35 évünk volt rá, hogy Svájc legyen belőle, mégis a szemetelők városa lett Udvarhely?

Ez most nem az az anyag lesz, aminek a végén azt érezheted, milyen szépen élünk itt, mennyit teszünk a környezetünkért, az életterünkért, vagy hogy milyen szimbiózisban vagyunk a rügyező fákkal meg a csobogó patakokkal. Nem. Most arról lesz szó, hogyan tékozoljuk el a természet és a történelem adta lehetőségeket.

Ismét városnéző úton voltunk, ez alkalommal Magyari Lajossal (Matyóval), az UTCA (Udvarhelyért Tesszük Civil Akciócsoport) alapítójával beszéltük át a város turisztikai helyzetét – és most szó szerint értem a városnéző utat: nem jártunk Székelyudvarhely határát jelző táblákon kívül, de cserébe olyan nézetből szemléltük a várost, ami – velünk együtt – sokak számára ismeretlen lehet. Indulás!

A szégyen motivál

Az interjú leszervezése alatt Matyó egészen titokzatos volt. Amikor megérkezünk péntek délután a piaci hídhoz, még csak annyit tudunk, hogy természettel kapcsolatos úti célokat választott ki. Sokáig nem is húzza az időt: a hídon állva előbb a Küküllő felső részére mutat, hogy milyen szép, majd le a híd alá, az egyre nagyobb góccá növekvő hulladékszigetre – ez már nem igazán ad okot a büszkeségre.

– Úgy gondolom, hogy ez anno a város egyik legszebb része volt, tényleg gyönyörű. De sajnos mindig van egy „vessző” – kezdi Matyó, és már az elején leszögezi álláspontját:

„Annak ellenére, hogy egyesületként is rengeteget dolgozunk, takarítgatjuk a környéket, nincsen élet a vízben. Ha körbenézünk, a rozsda megette a csöveket, folyik bele a szennyvíz, le van csúszva a híd karfája... Ezek mind itt vannak az árnyékban. Mutathatjuk ezt az idelátogatóknak, de mit szólnak majd, amikor szembesülnek az állapotokkal?”

Ahogy meséli, fiatalkorában még egészen más volt a Küküllő: a hídról ugrottak a vízbe fürdeni, apró szigetek tagolták a folyót, amelyek otthont adtak a kacsáknak és a halaknak, a part pedig sokkal fásabb, bokrosabb volt. Működött csónakház, csónakáztak, sőt még a szőnyegmosás sem volt tilos – a kimosott rongyokat a híd korlátjára terítették ki.

Ez is érdekelhet:

Két gombóc fagyi és egy rakás turkáló. Ennyi lenne Székelyudvarhely?

Mit lát a városból az, aki ma polgármesterként próbálja alakítani a jövőjét? Most Szakács–Paál István mutatta be nekünk Udvarhelyt.

Udvarhelyi HírportálMáté Emőke

Azóta a medret kiszélesítették és megtisztították, ami árvízvédelmileg hasznos volt, viszont így még jobban látszik, ki hol engedi bele a szennyvizét a folyóba. Bár Matyó szerint az UTCA csapata évente tonnaszámra szedi ki a szemetet, az folyamatosan újratermelődik. „Mégis megcsináljuk minden évben. A szégyen motivál minket” – jegyzi meg.

Denevérek, kacsák, pocegerek

Meséli, hogy az eléggé megroggyant állapotú piaci híd repedései váratlan lakóknak adnak otthont: a városi parkból átköltözött denevéreknek. A parkban zajló hangos rendezvények és a drasztikus fanyírások elriasztották az állatokat, így ide kényszerültek.

El is indulunk, hogy megmutassa a denevérek lakhelyét a híd alatt, ahol mint kiderül, nemcsak ők laknak: sok vadkacsa éldegél itt, sőt egy ottfelejtett betonoszlop aljába is beette magát a természet. A szemetet ki kell takarítani Matyó szerint, de az oszlopot nem szabad bántani, mert az már élőhely, mocsári teknős lakik benne. Sajnos a páncélos épp nem az ottlétünk idejét választja napozásra. Sokáig nem tudok bánkódni ezen, mert a szemem sarkából mozgásra leszek figyelmes. Odakapom a fejem, de nem látok semmit.

– Ha pocegeret tetszett látni, ne ijedjen meg, mert van – nyugtat Matyó. Nos, nem nyugszom meg. Fél szemmel végig a lyukat lesem, nem tehetek róla, de a legtöbb rágcsálótól frászt kapok. Mire kezdek megnyugodni, hogy nem esz meg semmi a híd alatt, és mit sem sejtve haladunk az interjúval, egy szusszanásszerű hang szakít félbe. Kishíján kiugrok a bőrömből, a többiek meg jól szórakoznak rajtam. Matyó megnyugtat: ez nem is a pocegér volt, hanem a denevérek, így kommunikálnak egymással, ne féljek. Sokkal jobb – gondolom.

Mi lesz veled, Küküllő?

Sétálva számtalan olyan problémát érintünk, amelyek miatt a Küküllő lassan nemcsak az élővilágát veszíti el, de egyszerű patakocskává zsugorodik. A legégetőbb gond a tisztázatlan szennyvízelvezetés: a parton haladva, ha a látvány nem lenne elég meggyőző, a bűz azonnal igazolja Matyó szavait.

– Meg kell nézni, ha nem szennyvíz folyna be, nem ilyen lenne a meder – mutat a szürkés elszíneződésekre. „A kacsák feltúrják az iszapot, s olyan szaga van, hogy az ember elájul tőle. Erre mondom én, hogy a Küküllő lassan ülepítőként működik” – bosszankodik.

Mindezt tetézi az évekkel ezelőtti mederkiszélesítés, a mélyebb, víztartó rétegek megsérültek, s a csapadékszegény időjárással karöltve a Küküllő annyira lecsökkent, hogy ma már térdnél feljebb nem igen ér a víz. Állítja: hosszú távon az egyre apadó folyó vákuumszerűen a talajvizet is húzni fogja magával, és így a kutak is ki fognak ürülni.

Az Árpád-patakot hozza fel példának, ahol egészen a prefektúráig mentek beadványokkal, hogy megoldják a szennyvíz problémáját. Bár két-három szakaszt valóban rendbe raktak, máshol ugyanúgy folyik bele a patakba a szennyvíz – magyarázza Matyó.

– A másik akkora butaság, amekkorát még nem láttam: a patakok mellé szemeteskukákat szereltek fel. Ha a szél kifújja belőle a szemetet, az mind a vízben köt ki, például az Árpád-patakban, s az nálunk áll meg. Ez egy olyan gócpont, amit fel kellett volna számolniuk, vagy legalább egy védőhálót felszerelniük. Sajnos mindig a végén gondolkodnak, mikor már nincs mit megvédeni.

Kérdezem arról a városi projektről, amellyel szeretnék sétánnyá, szabadidős tevékenységekre alkalmas hellyé tenni a Küküllő partját a Sétatéri park mellett. Matyó azt mondja, ő örül minden változásnak és fejlesztésnek, ha az pozitív, és elmozdítja a várost ebből a lehetetlen állapotból – persze azzal a feltétellel, hogy közben a természetre nincs negatív hatással.

– Csak nálunk mindent fordítva csinálnak: a házépítésnél is előbb felkerül a kupáscserép, s utána építik be alája a házat – mondja arra utalva, hogy ahhoz, hogy a turistákat idecsalogassuk, előbb rendbe kellene tenni a szennyvíz kérdését, és segíteni az élővilágot. „Turistaként én ha idejövök, nem egy házat fogok nézni vagy egy szobrot, hanem az életet: hogy mi van, mi vesz körül, mit iszunk, mit eszünk. Ez rak össze minket, s azokká válunk” – vélekedik.

Mielőtt továbbindulnánk, arról kérdezem, melyek az első emlékei Udvarhelyről, s hogyan változott benne az udvarhelyiségtudat az évek során. A kérdésemre – a helyszínhez illően – a Küküllővel és partjával kapcsolatos emlékek jutnak eszébe.

Annak ellenére, hogy szégyelli, milyen állapotban vannak a dolgok a városban, állítja: Udvarhely Erdély egyik legszebb városa, amit nem szabad kihagyni, ez a világ közepe. Csak épp az élhetősége kopott meg az évek során, amit nagyon szeretne visszahozni és visszaadni a jövő generációinak. Még ha elege is van néha belőle, és ki kell szabadulnia kicsit a „nagy semmibe”, mindig visszavágyik: „egy ölelésre, egy beszélgetésre, egy baráti kapcsolatra.”

Hófehérke almája és a szemetelők városa

Átmegyünk a hídon a piac felőli oldalra, hiszen ott egészen a parkig le lehet sétálni a Küküllő partján. Miközben átsétálunk, arról kérdezem Matyót, hogyan látja Udvarhely jelenlegi turizmusát.

– Ha ezen nem változtatnak, ebből nem fognak tudni megélni – csóválja a fejét – én ha elhívok egy külföldi barátot, mit mutassak meg neki? Mindenütt valami fel van túrva, lóg vagy áll a szemét. Ezt inkább takargatni kellene, mint mutogatni! Ez olyan, mint a Hófehérke almája: kívülről gyönyörű, de ha elkezdjük kibontani, mindenhol lapul valami.

Szerinte bár a város nem szűkölködik valós értékekben – egykor elismert fürdőváros voltunk –, a jelenlegi kínálat elkeserítő:

– Hová vigyem? Menjünk kocsmába? De az nekik is van! Kiüljünk egy teraszra valahová? Mutassam a turkálókat? Szerencsénk van a Mini Erdély Parkkal, mert az legalább bevonzza az embereket a térségbe. De ha bejönnek a belvárosba, mit mutatunk nekik? Egy szobrot, egy félig kész várat és egy omladozó iskolát? Iskolavárosról beszélünk, aminek hatalmas hagyománya volt, most meg ott tartunk, hogy dől rá a vakolat a gyerekekre.

Szerinte az „átutazó város” státuszból való elmozdulás megoldása sem a látványberuházásokban rejlne. Csónakházat, megőrzött élővilágot, botanikus kertet vagy egy sérült vadállatokat befogadó menhely-állatkertet kellene létrehozni – olyan látványosságokat, amelyek nem teszik tönkre a természetet, de van értékük, és nem „meglopják” a turistát. „Közel kell menni a természethez, vissza a gyökerekhez” – állítja.

Úgy hiszi, hogy a turizmus előremozdításához mindenekelőtt az alapokkal kellene kezdeni, mert a cudar valóság az, hogy nincsenek munkahelyek, hiányzik a megélhetés, és sokan külföldre kényszerülnek. Ha pedig a helyiek nem költenek turizmusra itthon, nem „forog” a pénz, így nincs miből előrelépni.

Beszél arról is, hogy a Tamási Áron Gimnázium bentlakásában történt tragédia óta nem igazán ajánlja a Patkót senkinek. Ő maga is ahányszor arra jár, felelevenednek benne a történtek: „Egy szégyenfoltja a városnak, hogy ezt értük meg.”

A városi parkot is kevésbé jó szívvel ajánlja már, mint korábban, bár most is közel áll hozzá a fás, árnyas hely. Mint meséli, a sok hangos városi esemény nem volt jó hatással az élővilágra, akárcsak a rovarirtások. A denevérek már elköltöztek, a madarakat is főleg csak este meg reggel hallani – az idén 182 madárfiókát mentettek meg és neveltek vissza a parkba. Pedig, ahogy meséli, Udvarhely azoknak a turistáknak is úti célja lehetne, akik az élővilágra kíváncsiak:

– Az a szomorú az egészben, hogy igazi, hús-vér turisták jöttek be a városi parkba csak azért, hogy a füleskuvikot lefotózzák! El kell képzelni, hogy csomó ember, egy egész busznyi látogató jön komoly kamerákkal a kezében, nem telefonokkal, s ott állnak és várják. Van ennek is turizmusa Udvarhelyen.

Erre alapozná az állatkert ötletét is: olyan itt honos vadállatokra, amelyeken segíteni kellett, mert megsérültek, de mégis látványosak. Mentettek meg már gólyát, baglyot, kuvikot, uráli baglyot, mókust – megnyugtat, nem oroszlánra meg zsiráfra gondolt. Az egyszerre menhelyként és állatkertként működő helyet a Kerekerdőn tudná elképzelni.

Mire tanítjuk a csemetéinket?

Míg beszélgetünk, a Küküllő-parton sétálunk. Sok helyen megcsap a szennyvíz szaga, rengeteg a szemét a folyómederben, a parthoz közel elszíneződött a víz, halat meg egyet sem látni. Egyszer csak hallom, hogy valami mintha követne; egyből kapom a szívinfarktust, hogy megint miféle rágcsáló vagy denevér az, de csak egy damil akadt Matyó bakancsára. Mondja is: valaki horgászott. Tilosban.

Megérkezünk arra a helyre, ahol korábban a csónakház állt – a tízemeletesek közötti filagória környékén járunk, egy bátor kacsa közben nagyon közelről nézi, mit csinálunk. 

Matyó meséli, hogy fiatalon sokat jártak ide horgászni, néha még az iskolából is ide lógtak, s tanítgatták egymást. Az idősek is odafigyeltek rájuk, kapták a „tarkóst”, ha szemetelni találtak: „Jobban vigyáztak s megtanították. Akkor senki nem dobta el a szivaros dobozát, berakta a zsebébe s egész nap hordozta, de nem dobta le a földre.”

Matyó utunk közben hol bosszús, hol csalódott: mutatja a vízben a szemetet, meséli, mennyit kiszedtek már, hány helyen folyik be a szennyvíz, s miért nem tudnak a halak felúszni a folyón. Látom rajta, mennyire rosszul éli meg a Küküllő állapotát.

– Ez szégyen. Hogy egy iskolavárosban ilyent megengedjenek... Mire tanítottuk a 35 év alatt a csemetéinket? – teszi fel a költői kérdést.

Amikor arról kérdezem, milyen szlogennel adná el a várost, tömör, kesernyés iróniával rávágja:

– Jelenleg a szemetelők városa. De el lehet adni a szemetet most már, mert Kína beveszi!

A város szívében a legjobb levegő

Leérünk a Sétatéri parkba. Matyó először ahhoz a részhez vezet, ahol a Küküllő „megtörik” a gáttól. Mutatja, hogy a halaknak túl magas a fal, nem tudnak átugrani vagy átúszni rajta: amelyik egyszer lejött, az ott ragad a folyó alsó részében – ezért is van az, hogy fentebb nincsenek halak. Magyarázza, hogy a gát átugrásával megpróbálkozó példányok rendre megsérülnek, elgyengülnek, aminek a ragadozó madarak nagyon örülnek, mert már várják, hogy megehessék őket. De egyébként is egyre kevesebb a hal szerinte; csak mivel az alsó részben tömörülnek, úgy tűnik, mintha sokan lennének. Állítja: a gátat el kellene bontani.

A park felé fordulunk. Matyó meséli, mekkora érték ez a zöldövezet a városnak, de itt is vannak szívfájdalmai: mutatja a kiszáradt füvet, hogy alig hallani madárszót, és látni a sok megrongált táblát. Nincs megbékélve azzal, ahogy a közösség a parkkal bánik, s hogy mennyi zajos eseményt szerveznek ide, megzavarva az élővilág nyugalmát. Szerinte ezeket a tevékenységeket ki kellene vinni például a Szejkére, a parkban pedig csendesebb, ideillőbb szórakozási lehetőségeket kellene teremteni.

– Itt nőttünk fel egyébként, itt éreztük biztonságban magunkat, itt beszéltük meg a nagyvilág dolgait, problémáit. Ez a város egyik legöregebb parkja, talán a nagyszüleink is találkoztak ezzel a fával vagy a másikkal. Itt zsibongott az élet, itt volt a város közepe, az egyetlen olyan része, amin nem tudtak változtatni egész idáig. Mert ha ránézünk, sajnos hanyatlóban van ez is – mondja szomorkásan. Úgy érzi, szélmalomharcot vívnak azzal is, hogy megpróbálják az élővilágot visszatelepíteni, mert mindig jön egy újabb zajos megmozdulás vagy egy rovarirtás, ami szinte meg nem történtté teszi a munkájukat.

Ennek ellenére ajánlja a parkot: szerinte este vagy kora reggel érdemes menni, „akkor bejönnek a madarak, érződik a Küküllő illata, a csobogás is hallatszik. Olyan a levegő, mint sehol máshol a városban.”

A fák árnyékában, Elek apó kútjánál arról kérdezem, mi hiányozna neki a leginkább, ha egyszer el kellene költöznie innen, s mi lenne az az illat, amitől mindig újra itthon érezné magát.

Üzenetet is hagy az utánunk jövő generációknak: „Csináld jobban, mint én! A természet irányába, mert azt megköszöni – az anyaföld megköszöni, ha úgy bánsz vele.”

Barátságos botsáska, meg omló vakolat a városházán

Míg szereljük össze a kameraállványokat, egy újabb kis élőlény csatlakozik az utunkhoz: ezúttal egy botsáska Matyó vállán. Meséli nekünk, hogy hasznos kis teremtés, sok levéltetvet elfogyaszt. Én csak mosolygok magamban: máskor az állatok és bogarak hagyják, hogy nyugodtan videózzunk, fotózzunk, most viszont érzik, hogy a Matyós képanyagban jól mutatna, ha közbeszólnának.

Elindulunk az utolsó helyszínünk felé. Közben kérdezem, hogy szerinte kinek kellene lépnie annak érdekében, hogy Udvarhelyen a fent felsorolt problémák megoldódjanak. Sokat nem gondolkodik a válaszon:

– A városvezetésnek, ők a képviselőink – vágja rá – azért vannak, hogy irányt mutassanak, példát mutassanak, de eddig inkább arccal a másik felé néznek. Sajnos. Vannak jó részek, amiken érdemes dolgozni, de úgy gondolom, az csak öt százalék a százból. A többi egymásra mutogatás s mindenféle hülyeség. Annyi vállalkozónk van, annyi nagy pénzes emberünk van itt, mégis így nézünk ki, hogy omlanak a falak?

Ahogy a városháza a látókörünkbe kerül, rámutat: nagyon gyengén néz ki kívülről az épület. 

„Ezért nem hozom be a központba a vendégeimet! Ha a városháza ilyen, milyen lehet a többi hely? Borzasztó.”

Az önkormányzat és a vállalkozói réteg közötti kapcsolatról sincs jobb véleménnyel a turizmus vonatkozásában: szerinte mindkét felet csak az érdekli, hogy pénzt vegyen ki belőle, s így a sok bábaasszony között elvész a gyermek. Bosszantja, hogy az UTCA is annyi mindent tenne a városért, de úgy érzi, ebben elakasztja őket a városháza.

– Az a fontos, hogy kifelé mutogassák a dolgot, nem törődnek azzal, ami élhetővé tenné. Betont akárhol tudok látni, épületet akárhol tudok mutatni, de azt az élővilágot csak itt lehet megmutatni. És ez ugyanúgy jellemző a közösségre: ez a fajta ember, ami itt Udvarhelyen van, ez csak itt van. Keresztúron már mások vannak – a miénkek, a mi nyelvünket beszélik, de mások. Csíkban megint mások – magyarázza.

„Minden négy évben aszfaltozunk valamit, közben az iskolák omlanak. S az épületeink hogy néznek ki? Közben, ha valami nehézség történik, az első a román-magyar kérdés. Nem az van, hogy van egy probléma s azt oldjuk meg, hanem a cirkusz. Sosem a hasonlóságokat keresik, ami összeköthetne, hanem a különbözőségeket” – sorolja, mi minden bosszantja.

A kihagyott magas labda: '89 öröksége

Megérkezünk a Vekker kávézóhoz, ami mellett Zenglitzky Zoltán képei vannak kiállítva: az 1989-es forradalom idején készült udvarhelyi fotók. Matyó meséli, hogy 19 éves fiatalként ő is ott van valahol a tömegben; a képeken rajta vannak a barátai, akikkel érkezett. Ahogy visszaemlékszik, talán a bútorgyárban praktikázott, amikor hallották, hogy meghalt „az öreg” (Nicolae Ceaușescu – szerk. megj.), és jöttek a központba.

– Olyan menet volt, szikrázott! Aztán mi se maradtunk ki. Teraszra ki volt állva az akkori polgármester, ment a menet. Pofaszkodtak rendesen. Kemény volt. Égett minden. S aki nem oda járt, az a sapkát kapta. Felszabadultságot láttam: ki merték ordítani, mondani a sok év disznóságait – emlékszik vissza.

Matyó szerint viszont a közösség, Udvarhely nem élt azokkal a lehetőségekkel, amelyek a forradalom után az ölébe hullottak:

– A 35 év alatt azzal foglalkoztak, hogy ki mit hogyan tudjon bezsebelni, tönkretenni, ahelyett, hogy azon dolgoztak volna: itt Svájc legyen. Kaptunk egy lehetőséget, hogy az életünket rendbe rakjuk. Akkor megvolt mindenünk, megvoltak a gyáraink, épületeink, minden a megélhetéshez, hogy az ifjaink ne menjenek el. És még mindig, ennyi idő után is ugyanabban a burokban rúgkapálnak ahelyett, hogy kilépnének belőle. Kimondanák, hogy elkúrtuk, s tegyük rendbe! Helyette fontosabb, hogy két ember egy harmadikat blamáljon.

A tavasz úgyis eljön

Míg a képeket nézzük, nyüzsög körülöttünk a város. Érezni, hogy péntek délután van: sok diák nagy csomagokkal igyekszik valamerre.

– A bentlakásosok mennek haza – mondom. Matyónak rájuk nézve az jut eszébe, milyen szerencsésnek mondhatja mégiscsak magát.

De miközben neki ennyit jelent az otthon, Udvarhely a körülöttünk igyekvő fiataloknak már nem nyújtja ugyanazokat a lehetőségeket, mint az elődeiknek:

– Nem lesz vizük, fájuk, erdőik, mezőik. Nem lesz. Próbálom, próbáljuk visszafordítani, de azt vettem észre, hogy inkább ellenállást kapok – mondja.

Amikor arról kérdezem, szerinte 10 év múlva milyenek lesznek a helyszínek, amelyeket végigjártunk, kicsit sem pozitívabb az elképzelése. Úgy hiszi, nem fog kelleni Küküllő-parti sétány, mert arra már nem lesz mi mellé kiülni: „vizünk körülbelül annyi lesz, mint a Szejke pataka.”

Visszakérdezek, hogy azért mégiscsak így a végére van-e valami reménykeltőbb üzenete. Megnyugtat, hogy van:

– Ne adjátok fel! Egy fecske nem csinál tavaszt, de a tavasz eljön. Így is, úgy is a tavasz eljön!

Ez is érdekelhet:

Valóban terápiára szorul Udvarhely turizmusa?

A természet, a gasztronómia és néhány eldugott városi kincs is elég lehet ahhoz, hogy Udvarhely ne csak egy éjszakára szóló megálló legyen?

Udvarhelyi HírportálMáté Emőke