Tapsot a provokátoroknak!

Nemrég belekóstoltunk Belgrádba, és nem mellékesen a szerbiai tüntetésekbe is. Bár úgy tűnt, hogy március után kezd elfogyni a lendület, június végétől újra fellángolt. 

Pénteken már több szerb nagyvárosban is útblokádokkal akadályozták a forgalmat, leálltak villamosok és buszok is, és ezúttal a követelések is erősebbé váltak, előrehozott választásokat követelnek a tüntetők. A hatalom elkezdte letartóztatni az ellenállókat, akik egyre dühösebben kiabálják, hogy „Nem adjuk az egyetemistákat!”.

Milica Mihajlović, aki volt a parlament közelében felállított ál-tüntetők sátortáborában, gúnynevén Ćacilendben (kiejtve csácilend), mesél tapasztalatairól. 

Az alig 21 éves Milica újságírást és kommunikációt tanul a belgrádi egyetem politikatudományi karán, emellett szabadúszó újságíróként dolgozik 16 éves kora óta. Előbb a Youth Portal Youth Vibes nevű portálnál dolgozott, majd a Podcast.rs , a Tampon zona, Kompas Info, ETrafika és a Médiaműveltség és Szakmaiság Központnál.

Az írás mellett a podcast a nagy szerelme. Két elemző jellegű podcastot vezet – a Glas Lokala, azaz helyi hang nevezetűt és a Devnik jedne mladosti-t, melyben a szerbiai politikai helyzetről tudósít. Utóbbival még díjat is nyert. 

Belgrádban ismerkedtünk meg és beszélgettünk először egy, a Display Europe által szervezett nemzetközi újságíró-találkozón, ahol meghívott előadó volt. Többek között az EU hallgatása volt a találkozó témája a balkáni tagjelölt országok autoriter rendszerei, túlkapásai, környezetrombolása és álhírterjesztése kapcsán.

Mivel Belgrád volt a helyszín, az ott zajló történések, a szinte folyamatos kormányellenes tüntetés hangulata áthatotta az eseményt, illetve több újságíró anyagot is készített a hazai közönségének a témáról.

De mielőtt átlépnénk Milicával a Ćacilend bejáratát, 

ismételjük át, hogy miről is van szó! 

A belgrádi egyetemisták nem hagyták annyiban, hogy a frissen felújított újvidéki vasútállomás homlokzata leomlott, tizenhatan meghaltak, többen megsérültek. Kérték a felelősök előállítását, a kormány lemondását. 

Kevéssel az után, hogy tüntetéssorozatuk részeként a hallgatók elfoglalták a legtöbb belgrádi egyetemet, ellentüntetői sátortáborok jelentek meg Belgrád központjában. Több kormánybarát, látványosan nem egyetemista korú egyén verte fel kimondottan új, és nem egyetemista pénztárcájához szabott árkategóriájú sátrát a szerb parlament közelében.

Azt állítják, az ellen tiltakoznak, hogy a tüntető egyetemisták miatt nem tudnak tanulni. Az ellentüntetők és a sátortábor hamarosan összefoglaló gúnynevet is kaptak a felkelők részéről: egy kormánypárti politikus rosszul kiejtett „egyetemista” szavát összevonták a „land” végződéssel. 

Miért merészkedtél be az ellentüntetők táborába, és milyen élményekben volt részed ott?

Látogatásom oka a Ćacilendbe az volt, hogy anyagot készítsek a diákmozgalomról szóló podcastom egyik epizódjához, amelynek a címe Egy fiatal naplója. Tájékoztatni akartam a hallgatóimat arról, mi előzte meg a március 15-i nagy belgrádi tüntetést. Többek között ellátogattam a Szerb Rádió és Televízió blokádjához, valamint Ćacilendbe is.

Fontos volt számomra, hogy a podcastban a mindkét oldal véleménye megjelenjen, hogy hallhassam azok gondolatait és indokait, akik a Pionírok parkjába (Pionirski park, ahol Ćacilend található) érkeztek. Féltettem a biztonságomat, ezért a barátommal mentem, hogy legalább némi védelmem legyen. 

A mintegy 20 perces ott tartózkodásom alatt senki sem akart velem szóba állni a Cacilendből. Kivéve két idősebb embert, akik nyilvánvalóan nem voltak egyetemisták, noha korábban azt állították, hogy ott elsősorban „tanulni vágyó egyetemisták” gyűlnek össze. Az emberek elszaladtak előlem és elbújtak, pedig hangsúlyoztam, hogy csak hangfelvételt készítek.

Ekkor megláttam a fő „csácit”, Miloš Pavlovićot. A rezsimhez közel álló sajtótermékek stábjai már várták őt, előre leegyeztetett interjúkra. A barátommal beálltunk a sorba, hogy interjút kérhessek tőle. Ekkor egy másik „tanulni vágyó diák” észrevett bennünket, provokátoroknak nevezett, és megafonba kiabálta: „tapsot a provokátoroknak!". Itt látható egy Instagram sztori a történtekről.

Szeretném hangsúlyozni, hogy ez még a legenyhébb dolog volt, ami velem történhetett, hiszen más újságírók kezéből kiragadták a felszerelésüket, bántalmazták és szidalmazták őket. Úgy gondolom, hogy minden, a munkánkba történő beavatkozást jelenteni kell – legyen az akár ártalmatlannak tűnő, akár brutális. Én ezt az incidenst jelentettem a Független Szerb Újságírók Egyesületének.

Honnan tudták, hogy nem közülük való vagy? Ismernek?

Nem ismernek, azt tudták, hogy nem közülük való, nem az ő oldalukon álló vagyok. Biztos vagyok benne, hogy nagyon jól ismerik az „övéiket”, akik az előrendelt kérdésekkel álltak sorban, ezért egyből tudták, hogy betolakodó vagyok. 

Te hogy látod a diáktüntetéseket: kormányellenesek vagy inkább az átláthatóság hívei? Még mindig van lendületük? 

Úgy gondolom, hogy a diákok követelései kezdettől fogva politikai természetűek voltak, még ha a blokádot fenntartó diákok eleinte ellenezték is az ilyen besorolást. A követelések középpontjában a jogállamiság elvei, a törvények és az emberi jogok tisztelete, valamint a bűncselekmények büntethetősége állnak.

Ezek alapvető elvek, amelyeket egy 21. századi, demokratikusságra törekvő államnak teljesítenie kell. És ez politika. Politika az is, mennyibe kerül a kenyér a boltban, milyen a közegészségügyi ellátás színvonala, milyen esélyek vannak az elhelyezkedésre... Minden politika.

Idővel a diákmozgalom is felismerte ezt, egyes kérdésekben világosabban állást foglalt, és nem undorodik már a „politika” szótól. Például a Vidovdan-napi (június 28,  Szent Vitus napja, vallásos és szerb nemzeti ünnep) tüntetés során világossá vált a diákok álláspontja Koszovó kérdésében. Ezt jelezte a felszólalók kiválasztása, valamint a skandálások is: „Koszovó Szerbia!”

Van-e reményük a diákoknak, hogy a dolgok megváltozhatnak? 

Szerintem a politikusok sokat tettek azért, hogy a fiatalok féljenek a politikától, és undorodjanak tőle. Szerencsére a blokádot fenntartó diákok rájöttek, hogy a politika nem csupán a hatalmon lévő párt és Aleksandar Vučić, hanem ennél sokkal több. Mostanra már egyértelműen kijelenthető, hogy ezek a tiltakozások rendszerellenesek és demokráciapártiak.

Azáltal, hogy a diákok a Vidovdan-napi tüntetés után „zöld utat” adtak a polgároknak ahhoz, hogy saját maguk vezessenek polgári engedetlenségi akciókat, precedenst teremtettek. Az útblokádok összehozták a polgárokat, ellenzéki politikusokat, aktivistákat, diákokat, művészeket, akadémikusokat. Egy széles társadalmi front alakult ki, amely most együttműködik, és amelyben mindenki egyenrangú.

A diákmozgalom már nem csupán diákmozgalom. Mostanra hivatalosan is polgári mozgalommá vált. A diákok már nem az egyetlenek, akiknek „joguk van” meghatározni a következő lépéseket, és szerintem ez szükséges is volt a küzdelemnek ebben a szakaszában.

Szerinted mit tanulhatnak a hasonló autoriter rezsimektől szabadulni akarók Szerbiától?

Egy ilyen rezsim megdöntéséhez tömeges fellépésre, egységre és összehangoltságra van szükség. A diákok lefektették az alapokat, feláldozták magukat, és politikailag, társadalmilag és érzelmileg is tudatosabbá tették a társadalmat.

Egyedül már nem képesek továbbvinni, ezért egy szélesebb lázadási front kialakítása nagyon jó és fontos lépés. Szerintem ez fontos tanulság mindazok számára, akik hasonló rezsimek ellen küzdenek. Érthető a félelem attól, hogy más társadalmi és politikai szereplőket is bevonjanak, ahogy a bizalmatlanság is, de egy ponton ez elengedhetetlenné válik.

Végső soron úgy gondolom, most éppen emiatt az egység miatt erőteljesebb üzenetet közvetítettek. Ráadásul a diákok és a polgárok nem adják fel a kereszteződések blokádját – a fenyegetések és letartóztatások ellenére sem –, mert úgy tűnik, hogy a szolidaritás most még erősebb, és ennek következtében az elnyomás elleni védekezés mechanizmusai is hatékonyabbak.