Udvarhelyi idegenként csíki hokimeccsen

Udvarhelyiként megszokhattuk, hogy minden apróságért Csíkszeredába kell mennünk. Jogsiért, útlevélért. De hokiért is.

Egyik haverom már évek óta kérlel, hogy kísérjem el egy jégkorongmeccsre. Ezúttal teljesült a vágya, elkísértem a HSC Csíkszereda–Brassói Corona MOL Liga, egyben román bajnokinak is számító ütközetre.

A helyzet valamelyest változott. Ha nem is kell annyit utaznunk Hargita megye 50 km-re lévő székhelyére a személyes dolgokért, egy hokimeccsért mindenképpen meg kell tennünk ezt.

Felkerekedtünk, átmentünk a hegyen. Mert a vasúthálózatot azóta nem építették meg, amióta a máréfalvi székely bácsi megfogadta, ő biza nem nyitogatja a csűrkapuját minden nap a vonat kedvéért.

Gyorstalpalóval kezdődik

„Ez nem színház vagy kézilabdameccs” – mondom az útitársamnak. Mert amíg én voltam pár találkozón, ő egyen sem. Első és legfontosabb, hogy amíg Udvarhelyen őszi szellő fújdogál, addig Csíkban szinte már tél van. És nem sportcsarnokban, hanem jégcsarnokban játsszák a találkozót.

„Sál, sapka, nagykabát!” – a már elkopott szlogen itt jól beválik. „Kell a téli kabát?” – kérdezi tőlem a barát. Én csak mosolygok, de válaszolok is: „Jobb, ha a kötött pulóvert is aláveszed.”

Elindulunk. Útközben próbálom oktatni, hogy három harmadból áll egy hokimeccs. Vigyázzon, mit és hogyan mond, mert lebukhatunk, vicc tárgyává válhatunk. De tudtam, a meccs hevében úgysem tud majd a szájára figyelni.

Ködbe vész az út, arcon csap a hideg

Ahogy az utolsó kanyarokat bevesszük, hirtelen eltűnik a szemünk előtt az út. Az „Itt is jobb, mint Csíkban!” megállapítást szinte egyszerre mondjuk ki. Ködben az egész város, amikor kiszállunk az autóból, rögtön arcon csap a hideg. Legalább öt fokkal hűvösebb van, mint nálunk.

Egy kimondhatatlan, sok i betűt tartalmazó kocsma nevét mondja az ottani kolléga. Ott várnak. Már csak azért, mert a hokimeccs előtt kötelező a bemelegítés. Mind a játékosoknak, mind pedig a szurkolóknak.

„Sört kérek és egy forró csokit!” – mondom mosollyal a kiszolgáló hölgynek. Ő épp csak hogy szembe nem röhög. Ilyen rendelést valószínűleg nem kapott még életében, holott öles betűkkel írja a kiszolgálóegység ajtaján. De ha már valamelyikünknek vezetnie kell, akkor mégsem fogyaszthatunk szeszes italt.

A kocsma összes asztala foglalt. Nekünk azzal van szerencsénk, hogy a barátok ott üldögéltek. „Csak a hokimeccsre nyit ki. Máskor nagyrészt zárva van” – mondja a kolléga. Amíg fogy a sör,  megérkezik a forró csoki. Hogy milyen volt, meg sem kérdeztem a havertől.

Látod-e a korongot?

Gyorsan kell inni a nedűket, nincs sok idő a kezdésig. Rohanunk a Vákár Lajos műjégpálya bejáratához. Zökkenőmentesen megy a beléptetés, a kezdés előtt elfoglaljuk helyünket. Mintegy 500-an a lelátókon, de a több mint kétezres sportlétesítmény eléggé foghíjas.

Sok a meccs, nem lehet mindig tíz lejt fizetni a belépőért. Sőt a rájátszásban, a fontosabb összecsapásokért még többet. Bedobják a korongot – kezdődik a meccs.

A játékszert nem egyszerű elsőre szemmel követni. Pár perc kell egy amatőrnek, hogy lássa, merre jár a korong. Mindenki mozog a jégen, folyamatos a játék. Pörög, élvezetes.

Üssed! Üssed!

Alig telik el tíz perc, egymásnak esnek a jégen a játékosok. A bíró meghozza a döntést, mindketten mehetnek zuhanyozni. Ahogy megy lefele a hazai játékos, még odaszól pár ellenfélhez. Ez újabb csetepatét eredményez. Még kettőt kiállítanak.

Áll a játék, a bírók könyvelnek. Jól jön a nagykabát, mert lassan a hideg felemésztené az udvarhelyit a jégpályán. Több mint negyven percet tart az első felvonás. „Egyszer jó meccset választottatok” – mondja a mellettünk ülő néző. Mert közben azért kiderült, hogy idegenlégiósok vagyunk.

Nehéz pillanatok alatt átállni a hoki kifejezéseire. Így születik a mi szánkból az a bekiáltás, hogy szaladjál, vagy rúgjad a korongot. Hogy a legpikánsabbról, miszerint a labda nem ment be a kapuba, ne is szóljak.

Iszkiri kifele

Előtte és utána pisilni kell – lát el újabb jó tanáccsal a helyi szurkoló. Nem ellenkezünk. A harmadok közötti szünet 15 perc. Ennyi időd van, hogy kievickélj a jégcsarnokból, könnyíts magadon, kikérd a melegítő nedűt, megidd, pisilj, visszamenj a helyedre. Nem csoda, hogy le sem fújják a játékrészt, már ürül a lelátó.

Nem könnyű ez a feladat. Ha az első szünetben csak részben sikerült, a másodikban már jobban ment. Még, jó, hogy a kocsma tíz lépésre van a sportlétesítménytől. Itt aztán mindent megtudsz, amit nem láttál. Ki ütött kit, miért tette. Hogy a bíró hülye, nem lát, nem is értik, miért küldték oda. A játékosoknak is jobb lenne, ha többet edzenének, ne pedig bulizzanak. De azért „Hajrá, Szereda!”.

Az összecsapás jól végződik. Hátrányból jön vissza a házigazda, 6–3-mal küldi haza ellenfelét. A végén belefér egy kis szurkolás és taps.

Mi már didergünk, bármennyire is felöltöztünk. Így nem vesszük rossz néven, hogy a lefújás után meghívnak egy italra. Már csak melegedni is jó lesz, mielőtt beülünk az autóba. Boldog mindenki. Jobban csúszik a sör is. Minket meg invitálnak vissza: jöjjünk, amikor kedvünk tartja.

Megígérjük, jövünk. Sokkal tapasztaltabbak leszünk, nem mondjuk a botnak, hogy ütő, a sisaknak, hogy sapka, a korongnak, hogy labda, a harmadnak, hogy félidő, a korcsolyázásnak szaladást, a lövésnek a rúgást, sőt a szabálytalanságért sem kérünk sárga lapot.

Valaki még velünk tart?