Van generáció, és nincs város

Simó Marci – ha hívhatom így – már középiskolás korában is egy elég izgalmas figurának tűnt. Hangadója volt a korosztályának, és bár nagykanállal falta az életet, láttam, hogy lekötik dolgok, érdeklődik, kíváncsi, és ezeknek is köszönhetően markáns véleménye van a világról. De nem kizáró véleménye. Ugyanannyira láttam benne a progresszív, nagyvárosi, nyitott arcot, mint a hagyományait élő és őrző, tradicionális karaktert. Elsősorban ezért szerettem volna vele beszélgetni egyet a kanapén.

Az elhivatottsága ugyanis nemcsak megalkuvást nem tűrő, de a mai, instant sikerekhez szokott világunkban szinte provokatív. Marci nem kevesebbet állít, mint hogy egy életpályát a végpontja felől kell megtervezni még akkor is, ha ez a végpont történetesen az, hogy a műhelyben üti meg az embert a guta – ahogy egy róla szóló videóban fogalmazott.

„Ha az embernek van egy feltevése saját magával szemben, akkor az legyen végletekig végiggondolt, legyen egy tengelye. (...) Ez egy olyan hozzászólásom volt, amin aztán később az interneten sokan élcelődtek, de én nagyjából ide helyezem ennek a tengelynek a végét. Ha várhatok vagy kívánhatok véget, akkor ezt én így szeretném.”

Úgy érzem, ez a fajta hosszú távú elköteleződés éles kontrasztban áll azzal a digitális, „gombnyomásra működő” valósággal, amelyben a mi generációnk szocializálódott. A kovácsműhelyben ugyanis a sikerért nem lájkokkal, hanem munkaórákkal kell fizetni.

„A mai embernek a gondolkodása általában nem terjed idáig. Hozzászoktunk ahhoz, hogy nyomjuk a gombot, és jön a libacomb. Egy tradicionális mesterség, egy szakma, egy elhívás, az nem így működik. (...) Ez egy nagyon-nagyon hosszú út, és ezen az úton nagyon sokszor el kell fáradni, és el is lehet fáradni. Viszont ha itt elérsz egy mérföldkövet, akkor az visszaad.”

A műhely kíméletlen valósága

Ez a lépcsőfok a legtöbbeknek túl magasnak bizonyul, a műhely valósága ugyanis gyorsan és kíméletlenül töri le a romantikus elképzeléseket. Marci szerint a szakma iránti alázat nem az üllőnél, hanem a padlónál kezdődik.

„Nagyon-nagyon sokan járnak hozzám érdeklődők, hogy ki szeretnék próbálni a mesterséget. Ez ott szokott kezdődni, hogy bejön a műhelybe, és akkor a seprű az első. (...) Meg kell fogni a seprűt, és össze kell sepregetni. Rendet kell rakni, ezáltal az ember bejárja a műhelyt, megtanulja, hogy melyik szerszámnak hol van a helye, hova kell azt visszatenni, minek mi a neve, melyik ajtó milyen irányba nyílik. A száz jelentkezőből kilencvenhét már itt megbukik, mert nekik ez derogál. Mi derogál? Ez hozzátartozik a munkavégzéshez.”

Aki viszont átmegy a „seprű-teszten”, azt a kudarcok és a monotonitás várja. A kovácsolás nemcsak fizikai munka, hanem egy lassú, tudatos önfejlesztés is, ahol a látványos eredmény helyett eleinte csak a selejt és a tapasztalat gyűlik.

„Elkezdünk dolgozni, és jön az első kudarcélmény, hogy beteszem a vasat a tűzbe, nem jó helyen melegszik, vagy túlmelegszik és elég. (...) Az első alapgyakorlat egy hegyezésnyújtás. Ennek a begyakorlása az nagyjából egy olyan 50–150 munkaóra (...) egy hónapon keresztül csak az egyetlen alapgyakorlatot gyakorlod. És nincs siker. Tehát csak és kizárólag szemetet termelsz. Meg ugye tapasztalatot gyűjtesz (...) Újra és újra találkozol a saját korlátaiddal.”

Miért legyek más szolgája, ha itthon úr is lehetek?

Aki viszont kitartott, az nem elégedett meg annyival, hogy a vasat ismerje: a világot is meg akarta tapasztalni. Marci útja Székelyudvarhelyről Budapesten és Verőcén át egészen az amerikai New Jersey-ig, egy keleti parti fémdesign stúdióig vezetett.

Mint mondja, ez nála nem a végleges elvágyódásról, inkább egy tudatos döntésről szólt: elmenni, ellesni a szakma fogásait, hazahozni a tudást, majd visszaépíteni azt a szülőföldbe.

„Én úgy mentem el itthonról 2017-ben (...) hogy tudtam azt, hogy haza akarok jönni. Mert én azt az elvet vallom (...) hogy miért legyek valahol valaki másnak a szolgája, amikor itthon úr is lehetek. Ez egy klisé, sokan elmondjuk a kocsmában, de ez így van.”

Ez a fajta „székely keresztút” nem újkeletű jelenség Erdélyben. Marci családtörténete és a homoródalmási háza a tökéletes bizonyíték arra, hogy a történelem előszeretettel ismétli önmagát, a túlélés és az újrakezdés receptje pedig generációk óta változatlan ebben a régióban.

„Az a családi ház, amiben most élünk Homoródalmáson, azt 1920 környékén építette az én nagyapámnak az apja vagy nagyapja. Philadelphiában volt 15 évig fémipari munkás. El kellett mennie 10 ezer kilométerre ahhoz, hogy tőkét és elegendő tapasztalatot tudjon gyűjteni. Elment 10-ben, hazajött 22-ben vagy 23-ban. Valahogy mi ilyenek vagyunk, rendeltetésszerűen mindig így sikerül a sorsa ebben a régióban élő embereknek...”

A tengerentúli vagy nyugat-európai tapasztalatok azonban nemcsak szakmai magabiztosságot adtak, hanem egy komoly valóságfelelősséget is a külföldi jólét illúziójával szemben.

A „nyugati álom” ugyanis Marci szerint kint is kőkemény osztályharc, ahol a bevándorló mindig a nulláról indul – hacsak nincs mögötte egy olyan erős kulturális és patrióta háló, ami végül hazahúzza.

„Vannak az emigránsok, és vannak az illegális migránsok. Ebből ha szerencséd van, akkor te emigráns vagy. Vannak papírjaid, és ennyi különböztet meg azoktól, akik hátizsákkal jönnek Irakból (...) ugyanonnan indulsz. (...) Ha itt te felső-középosztálybeli voltál, akkor nem leszel ott felső-középosztálybeli, lehet, hogy majd az unokád. Nekem erre az volt a válaszom, hogy akkor én elmegyek, egy kicsit szétnézek, hazahozok, amit haza tudok hozni, azért hogy a következő generáció, ha lesz ilyen, aki utánam jön, akkor az már egy magasabb lépcsőfokról induljon.”

A hazatérés azonban nemcsak a megszerzett tudás beépítését jelenti, hanem az itthoni mentalitással való szembesülést is. Miközben Nyugat-Európában vagy Amerikában a kézimunka (handmade) a luxus és az egyediség védjegye, itthon a minőségi alkotásnak még mindig meg kell küzdenie a tömeggyártással – na meg a mindent olcsóbban megoldani akaró székely leleményességgel.

100 lej? Otthon kivágom flexen

„Kint, nyugaton, és ez legyen Nyugat-Európa, vagy legyen Amerika, felbecsülhetetlen értéke van a kézimunkának. Tehát ha valami made by Temu, akkor az egy euró, ha valami handmade, akkor az 100 euró. (...) Az odalátogató turistának ez egy védjegy, ő nem a terméket veszi meg, hanem a munkát és az egyediséget veszi meg. Ez az, ami itt nálunk hiányzik.”

Marci nyers őszinteséggel beszél arról a kulturális szakadékról, ami a vásárlók fejében létezik a „bevétel” és a „profit” között, és arról a bizonyos vásári mondatról, amit valószínűleg minden erdélyi alkotó hallott már legalább egyszer az életben.

„Nekem szoktak ilyeneket mondani itt a rendkívül magasan iskolázott székelyföldi urak és hölgyek, miután megkérdezik az árat, és mondom, hogy ez száz lej, hogy hazamennek és kivágják flexen. Ez egy gyakori vásározós válasz. Én azt szoktam mondani, hogy tisztelt uram, hölgyem, a lehetőség adott, menjen haza, vágja ki, de nekem ennél drágább az időm, ezt a beszélgetést itt fejezzük be.”

A kovácsmesterség a mindennapokban sokkal inkább egy tudatos vállalkozói hazardírozás és egy folyamatos rendszerben való gondolkodás, mintsem egy romantikus, múltba révedő időutazás. Marci szerint ez lényegében kőkemény vállalkozói lét: egy kicsit előre gondolkodás, egy kicsit hazardírozás és nagyon sok pénzügyi menedzsment.

A jövő parasztja az értelmiségi

Ez a racionális, modern vállalkozói attitűd vezet vissza ahhoz a különös intellektuális háttérhez, ami Marci karakterét igazán egyedivé teszi.

Elmeséli, hogy a kovácsolás mellett elvégzett Budapesten egy néprajz szakot, majd Debrecenben egy muzeológiai szakreferens-képzést is. Számára a hagyomány nem egy poros díszlet, inkább egy olyan tudásalap, aminek most is érvényes recenzióval kell rendelkeznie.

„Nem nagyon futkorásznak gyakorló kézművesek olyan háttértudással, hogy mondjuk egy restaurálásnál vagy egy rekonstrukciós folyamatnál tudjanak írni egy recenziót arról, hogy az adott korszakban az adott tárgyat milyen módon kellene reprodukálni vagy kiállítani. A kettő egymást nagyon jól kiegészíti. Ez volt a cél, és végül is bejött. (...) A kézműves mesterségeknek az élete, és ezáltal az ősi tudásnak, hagyománynak az élete az addig van, amíg a jelenkor emberének van igénye a szépre. (...) Azoknak az embereknek a szépérzékének akarok megfelelni, akiknek igénye van arra, hogy egy szép tárgy kerüljön az életterébe.”

Ez a kettős identitás – a kétkezi munka és az egyetemi háttér – pedig tökéletesen lebontja azokat a politikai és közösségi skatulyákat, amelyekbe a modern közbeszéd hajlamos bezárni a hagyományőrző embereket.

„A modern ember szeret végletekben gondolkodni, valakit beskatulyázni, hogy akkor te felső polc, harmadik fiók. (...) Én emellé odaraknám azt is, ezt Bányász Jóska mondta, gyergyói értelmiségi emberből lett parasztember, hogy a jövő parasztja az értelmiségi. Tehát a jövő értékteremtő, hagyományteremtő, konzervatív embere az egy értelmiségi ember kell, hogy legyen, mert visszatanítás zajlik. (...) Aki csak egy vágányon tud közlekedni egy irányba, az sose fogja látni azt, hogy mi van a túlsó oldalon. (...) Sem az alternatív, modern városi közeg, sem a tradicionális falusi közeg. Én nem vagyok egyikre se ítélve.”

Van generáció, és nincs város

Ez az intellektuális és kulturális szabadságvágy az, ami végül egy egészen meglepő formában robbant be Székelyudvarhely és Marci mindennapjaiba. A kovácsműhely csendes, magányos világa mellé Marciék felépítettek egy olyan alternatív bázist, amely mára jóval többé vált egy egyszerű mászóteremnél: akaratlanul is a város egy egész generációjának a legfontosabb közösségi vákuumát tölti ki.

„A mászóteremnek és az egész udvarhelyi mászóközösségnek szintén egy véletlen az oka. (...) Megállapítottuk azt, hogy gyakorlatilag nincsen Udvarhelyen lehetőség arra, hogy elmenj valahova ilyen kicsit alternatívabb sportot űzni. (...) És tulajdonképpen nekünk nem kellett egy alternatív térré alakítanunk a mászótermet. Mi összesen annyit csináltunk, hogy létrehoztuk a helyszínt, és azt mondtuk, hogy nyitottak vagyunk az emberekre. És akkor automatikusan jöttek. (...) Persze, srácok, hozzátok az asztalokat, és azóta rendszeresen jönnek csocsózni (...) Ugyanez volt a sörponggal, az összes ilyen alternatív diáknapos csapatokkal, a mozgásfejlesztőkkel, masszőrökkel, mindenkivel. Nekünk volt helyünk, amit igyekeztünk megtölteni, és nekik meg nem volt helyük.”

Marci diagnózisa a mai Udvarhelyről kíméletlenül pontos. Nem a fiatalok fordítottak hátat a szülővárosuknak, hanem a terek, a lehetőségek és a közösségi pontok tűntek el möglük az elmúlt években.

„Tulajdonképpen szerintem nem az van, hogy a generáció nem tudja belakni a várost, hanem az van, hogy van generáció és nincs város. Tehát én ezt így fogalmaznám meg. Amikor fiatalkoromban elmentem innen, lassan tíz évvel ezelőtt, és két évvel ezelőtt visszajöttem: rengeteg program, rengeteg koncert, rengeteg szórakozóhely, kocsma, akármi volt a városban. Ezek a Coviddal bezártak. (...) Ezért borzasztóan nagy igény van a fiatalokban, tinédzserekben, vagy huszonéves, harmincévesekben, hogy menjünk valahova, csináljunk valamit, történjen valami. (...) Mi erre próbálunk reflektálni, egy igényt próbálunk kielégíteni.”

Ami a sorok közül kimaradt

Simó Marci története és udvarhelyi jelenléte a legjobb bizonyíték arra, hogy a hagyomány nem a múlt hamujának őrzése, hanem a láng továbbadása. Ez a láng pedig ma már nemcsak a homoródalmási kovácstűzhelyben parázslik, hanem a városi fiataloknak otthont adó mászóteremben is.

Az Egy Kanapén legújabb epizódjában még mélyebbre ásunk ebben a kétéltű létezésben: beszélünk a kőkemény vállalkozói rögvalóságról, és az is kiderül, miért keresik a kiégett menedzserek és programozók a megnyugvást az üllő mellett. Azt hiszem, Marci révén nemcsak egy szakmát mutatunk be, hanem egy olyan fiatal gondolkodásmódját, amelyik egyszerűen nem hajlandó skatulyákba szorulni.

A teljes adást itt tudjátok meghallgatni: