Takács Kriszta: Bejön egy ember, és nem akarom egyből megjavítani

Mélyen gondolkodó embernek ismertem meg Takács Krisztát. Olyannak, aki nem puffogtat sablonokat. A szavakkal sem bőkezű. Ritkán beszél, de akkor nem csak beszél, hanem el is mond dolgokat.

Amióta tudom, milyen irányt vett az élete – a Kolozsváron tanuló, majd Budapesten élő bölcsészből Székelyudvarhelyen lett jógaoktató –, kíváncsi voltam, hogyan élte meg ezt a váltást. És arra is, hogyan reagált a környezete, megkapta-e a burkolt leértékeléseket, hogy „na, né’, elvégezte a bölcsészkart s most tornázgat”. Erről is beszélgettünk lehuppanva a kanapéra.

Szellemi sivatagba jövök vissza 

„...magamat kérdőjeleztem meg sokáig, mert én a szellemi világomba szerettem volna energiát belefektetni, jobban átlátni azt, ami körülöttem zajlik (...) és ezzel szemben itt vagyok, és magyarázom azt, hogy hajolj előre. Ez bennem volt igazából egy ilyen feszültség.”

Krisztának nem csak ezzel a belső feszültséggel kellett megküzdenie, hiszen ő is annak a generációnak a tagja, amelyik az egyetem után hazatérve egy furcsa, fojtogató vákuumban találja magát. Kriszta is pontosan ismeri ezt az érzést, bár ő inkább sivatagként fogalmazta meg, azután, hogy Kolozsvárról visszakerülve a magas egyetemista ingerküszöb után a rögvalóság fogadta.

„...amikor vége lett az egyetemnek, és udvarhelyre visszakerültem, ilyen szellemi, kulturális, mentális szempontból úgy érzettem, hogy egy sivatagba jövök vissza. Mert az agyad rászokik egy olyan ingerküszöbre, ahol folyamatosan kapsz visszajelzéseket a külvilágból, ahol folyamatosan tanulsz új dolgokat, új szempontok jönnek be, megkérdőjeleződik azt, ahogy gondolkozol, és amikor kikerülsz, akkor rájössz arra, hogy a te kizárólagos felelősséged, hogy te ezt szinten tartsd. Addig működik egy külső kényszer, hogy elvárják tőled az egyetemen, és utána pedig már a saját magaddal szembeni igényesség.”

Ebben a szellemi sivatagban a jóga nem a valóságtól való elrugaszkodást jelentette, hanem épp ellenkezőleg: a kontroll visszaszerzését. A kolozsvári egyetemi évek elméletei ugyanis közelebb állnak a jógamatrachoz, mint gondolnánk. Itt Kriszta egy kortárs magyar filozófiai párhuzamot hoz:

„Van egy esszéje Tamás Gáspár Miklósnak, Új Aszkézis, azt hiszem, az a címe, és arról beszél benne, hogy ebben a kapitalista világban, ahol folyamatos krízisek érik egymást, hogyan tudjuk megtalálni a kontrollt, hogyan tudunk felelősséget vállalni, hol van az én szerepem ebben”.

Talán ez a párhuzam magyarázza azt is, miért társítunk olyan könnyen kész identitásokat a jógához, hogy akkor ő biztos vegetáriánus, meg klímaaktivista is.

„Ő (Tamás Gáspár Miklós – szerk. megj.) úgy látja, hogy a fiatalságnak van egy olyan rétege, amelyik azt az utat választja, hogy nem szeretnék belelépni a túlfogyasztásba, nem szeretnék, részt venni az ipari állatfogyasztásnak a gépezetében. Én ezt a szemléletmódot megismertem az egyetemen, és ez a szemléletmód kétségkívül kapcsolható a jogához is. Ebből a szempontból mondjuk életviteli vagy gondolati szinten nem gondolom azt, hogy akkora nagy eltérés vagy váltás lenne.”

Ő mozog, én figyelek 

Kriszta azonban arról is megvan győződve, hogy nem csak a jógaoktatók, mindenki megkapja a maga skatulyáját. Ő mindenesetre nem a nagy nyilvánosságnak akar bizonyítani, és pláne nem akar a megközelíthetetlen, mindig mosolygós keleti guru pózában tetszelegni. Egy olyan világban, ahol mindenki azonnal megmondja a tutit, és kész receptekkel akarja megjavítani a másikat, ő valami egészen mást kínál: a radikális figyelmet.

„Nem akarok olyan pozícióból beszélni, hogy én mit adok azoknak az embereknek. (...) Nem tudok helyettük beszélni, de én ezt tudom elmondani, hogy nekem mi a célom. Nekem a célom az, hogy ne az legyen, hogy Takács Kriszta a teremben előadja azt, hogy mi a jóga, bemutatja, milyen ügyesen mozog, hanem hogy hogyan teremtsek olyan feltételeket, amiben az emberek biztonságban tanulhatnak, kérdezhetnek, interakcióba léphetnek akár egymással. Bejön egy ember, és nem akarod egyből megjavítani, nem akarod megoldani a problémáit (…) ő mozog, beszél, és én figyelek. És sokan ezt a figyelmet úgy érzem, hogy értékelik.”

Ez a figyelem a jógaszőnyegen nem elvont meditációt jelent, hanem kőkemény technikai munkát. Az óráin nincs sok helye a csevegésnek. Fegyelem van és fókusz.

„...technikailag elég részletesen magyarázok, meg testérzetekbe nagyon mélyen bele tudunk menni. Sokszor az új embereknek az a kérdésük, hogy ugye jól csinálják, ő azt érzi, és jól érzi-e. Hát a te érzésed, tapasztalatodat én nem fogom minősíteni, hanem megnézzük azt, hogy ha ezt csinálod másképp, mi történik. (...) A lényeg, hogy amikor feladat van, fókusz van, és nem csak a testedet eddzük, hanem a fókuszodat.”

A fókusz azonban nem áll meg a stúdió falain belül. Kriszta szerint a jóga egyik legfontosabb hozadéka, hogy az ember lassan újra megtanul bízni a saját testében – és ezzel együtt önmagában is. A sikerélmények nemcsak az izmokat építik, hanem azt a meggyőződést is, hogy több mindenre vagyunk képesek, mint korábban hittük. Mindezt azonban nem spirituális köntösbe csomagolja. Ellenkezőleg: a jógát következetesen racionális oldaláról közelíti meg. Ha valaki transzcendens lebegést vagy ezoterikus ködösítést keres nála, rossz ajtón kopogtat.

„Én racionális embernek tartom magam, a jogát gyakorlatilasan racionális szempontok szerint szeretem megközelíteni. (...) Nem gondolom azt, hogy spirituális vagyok abban az értelemben, hogy azért jógázok, hogy majd szamádhiban megvilágosodjak és a nagy mindenséggel egyesüljek. (...) Én szeretek megmagyarázni dolgokat mondjuk a neurológia részéről, hogy mik futnak le az agyadban, meg hogy a jóga milyen idegpályákat, agyadnak milyen területeit stimulálja”

Aki besétál az ajtón, az már sok gátat leküzdött

A férfiak nagy része még mindig kultúridegennek vagy egyenesen cikinek tartja a jógát. A nyitottság itt nem magától értetődő. Kriszta óráit például sok esetben nem a helyiek látogatják, hanem a „beérkezettek” fedezik fel maguknak inkább.

„Járnak férfiak, viszont jóval kevesebben, mint nők. (…) Sokszor mosolygok azon, hogy akik az óráimra járnak, többségben valahonnan költöztek Udvarhelyre: Magyarországról, vagy a környező városokból, egy ideje itt élnek, és valamilyen csoda folytán megtalálták az órámat. Hogy miért tarthatják itt mondjuk cikinek, vagy miért félhetnek elmenni? Hát ismeretlen, nem bejáratott, kultúra idegen. Ez mind érthető.”

Kriszta nem akarja megváltoztatni Udvarhelyt, és nem akar téríteni sem. Nem harcol a székely gyanakvással.

„Nem szoktam győzködni embereket. Aki besétál az ajtón, azzal foglalkozom. És aki már besétál az ajtón, az már nagyon sok gátat leküzdött magára.”

Az udvarhelyi sivatagban így épül fel egy alternatív oázis: azokból, akik máshonnan jöttek, és azokból, akik helyiként is mernek kíváncsiak lenni. Mert amikor ez a magányos, befelé forduló, racionális gyakorlás hirtelen közösséget kovácsol egy alapvetően bizalmatlan városban, ott valami láthatatlanul megváltozik.

Vannak, akik csak azért járnak Kriszta óráira, hogy elvégezzék a dolgukat, és csendben hazamenjenek, de vannak, akik a jógamatracon kívül is keresik egymás tekintetét. A rendszeresség, a közös nehézségek és az azonos értékek lassan, fokozatosan elkezdik fellazítani az udvarhelyi fojtogató vákuumot.

Végül is, talán pont így lehet túlélni ezt a sivatagot. Nem azzal, hogy azonnal meg akarjuk javítani, hanem azzal, hogy megtanulunk pontosan figyelni rá – és ha kell, megtanulunk biztonságosan odaállni a másik mellé.

A kanapén ülve még sok minden szóba került:

a székelyudvarhelyi „vállalkozó-képzet”, amibe Kriszta minden igyekezete ellenére sem tud – és nem is akar – beleilleni, és azok az otthonról hozott, apró gátak is, amelyeket le kell küzdenünk ahhoz, hogy egyáltalán be merjünk lépni egy ilyen terembe.

Mert Takács Krisztánál a jóga nem a stúdió falai között ér véget. Talán ott kezdődik igazán, amikor a matracról felállva a hétköznapokban is sikerül megőrizni azt a figyelmet, amelyről az egész beszélgetés szólt.

A teljes beszélgetést, a kimondott és ki nem mondott mondatokat, valamint a csöndeket a legújabb podcast-epizódban hallgathatjátok meg: