A Tánc, ami volt

Nyolc nap alatt tizennyolcszor hívott táncba estéről estére a Tánc Tavasza fesztivál ötödik kiadása – a táncos napok benyomásait szavakban, képekben összegezzük.

Már a kezdetekben megtanultuk Novák „Tatától" „hogyan rétegződik a magyar tánc az idő mélyében", aztán a Holdat bűvöltük Pierrot-val. Másodnapon mindörökké tangót táncoltunk, az est homályában a bejárati lépcsőn ülve láttuk életre kelni a szobrokat. Harmadnap mindig szerelemmel – Amor omnia – kerestük az igazit, és kíváncsian lestük a nap végén: De a zongoristával ki táncol?

Negyednapon életre kelt Zián és Kopik, bolondoztak és provokáltak a lárvamaszkosok, a Woody Allen poénok alatt „frusztrációk és kétségek csak részben", ám furcsa Mellékhatások bőven értek, zavarunkat egy szenvedélyes flamenco ritmusában oldottuk. Ötödnapon a szeretet anatómiáját tanultuk az Egy lakodalom történetében, aztán négy elemen át, soha nem látott hangszerek kíséretében bizonytalanul indultunk el az Origótól, hogy önmagunk mikrokozmoszát bejárva térjünk vissza a kezdethez, ami „eb számára karó", de minden út eleje és vége.

Hatodnapon Boszorkák táncoltattak bábokat, barangoltunk Dicsőült és balladás helyeken, Túl a szemen. Végül, hetednapon sem pihentünk, mert eljött az Óra, amikor semmit nem tudtunk meg egymásról. Semmit nem tudtunk meg az utolsó estén sem, de Verébszárnyakon szállva emlékeztünk és dúdoltuk meghatottan, nosztalgiázva, arra gondolva, hogy vége a táncos estéinknek az örökzöld Piaf sanzont, hogy „nem, nem bánok semmit sem".

Köszönet az Udvarhely Táncműhelynek, azért, hogy az elmúlt héten újra és újra megtapasztalhattuk Martha Graham szavainak igazságát: „a tánc a lélek rejtett nyelve".