Nézd csak, így hal ki a tradíció
Már nincs időnk faragni. Csak megvesszük és felszereljük a műanyagot. Közben egy generáció együtt hal a szimbólumaival.
A valódi újságírás nem a semmiből születik. Emberek dolgoznak nap mint nap azért, hogy a rólunk szóló történeteket hitelesen és szabadon mesélhessük el. Vannak írások, amelyekről azt gondoljuk, mindenkinek látnia kell. Ez is ilyen. Ezért mindenkinek hozzáférhetővé tesszük, de ha teheted, kérünk fizess elő az uh.ro-ra, hogy a jövőben is tudjunk fontos írásokat mindenkivel megosztani.
„Ha ma készítesz egy képet egy terepjáróról és egy lovas szekérről egymás mellett – nos, az a mai hagyomány.”
A román dokumentarista fotográfia egyik ikonja, Vasile Dorolți ezzel a kijelentéssel tulajdonképpen meg is fogalmazza mindazt, amit fél évszázada lát és dokumentál: a hagyomány átalakulását, az emberi sorsok múlékonyságát, és azt, hogyan lesz a valóságból emlékgyártás.
Nemsokára ötven éve, hogy fényképezni kezdett – fél évszázadnyi tekercs, arc, történet, korszak. Beszélgetésünk során többek között az is előkerült, milyen is volt a kommunista időkben „radar alatt repülve” kimondani a valóságot, mitől tartja a hagyományt „időhöz kötött fogalomnak”, és hogyan élte meg annak a világnak az eltűnését, amelyet a 7 Zile társulással, mint egyféle utolsó szemtanúként, hét éven át dokumentáltak.
A mostani rész egy kicsit más lesz, mint az eddigiek: ezúttal nem én mentem el valakihez, hanem ő látogatott hozzánk. És most először nem csak a mi környékünkről beszélgettünk – ugyanis a következő két részben Máramaros és az Avasság (Țara Oașului) vidékeire “látogatunk”.
A felállás persze nem változik: bejárjuk a falvakat – esetünkben most épp Kőrispatakot, Etédet, Kisgalambfalvát – és közben próbáljuk megérteni, hogyan jelenik meg a falu a fotográfiában, és mit is jelent ma, ebben a gyorsuló világban, a vidékiség, mint életforma.
Tudtam, hogy ez tilos, de mégis megtettem
Első látogatása volt Vasile-nak és feleségének Udvarhelyen és úgy összességében a környéken. Sokat gondolkodtam, hogy merre is lenne érdemes elindulni, aztán úgy döntöttem, Etéd, Énlaka és Kőrispatak irányába visszük az irányt.
Fotók: Tóth Hunor / uh.ro
Egyféle hangulatoldásként kezdtünk a múzeumban, majd sorra haladva a településeken, ahogy rájöttem, hogy az építészet az, ami leginkább megragadja őket, hazafele Kisgalambfalván időztünk egy kicsit.
Útközben elsőként a fotóval való kapcsolatáról kérdeztem. Hogyan kezdődött, mit jelentett akkoriban egy fényképezőgépet a kézben tartani? Elmosolyodik, majd rögtön repülünk is vissza pár évtizedet, egészen a kommunizmus időszakába:
Általában véve a fotográfiát nem bátorították a kommunizmus éveiben, viszont az amatőrmozgalmat igen. Volt egy országos mozgalom, a Cântarea României („Megéneklünk, Románia”), amelyben az egész nép énekelt, táncolt, verseket mondott és fényképezett. Ez egyfajta nemzeti politika volt, amely szerint minden embernek művésznek kellett lennie – legalábbis amatőr szinten.
Szerencsémre ez a terület nem volt kitéve a cenzúrának. Ha az „igazi” művészetet – a filmet, a színházat, az irodalmat – szigorúan ellenőrizte is a kommunista rezsim, az amatőrmozgalmat alig. Így lehetőségem nyílt, hogy fotókon keresztül olyan témákkal foglalkozzak, amelyek akkoriban, fiatalon nagyon foglalkoztattak: a szabadság, az ember sorsa – idealista gondolatok, amilyenek az embernek húszévesen vannak.
Első nagyobb nyilvánosságot kapott projektjeként az 1985 körüli szamosújvári (Gherla) árvaházban készült sorozatát említi. Akkoriban senki sem beszélt ezekről a gyerekekről, mintha nem is léteztek volna.
A jelenetek, amiket ott láttam, annyira fájdalmasak voltak, hogy a mai napig nem szívesen idézem fel őket. Megkönnyeztetett a látvány, és annyira megérintett, hogy eldöntöttem: vállalom a kockázatot, és fényképeket készítek. Tudtam, hogy ez tilos, de mégis megtettem.
Akkoriban ugyanis tilos volt állami intézményekben fényképezni. Államtitokról szóló törvény védte ezeket a helyeket. Még az utcán sem lehetett szabadon fotózni. Egy történetre emlékszik vissza, amikor is hátulról fotózott egy milicistát. Azonnal utána mentek, bevitték, elvették a gépét és kihúzták belőle a filmet.
Fotók: Vasile Dorolți
Az intézményben ismerősök által sikerült képeket készítenie, ahová látogatóként érkezve előre kitalált terv mentén fotózott végig körülbelül két tekercset. Ezeket később slideshow keretében vetített le nagyobb nyilvánosság előtt – ugyanis az volt az egyetlen olyan formátum (valahol a kép és a film között), amit a cenzúra keze kevésbé vagy éppenséggel egyáltalán nem ért el.
Hogy mire volt ez jó? Ahogy ő fogalmaz: „…így bemutathattam a véleményemet az árvák sorsáról, úgymond ’radar alatt’ repülve”. És valahol a fotográfia a mai napig ezt jelenti számára. Valami olyasmit, amelyben a társadalmi érzékenységtől hajtva reflektálhatunk a körülöttünk lévő történésekre és világra.
És akkor szépen lassan innen indulva megérkezünk napjainkba, és azokhoz az anyagokhoz, amelyekben – habár beszélgetésünk során eléggé visszafogottan és szerényen nyilatkozik – a máról próbál némi kritikával és humorral egy valós képet visszaadni.
A szamosújvári gyermekotthontól 7 nap, majd 7 év Máramarosban
Amikor az árvaházas projektje készült, akkor még Kolozsváron élt. Habár Máramarosszigeten született, Kolozs megyében nőtt fel, majd az egyetem elvégzését követően is a környéken maradt, az évek múltával Nagybányára vezetett útja. Innen kapcsolódunk be szorosabban a vidéki közösségek témakörébe és azok dokumentálásába.
Első projektként az Oameni și Cruci c. sorozatát említi, amelyre visszatérünk még a későbbiekben, viszont azelőtt mindenképp fontosnak tartok megemlíteni egy olyan kezdeményezést, amely kapcsán megismertem Vasile munkásságát és amely apropót teremtett arra, hogy meghívjam egy beszélgetésre. Ez nem más, mint a 7 Zile, 7 Ani în Maramureș.
Hogy mi is ez a projekt?
Pontosan az, aminek látszik, akarom mondani hallatszik: egy fotósokból álló kisebb társulás egy héten át Máramaros különböző pontjain dolgozott, táborhelyeket alakítottak ki, és minden nap kimentek a terepre fényképezni. Az elkészült képekből pedig a hétvégén kiállítást rendeztek.
Mindez hét éven át tartott, és végül 2007-ben egy album is született belőle, amely – ahogy Vasile fogalmaz – egy valós, hiteles Máramarost mutat be, nem pedig egy idealizált, turisztikai képeslap-világot.
Mi, akik ebben részt vettünk, már hoztunk magunkkal némi klubéletbeli kultúrát és tapasztalatot. A koncepció egyszerű volt: találkozni egy hétre, fotózni, beszélgetni, és a végén kiállítást rendezni. Egyfajta mini verseny volt köztünk – ki készít egy hét alatt erősebb fotót.
Fotók: Vasile Dorolți
Aztán mindez fotókönyvbe került: a mindennapi életet, az emberek, akik dolgoznak, beszélgetnek, élnek. Olyan volt ez, mint egy dokumentumfilm – csak képekben – emlékszik vissza a fotós.
Arra is kíváncsi voltam, hogy hogyan tekint vissza erre az időszakra tizennyolc év távlatából. Mindamellett, hogy egy nagyon tanulságos időszaknak írja le, amelyben jó volt látni, hogy hogyan látja ugyanazt a helyet és témát több különböző ember. De ahogy mindennek van egy íve, úgy hét év után ez a projekt is elfáradt. Elfogyott az energia.
Amikor rákérdezek, mit jelentett ez számára, hosszan gondolkodik.
„Azt hiszem, mi voltunk az utolsó tanúi egy hagyományos korszak végének. A hetvenes évek Máramarosa – amelyet Dan Dinescu fotózott – még a régi világ volt. Mi már a végét láttuk. A traktor, az inoxos kerítés, a lilára festett ház – ezek már az új idők előhírnökei voltak. A mi időnkben a vidéki élet még nehéz volt, de őszinte és derűs.”
Nézd csak, így hal ki a tradíció…
Már az Ufóval készült részben is érintettük valamelyest az egyházat, Vasilenél azonban ez sokkal fókuszáltabban és erőteljesebben jelenik meg, ugyanis Máramarosban – ahol mindenki a hagyományokat hangoztatja, és ahol elvileg a templomnak kellene a legfontosabb hagyományőrzőnek lennie –, azt látja, hogy épp az egyház kezdte lecserélni a legfontosabb szimbólumait.
Ahogy korábban is említettem, amikor a projektjeiről kérdeztem, elsőként az Oameni și Cruci sorozatot említette, amely nem csak elmondása szerint, de kívülállóként is elég fontos sorozatnának számít.
Eleinte nem volt egyértelmű, hogy miről is szól ez az egész, egyszerűen csak szerette az útszéli kereszteket fotózni. Mindenhol, ahol meglátott egy keresztet vagy útszéli feszületet (troiță), készített róla egy képet. Évek múltán vette észre, hogy a régi, kézzel faragott, színesre festett keresztek eltűnnek, és helyüket műanyag darabok veszik át – három kis elemből álló, gyári Krisztus-ábrázolások.
Nézd, így tűnik el a tradíció. A mindennapi élet apró részletein keresztül. Az embereknek már nincs idejük faragni, megfesteni, csak megveszik a kész műanyagot és felszerelik. Közben egy generáció múlik el együtt a szimbólumaival.
Természetesen azt is belátja, hogy a hagyományos életforma nem maradhat fenn változatlanul, hiszen az emberek fejlődni akarnak. Bizonyos dolgok nyilván fennmaradnak, megőrződnek, de a többi – urbanizálódik, gépesedik, modernizálódik.
Fotók: Vasile Dorolți
Van már vízvezeték, csatorna, aszfaltút, traktor – mindez megváltoztatja az életmódot.
Arról, hogy ez jó dolog-e, vagy netalán csak egy szükséges rossz, amit el kell fogadni és tovább kell állni, Vasil így vélekedik:
Szerintem elkerülhetetlen. Nem hiszem, hogy meg lehet győzni egy közösséget arról, hogy úgy éljen, mint a 19. században. Nem lehet. De közben új hagyományok is születnek. Ami ma modernnek, sőt anakronisztikusnak tűnik a hagyományos világban, húsz év múlva már autentikus és hagyományos lesz.
Úgy gondolja, a hagyomány mindig időhöz kötött fogalom. Minden mai jelenség hagyománnyá válhat, ha fennmarad és átöröklődik.
Sosem volt az a típus, aki „a hagyományok megőrzését” hangoztatja. Egyszerűen figyeli az átalakulást, mert jobban érdekli az, ahogyan a régi és az új összekapcsolódik.
Ha valaki örömét leli abban, hogy rekonstruál egy letűnt világot, én ezt nem ítélem el
Amikor a faluról, a vidéki világról beszélünk, óhatatlanul felmerül az idealizálás kérdése. Miért akarják sokan képeslapként megőrizni a múltat? Arra a kérdésre, hogy mit gondol arról, amikor emberek idealizálják a múltat, nemes egyszerűséggel úgy véli: hiábavaló erőfeszítés.
Ha valaki örömét leli abban, hogy rekonstruál egy letűnt világot, én ezt nem ítélem el – minden megközelítésnek megvan a maga értéke. De ha a dokumentarista fotográfiáról beszélünk, akkor azt mondom: a mai tradíciók – a mai falusi élet szokásai – alig jelennek meg a román fotográfiában. Úgy látom, a romániai falu dokumentálása sokszor felszínes. Leginkább a turisztikai vagy folklorisztikus képek terjednek: felöltöztetnek embereket népviseletbe, beállítják őket „hagyományos” környezetbe, régi szerszámokkal, parasztházban – de ez már nem a valóság. Nagyon kevés fotós mutatja be a kortárs falu valódi hagyományait.
Arra is kitér, hogy manapság sokszor már a néprajzi múzeumokban is egyféle hamis képet festenek a faluról, egy képet, amelyen nem azt a falut látjuk viszont, amelyben a mai emberek élnek.
Fotók: Vasile Dorolți
Majd kis szünet után hozzáteszi:
Ha ma készítesz egy képet egy terepjáróról és egy lovas szekérről egymás mellett – nos, az a mai hagyomány.
Ez a fajta idealizálása sokszor inkább önmegnyugtatás: az emberek így érzik, hogy „őriznek” valamit. De valójában inkább emlékgyártás ez, mint valóságábrázolás – fűzi hozzá.
És mindezek mentén a beszélgetés végére, megérkezünk valahová félútra.
Dorolți számára ugyanis a hagyomány nem egy megőrzendő relikvia, hanem valami, ami folyamatosan alakul. Folyamatként látja, ahogyan a faragott kereszteket műanyag váltja fel, a földutakat aszfalt, és a lovas szekér mellé beparkol a terepjáró.
Már nem lepődik meg.
Túl sok mindent látott ahhoz, hogy a nosztalgiát összekeverje a valósággal és amit fényképez, az nem eltűnés, hanem átalakulás – egy folyamatos köztes állapot, amelyben a múlt és a jelen egyszerre van jelen, és egyik sem teljes a másik nélkül.
Az uh.ro azért működik, mert van néhány szabadságszerető ember Erdélyben, akinek fontos a szabad sajtó. Ha te is közéjük tartozol, akkor arra kérünk, legyél az előfizetőnk.
Ez is érdekelhet:
Tóth Hunor
Tóth Hunor
Tóth Hunor
Tóth Hunor
Tóth Hunor
