A Dávid Endre-jelenség: a szélsőjobb politikai kultúrája kúszik Udvarhelyre be

Dávid Endre, Udvarhely alpolgármestere. Van, akit megbotránkoztat, van, aki nevet rajta. Megpróbálom elmondani, miért veszélyes a hallgatás vele kapcsolatban, és hogyan torkollhat hosszú távon katasztrófába az általa képviselt politika.

Kezdjük azzal, miért baj, hogy én ismerem Dávid Endrét.

Elismerem, hogy egy kolozsvári buborékban élek, rengeteg hiányosságom van a székelyföldi politika nyomon követésében, és tökéletesen el tudnék lenni anélkül, hogy tudjam, kicsoda Székelyudvarhely alpolgármestere.

Persze, örülnék, ha jó példa alapon ismerném a helyi politikusokat. Valakit, aki enyhítene a település szociális problémáin. Valakit, aki az ingatlanválságon. Valakit, aki valós klíma- és környezetvédelmi intézkedéseket tenne (na jó, ide azért megemlítem, hogy mély elismeréssel adózom a tusnádfürdői önkormányzatnak, amiért példát mutat ember-medve együttélésből olyan időkben, amikor a tudatlanság, az állami inkompetencia és a félelmek zamatos együtteséből az RMDSZ fő- és melléksodor indulatpolitikát folytat, miközben a háttérben markát dörzsöli a vadászlobbi kajánul).

Mindenesetre ritka, amikor az erdélyi magyar politikai sleppből valaki kitűnik, és az általában nem jót jelent.

A vízen innen

Fogalmam sincs, Dávid Endre önkormányzati tanácsosként mennyire volt hatékony, vagy mi tette őt alkalmassá arra, hogy a város második embere legyen. Olvastam persze az elérhető cévéit, látom, hogy politológus, és helyezkedett ide-oda, de a nevével igazán akkor találkoztam, amikor megnéztem A vízen túl című dokumentumfilmjét, és teljes mértékben ledöbbentem, hogy az erdélyi filmes szaklap, a Filmtett mennyire felértékeli, és hogy mennyire óvatos volt vele a kritika. Legalábbis a lehetséges negatív hatásai egyáltalán nem kerültek szóba. Az értékelések nagyon felületesen érintették a film etikai dimenzióit, holott ez kulcsszerepet játszhat Dávidnak mint politikusnak a megértésében. 

A betfalvi romákról szóló „dokumentumfilmről” Tóth Hunor megírta már, hogy problémás ahogy a nyomort esztétizálja. De a legnagyobb baj vele, a hatás, amit elér.  A betfalvi roma közösséget bemutató alkotás első tekintetre nemes szándékú: nem kommentál, nem ítélkezik, hanem – ahogy az alkotók fogalmaznak – „csak meghallgat". A kamera közel megy, a szereplők maguk mesélik el életüket. Nincs külső narráció. Ez a megközelítés dokumentumfilmes körökben sokszor erénynek számít. 

De a semlegesség illúzió. Minden dokumentumfilm dönt: mit mutat meg, mit hagy ki, mit emel ki, mit homályosít el. És ezek a döntések nem ártatlanok. Amit a film megmutat: szegénység, erőszak, kiszolgáltatottság, szexuális tartalmú, többször incesztusra utaló megjegyzések, pucér gyerekek a sárban. 

Amit a film kihagyott: a strukturális okok. Miért nincs ott áram és víz? Ki felelős az elszigeteltségért? Milyen intézményi kudarcok vezettek idáig? Ezekre a kérdésekre a film nem keres választ, sőt, tudatosan kerüli őket. Az alkotók maguk mondják: „Nem kerestünk megoldásokat."

Ez a döntés nem semleges. 

Egy közösséget kizárólag a szenvedése tükrében bemutatni,

anélkül hogy a körülmények okait feltárnánk, azt a veszélyes narratívát erősíti, amelyet a kritikusok „nyomorpornónak" neveznek: a néző szánakozik, megdöbben, esetleg undorodik, de nem ért meg semmit. Sőt, könnyen arra a következtetésre jut, hogy „ezek az emberek mindig is így éltek, és mindig is így fognak", márpedig ez az egyik legkárosabb sztereotípia, amelyet egy dokumentumfilm fenntarthat. 

Beszédes az Erdély TV műsorvezetőjének freudi elszólása a Dávid Endrével beszélgetése során, amikor a „gyomorszorító” helyett a „gyomorforgatót” mondta ki előbb, majd korrigált. Dávid politikai tevékenységét figyelve felmerül, hogy talán ez is a szándék: hogy ne az embert lásd meg, hanem a pokoli életkörülményekre fókuszálj, és az legyen a következtetésed, hogy „ezek állatok”. Mert ugye az állat nem érdemel empátiát (lásd a medvék és madarak elleni hadjáratot). Az állatot el lehet űzni, pusztítani.

A filmkészítők felelőssége nem ér véget a stáblistával. 

A kamera előtt megnyíló emberek kiszolgáltatják magukat – a rendező dönt arról, hogy ezt a bizalmat mire használja. Ha a végeredmény az, hogy a székelyföldi többségi néző megerősítve érzi előítéleteit, a roma közösség tagjai viszont megalázva látják magukat a vásznon, akkor valami fontos félrement az alkotói folyamatban.

Ez nem jelenti azt, hogy a filmet nem szabad megnézni, vagy hogy ne lehetne értéke. Azt jelenti, hogy a díjak és a jó szándék nem mentesítenek az etikai számonkérés alól.

Ha már roma reprezentációról beszélünk

Nyissunk ki egy erdélyi magyar hírportált. A roma közösségekről szóló hírek jellemzően a következő kategóriák valamelyikébe esnek: bűncselekmény, szociális probléma, konfliktus a többségi társadalommal, vagy – ritkábban – egy-egy kulturális esemény a nemzetközi romanap körül. Az utóbbi esetben rendszerint az emlékeztetőhöz van közel: „ezek az emberek is léteznek, nézzük meg őket egyszer."

Ez a reprezentációs minta nem véletlen, és nem is ártalmatlan. A médiaábrázolás formálja a közvéleményt, a közvélemény formálja a politikai döntéseket, a politikai döntések pedig befolyásolják, hogy ki kap esélyt és ki nem. Egy közösség, amelyet a médiumok következetesen a problémával azonosítanak, idővel maga is azzá válik a köztudatban, függetlenül attól, hogy ez a valóságot tükrözi-e.

Az erdélyi magyar sajtóban 

a roma közösségek tagjainak szinte soha nincs szavuk

saját ügyeiken kívül. Sokszor még azokban sem. Nem kérdezik meg őket az oktatásról, a gazdaságról, a politikáról, a kultúráról – csak arról, milyen körülmények között élnek. Ezzel a médialogika akaratlanul is megerősíti azt az üzenetet, hogy a romák témája a szegénység, és más témájuk nincs.

A Vízen túl ebbe a hagyományba illeszkedik. A film egy elszigetelt, mélyszegény közösséget mutat be, díjakat nyer érte, vetítéseken szerepel, és mindebből a székelyföldi többségi néző azt vonhatja le, amit a média évtizedek óta sulykolni látszik: hogy a romák világa elválaszthatatlan a nyomortól, az erőszaktól, a kilátástalanságtól.

Holott ugyanabban a régióban élnek roma tanárok, vállalkozók, zenészek, aktív fiatalok, szülők, akik a gyerekeik iskoláztatásáért küzdenek, és ezekről a történetekről szinte soha nem készül film, riport, cikk.

A változáshoz nem elég jó szándék. Kellenek olyan médiumok és alkotók, akik hajlandók strukturális kérdéseket feltenni: miért szegény ez a közösség, miért elszigetelt, ki profitál az elszigeteltségéből, és mit jelent valójában az inklúzió, nem asszimilációként, hanem egyenlő esélyként. Kellenek roma hangok, amelyek saját magukról mesélnek, nem csak akkor, amikor a kamera éppen rájuk irányul.

Amilyen a rendező, olyan a politikus is

Egy alkotás önmagában nem ítél meg senkit. De ha a dokumentumfilmes ugyanaz az ember, aki alpolgármesterként a roma negyed lakóira éjszaka rendőrséggel ront rá, aki fotókat tesz közzé kilakoltatási akciókról, aki a környezetvédőket, a madarakat és a medvéket is határozottan ellenségként kezeli a városi kommunikációban, akkor érdemes megkérdezni: van-e összefüggés a kamera mögött és a városháza előtt látott ember között?

Dávid Endre alpolgármesterként egy sajátos politikai stílust alakított ki, amelynek középpontjában a rend és az ellenség fogalma áll. Az alpolgármester „lépésről lépésre”, falatonként az elefántot, rakja a rendet, éjszaka a rendőrséggel karöltve ront rá a helyi roma negyed lakóira. Ez nem elvont, bürokratikus intézkedés: ez egy tudatos képi és politikai üzenet. A rendőrségi akciókról közzétett fotók nemcsak a „rendfenntartást" dokumentálják – 

kommunikálják is, hogy ki a probléma, és ki az, aki megoldja.

Ugyanez a logika jelenik meg a medvékkel és a madarakkal kapcsolatos kommunikációban is. Valós veszélyekre valós figyelmeztetések kellenek — de amikor egy alpolgármester politikai személyiségének részévé válik, hogy ő az, aki a fenyegetéssel szemben áll, akkor már nem csupán tájékoztatásról van szó. Egy politikai identitás épül: a védelmező, a harcos, az, aki nem néz félre.

Ez az identitás nem fasizmus. De van neve: ellenségképző politika. Ez az a stílus, amely a közösséget nem a megoldandó problémák, hanem a legyőzendő ellenségek köré szervezi. A romák, a medvék, a varjak, a méregzöldek, az éjszakában lapuló szabályszegők — mind egy narratíva részei lesznek, amelyben a politikus nem szolgálja, hanem védi a közösséget. Valami vagy valaki ellen.

Ez a szélsőjobb bevált eszközkészlete — nem az egyedüli, de az egyik leghatékonyabb módszere annak, hogy egy politikus emotív tömegtámogatást szerezzen anélkül, hogy strukturális kérdésekre, társadalmi problémákra kellene válaszolnia. Miért nincs elegendő szociális lakás a városban? Miért elszigetelt a Budvár-telep évtizedek óta? Mi lenne, ha a rendőrségi akciók helyett lakhatási programok készülnének? Ezekre a kérdésekre az ellenségképző politika nem ad választ. Mert nem is akar.

Vajon ilyen politikára van szükségünk? Erre minden udvarhelyi polgárnak magának kell válaszolnia. De érdemes tudni, hogy mit választunk, amikor egy ilyen stílust legitimmé teszünk: nem rendet, hanem folyamatos feszültséget. Nem megoldást, hanem tartós ellenséget. Mert az ellenségképző politikának csak akkor van ereje, ha az ellenség soha nem tűnik el.