet a cégtől. A tulaj, Sam Nurmi írt Linkedinen, hogy eladta a korábbi cégét, most alapít egy újat, és épp keres valakit. Válaszoltam, hogy ja, amúgy akartam is írni neked. Másnap találkoztunk. Egy félórás beszélgetés volt. Egy képkockát nézett meg a portfóliómból, és azt mondta: „Tudod mit? Nem érdekel. Mennyi fizetést szeretnél, és mikor tudsz kezdeni?”

Nem volt még cégnév se, könyvelést akartak AI-jal megreformálni. Négy emberből álltunk: ő, egy programozó, egy copywriter – meg én. Egy kis iroda, rengeteg pénz.

Két nappal később kezdtem. Már az elején mondta, hogy úgy képzeli, amint nő a cég, én leszek a jobbkeze. Mondtam neki, hogy ember, nem is ismersz, egy hónapja vagyok itt, most találkozunk először. Azt mondta, hogy bízik bennem. A mai napig jóban vagyunk.

Öt évig voltam annál a cégnél, és tényleg úgy volt, ahogy mondta: ahogy nőtt a cég, kvázi a jobbkeze lettem. Egy idő után hat csapatot vezettem, köztük egy könyvelői csapatot is – miközben semmit nem tudtam a könyvelésről. Az első két hónapban konkrétan életem legdurvább pánikrohamát éltem át. És arra én még ráhúztam öt évet.

Sok volt az elvárás?

Az volt a helyzet, hogy 25 évesen olyan embereket vezettem, akiknek 20–30 év tapasztalatuk volt, dolgoztak az Apple-nél, Ericssonnál. Egy teljesen idegen országban, egy olyan CEO mellett, aki tech-celeb volt Svédországban, mert több sikeres céget is vezetett. Hatalmas nyomás volt. Ráadásul megvolt az a bizalom, hogy „József mindent meg tud csinálni”.

Voltak meetingek, ahol lecseszett mindenkit – kivéve engem. Azt mondta: több Józsefre lenne szükség. Ez egy ideig jó érzés, de amikor rájössz, hogy hat ember helyett dolgozol, az mentálisan kicsinál.

Meg voltam fizetve, elismerve is, de mentálisan padlón voltam. És ez a kelet-európai mentalitás csak rátesz: nekünk semmi nem volt ingyen, mindenért meg kell dolgozni, volt, hogy szombaton reggel 8-tól este 11-ig bent voltam az irodában.

Mi lett a vége? Kiléptél?

Igen. Fel volt ajánlva, hogy vegyek át egy arculattervező ügynökséget, amit megvettünk. Vagy indítsak saját startupot, kaptam volna befektetést, üzleti tervem is volt. De úgy voltam vele: basszus, József, te most ki vagy égve. Depressziós vagy. Nem most kell céget indítani. Felmondtam.

Elkezdtem dolgozni Svédország egyik legnagyobb ügynökségénél, ahol most is vagyok. Már hat éve. Ez sokkal nyugisabb.

Nagy cég lettünk, vettünk egy dán és egy holland céget, most már igazi mammut vagyunk. Sokkal lazább volt, nagyon jó társaság. Rengeteg barátom lett. Az elmúlt év elég szívós volt. Öt évig ugyanannak a kliensnek dolgoztam – a skandináv postának. Nagyon nagy projekt volt, lassú, unalmas, de voltak érdekes részei is.

Tavaly szeptemberben elvesztettük a klienst, 12 év után. Azóta ilyen kis, adhoc projektek vannak. Minden héten új határidő, másik projekt. Az egész iparág változik, de végre elértem egy régi célomat: dolgoztam az Apple-nek fél évet. Igaz, hogy az volt a legrosszabb projekt, amiben valaha részt vettem.

Mikor kezdtél el rajzolni?

A cégnél sok hosszú gyűlésen kellett részt vennem, amit borzasztóan untam. Akkor kezdtem el post-it-ekre rajzolni különböző karaktereket; nevet is adtam nekik, majd szétszórtam őket a cégnél, a munkatársaimnak nagyon tetszettek.

Legalább ezer ilyen post-it karaktert rajzoltam. Aztán befektettem jó minőségű lapokba, és filctollakba, de gyorsan rájöttem, hogy ez így nem túl kifizetődő. Így kezdtem el digitálisan rajzolni.

Elég sok a svéd téma a rajzaidon.

Igen, elkezdtem ezeket a karaktereket egy kicsit tovább rajzolgatni, és egyszer csak bekattant ez a svéd téma, hogy a svéd kultúrából venni nagyon ikonikus dolgokat, mint például a Kanelbullar, meg a Kalles Kaviar, ami egy ilyen tubusos kaviárkrém, amit mindenki eszik gyerekkora óta, meg a Falukorv, ami az itteni helyi parizer, és mindenki legalább heti egyszer abból csinál valamit, meg rengeteg ilyen ikonikus svéd dolog van.

Elkezdtem ezeket kicsit kiparodizálni is, meg egy teljesen más közegben megmutatni, belevinni egy csomó humort és egy csomó részletet, ami rohadtul nem tartozik már a svéd kultúrához, meg nem is kapcsolódik az adott témához.

Az volt a cél, hogy legyen valami olyan, amire az emberek felkapják a fejüket, hogy „miért?", „miért van ez?", meg „miért van az?", és nekem az lehet a válaszom, hogy: miért ne?

Felnőttem, és értem egy csomót, de bennem van még ez a tinédzseri punkság. Ugyanaz a helyzet, mint amikor tinédzser voltam és interneten és Myspace-en kerestem a közönségemet. Most is keresem a közönségemet. Meg nekem tényleg egy ilyen felnőtt, hétköznapi életem van.

Stockholmnak az egyik ilyen előkelő külvárosi részén lakok. Csendben, nyugiban. Néha hiányzik a régi underground, lázadó énem, és akkor másképp lázadok, nekem ezekben a rajzokban van meg leginkább ez a lázadás.

Depresszió, terápia, vallás

Körülbelül hét éve tetőzött a depresszióm, amikor tényleg borzasztó padlón voltam. Akkor kezdtem el járni terápiára, ami ráébresztett, hogy egész gyerekkoromban depressziós voltam. Terápiával eljutottam egy elég jó szintre, de alig voltam jól.

Aztán három éve jött el az a szint, hogy tudtam: nagyon jó életem van, nagyon jó munkahelyem van, nagyon jó emberek vesznek körbe, szeretve vagyok, sikeres vagyok – a társadalom szemében mért elvárások szerint. De ettől még vasárnaponként volt, hogy nem tudtam kikelni az ágyból, és akkor a barátaim, meg a cégnél a menedzserem unszolására elmentem orvoshoz, azóta antidepresszáns szedő vagyok, és teljesen megváltozott az életem.

Rájöttem, hogy basszus, tudtam volna így élni eddig is, és hogy így él egy normális ember, és így látja a világot.

Azóta tök jó balanszban vagyok. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek rossz napjaim, vagy problémák az életemben. És ezt azért mondom el, mert amikor elkezdtem újra rajzolni, akkor ott volt bennem a kérdés: minek rajzoljak? Minek készítsek még több tartalmat az internetre? Kinek kell ez? És amikor rendbe raktam a kemikáliákat az agyamban a pirulával, akkor rájöttem, hogy basszus, mindenkinek van egy helye, és mindenkinek megvan a saját közönsége. És akkor már mertem nyitni a világ felé.

Mi a helyzet a pucér, szőrös, félmeztelen angyalszerű pasikkal?

Egy csomó vallásos motívumot is használok. Mindegyikben van egy kis, ilyen középkori festményekről ismert bébiangyal, pucér testtel, felnőtt férfi fejjel. Van egy munkatársam is, aki kb. ugyanilyen magas, bajszos csávó, az egyik legjobb barátom a cégnél, és kicsit ő is benne van ezekben.

Én nagyon vallásos családban nőttem fel, nagyon vallásos közegben, és rühelltem ezt nagyon pici korom óta, mert rám volt erőltetve, és láttam, hogy egy csomó ember körülöttem ál-vallásos. Vallásos, mert összetartja őket a vallás, meg ad nekik valamit, de közben nem élnek igazán vallásosan. Például elmennek áldozni a templomba úgy, hogy előtte mit tudom, mit csináltak... tök mindegy. Én mindig utáltam azokat a dolgokat, amik rám voltak forszírozva. És ezek a vallásos motívumok kicsit lázadás is a múltam ellen.

Akkor most egyáltalán nem vagy vallásos? Van hited?

Spirituális vagyok, nem vallásos. Hiszek az energiákban, meg abban, hogy van egy csomó dolog, amit nem értünk, de vallásos nem vagyok.

Az egyházakkal van problémád?

Az egyházakkal is van problémám, de például Svédországban teljesen másfajta egyházakat láttam – akár katolikust, akár reformátust – amik sokkal nyitottabbak, sokkal lazábbak. Inkább az a környezet, amiben felnőttem, meg azok az emberek, akik gyakorolják a vallást – legyenek akár papok, az zavart.

Az álszentség?

Az is, meg ez a nagyon konzervatív, fekete-fehér dolog. Például nekünk gimiben volt egy vallástanárunk, aki pap volt – Barni atya, azt hiszem udvarhelyi –, van egy ikertestvére is. És ő teljesen másképp állt a valláshoz, tök jóban voltunk vele.

Svédországban is, annak ellenére, hogy nem járok templomba, de van egy keresztfiúnk, akit megkereszteltünk. Egy nagyon ügyes pap bácsi volt, egy nagyon cuki, 500 éves templomban. Tök jó fej volt, tök jót beszélgettünk.

Most az egyik szomszédom egy graffiti művész. Nagyon éles a kontraszt, de ő például dolgozott a svéd egyháznak is, mert vannak olyan templomok, ahol előtte graffiti art van. És tök jó, hogy ezt el tudják fogadni.

Szóval nem is tudom azt mondani, hogy az egyházzal van bajom – azzal van bajom, ahogyan rám volt erőltetve, és azzal, ahogy sokan nézik a vallást. Én vallás szempontjából próbálom összerakni mindegyikből azt, ami az én világképembe beleillik. Mert nincsenek szabályok, az ember azt rak össze magának a világból, amit akar.

Erdély és a macsó kultúra

Nagyon nagy utálattal mentél el itthonról. Alig vártad, hogy feladd a román állampolgárságodat.

Persze, persze, bennem rengeteg minden volt. És ez anélkül, hogy hibáztatnám a környezetet is – mert rengeteg köze van hozzá –, egyértelműen abból fakadt, amiben felnőttem.

Voltak szüleink, de egyedül nőttünk fel gyerekként. Egyedül raktuk össze magunknak a világot. Nem volt felnőtt példakép, aki igazán jelen lett volna, aki szélesebb látókört tudott volna mutatni.

Aztán jött a terápia, meg hát az ember érni kezd... akárhogy is, ez 10 éve volt. Most már ebből szinte semmi nincs bennem.

Az esetek nagy részében szívesen járok haza, bármit szívesen csinálok otthon, nem okoz stresszt, nem okoz szorongást. Haza tudok menni, és jól tudom érezni magam. Jobban értem a falunak a lelkét, az ottani emberek működését. Nem idegesítenek fel dolgok. Úgy vagyok vele, hogy basszus, nem az én életem, nem is akarok beleszólni másokéba.

Van valami Erdélyből, az itthoni kultúrából a rajzaidban? Kapcsolódsz még valahogy?

Abból a nagyon macsó kultúrából jövök, ahol megvan, hogy a férfi milyen, a férfi úgy öltözik, ilyen haja van, borotvált, ehhez meg ahhoz ért. Ebbe én sosem tudtam beleilleszkedni. Néha próbáltam beleerőltetni magam, de nem ment.

Az elmúlt 5–7 évben értem el oda, hogy tudok magam lenni úgy, hogy nem kell álarcokat viselnem nap mint nap, nem kell megfeleljek annak a férfiképnek, amit otthon elvártak.