László Barna, a hétfő esti tragédia áldozatának, Sipos Dávidnak volt a szobatársa, és az életét mentette meg egy román óra. Az ő szobájuk az alsó emeleten volt, és Dávid az ágyban aludt fülhallgatóval a fülében, amikor omlani kezdett az épület. Barni kedden az Antena3 tévének is nyilatkozott, jelenleg otthon van a szüleivel, biztonságban, nem is megy már idén vissza az iskolába. Beszéltünk egy nevelővel is, aki hétfőn ott tartózkodott a bentlakásban, hogy tisztázzuk, tudhattak-e róla, hogy diákok vannak az épületben, és voltak-e jelek a katasztrófa előtt, kaptak-e bármilyen figyelmeztetést.

Barni most végzős, a Tamási Áron Gimnázium diákja, négy éve él a bentlakásban. Amikor arról kérdezem, hogy van most, nagyot sóhajt: „Még igazából nem nagyon tudtam feldolgozni, még mindig bennem van, fel sem fogtam rendesen, nehéz nagyon, de túl kell vészelni valahogy.”

„Dáviddal ketten voltunk a szobában, én pár perccel az összeomlás előtt jöttem el az épületből. Román órán voltam, és azalatt mindenki hívott engem, de nem vettem fel a telefont, senki sem tudta, hogy mi van velem, azt hitték, hogy én is bent vagyok. Az óra végén felvettem, és mondták, hogy be van omolva az intri, de én akkor azt hittem, hogy biztos kitörött a sarkából vagy valami apróbb baj történt. Anyumékat Zoltán, a testvérem értesítette Budapestről, ő hamarabb megtudta, hogy mi történt, mint ők” – meséli az aznapi eseményeket.

A mentés alatt lekísérték őket a Református Kollégium ebédlőjébe, meleg teát kaptak, és létszámot írtak, hogy lássák, megvan-e mindenki.

– De mi akkor már tudtuk, hogy ki hiányzik, mert mindenki mást el lehetett érni. Én meg egyből gondoltam, hogy Dávid ott maradhatott, mert csak ketten voltunk a szobában, amikor én eljöttem. Néztük a híreket folyamatosan a szüleimmel, anyumat is nagyon megviselte. Amikor kaptuk a hírt, hogy Dávid meghalt, fel sem tudtuk fogni, nagyon lesokkolt.

A szobatársaival folyamatosan tartja a kapcsolatot, és segítséget is kapnak.

„Persze, minden percben beszélünk, még ők sem tudták feldolgozni. Szerencsére mindenki támogat és segít.”

A nevelő is az épületben volt az omlás pillanatában:

– Úgy sajnálom a gyermekeket, a szívem szakad meg. Akkor én azt se néztem, hogy mi hol van, esik, én futottam a hálóba, ordítottam a Dávid hálójában. Tudtam, hogy ott volt az ágyban. Hát amikor benyitok, csak gerenda, s tégla. Nem lehet ezt elmondani. (…) A gyerekek is azt mondták, hogy ez egy olyan épület volt, egy olyan intézmény, amit úgy éreztek, hogy megvédi őket, soha nem jutott eszükbe ez, hogy itt ők féljenek, vagy nekik itt bajuk lehet.

Volt-e tábla, és voltak-e előjelei a tragédiának?

Kérdeztem Barnit arról, hogy látták-e valami előjelét a tragédiának, mert több helyen azt állították, hogy a diákok látták már a repedéseket napokkal azelőtt. A kivitelező pedig azt mondta, hogy kiírták, hogy nem szabad bemenni az épületbe, és nem tudta, hogy diákok vannak bent.

– Nem, semmi nem volt, a fal az omlás előtt öt perccel kezdett el repedni. A lányok mesélték az emeletről, hogy azt vették észre, hogy repedni kezd a plafon, és rohantak ki, mire visszanéztek már nem volt ott a szobájuk, olyan volt, mint a filmekben. (...) Dehogy volt, semmi nem volt kiírva. Nem tudta, hogy vannak diákok bent? Az az óra a legforgalmasabb, kimenő van, vagy mennek órára, vagy jönnek vissza a diákok, jól látták, hogy ott vagyunk. Az én véleményem az, hogy nagy részben ő volt a hibás, nem kellett volna ezzel sietni, lehetett volna halasztani a vakációra, amikor mind a két épület üres – felelte Barni.

Az állítólagos tábláról kérdeztem a nevelőt is, azt mondja, hogy nem tudja, mire gondolt a kivitelező, amikor azt mondta, hogy ki volt írva, hogy nem lehetnek ott diákok, de sejti, hogy arra gondolhatott, hogy a munkálatok megkezdésekor elzárták a hátsó részt, ahol ástak, és oda nem mehettek be a diákok, mert sokan arrafele rövidítettek. A bentlakás viszont november óta normálisan működött, és ezt mindenki jól tudta. (Nekünk is szóltak róla, hogy a vallásórákat is ott tartották, aznap délután is lett volna, amikor beomlott – szerk.)

Körülbelül 35-40 gyerek volt az omlás pillanatában odabent, de nem lehet pontosan megsaccolni, mert mindenki futott, menekült, ennyi gyereket írtak össze a jegyzőkönyvben, mondja a nevelő. Előzetes repedésekről a nevelő sem tudott, sőt, nagyon elszomorítja, hogy ez kezdett el terjedni a médiában.

„Semmi előjele nem volt, az épület elkezdett rezegni, az ablakok kocogtak, a fal, ahogy repedt, már omlott is. Ezt a gyerekek tudják a legjobban, akik kiszaladtak. A kórházban meglátogattam a lányokat, akik beestek, elmondták, hogy azt hitték, földrengés van, a másik azt hitte, hogy a padláson jár valaki, s elindult, s már omlott is a talpa alól, ment ki a föld. Hát ha lett volna ilyen, hogy elkezd repedni a fal, akkor rögtön szólunk. Hát olyan hülyék nem vagyunk felnőttként, hogy a gyerekeket kitegyük veszélynek, és önmagunkat. Mert mi is ott vagyunk a gyerekekkel, egy helyen.”

A nevelő '96 óta dolgozik a bentlakásnál, elmondása szerint évtizedekkel ezelőtt volt még probléma az épület túlsó felénél, azt viszont észrevették, időben szóltak, és rögtön orvosolták, most is hasonlóan jártak volna el, ha lett volna bármi előjele, de nem volt, az ásás miatt omlott meg hirtelen az épület, másodpercek alatt. Azt is elmondta, hogy az épület 60 éve ázik, a víz az ablakon csorgott be az ebédlőbe, állandóan vízben állt, most is ezért kellett elvezetni. Mondtam neki, hogy a kicsi gimi felújítási munkálatai megkezdésekor nekem azt nyilatkozták, hogy a bentlakás jobb állapotban van, azért kezdték a gimnázium épületével a felújításokat.

Igen, az az épület még rosszabb volt, főleg a tetőszerkezete annak, itt pedig látszik, hogy a gerendák, amik leestek, tiszta épek.

Az SZKA gyűjtést szervezett erre a célra, ahol bárki támogathatja, hogy megsürgessék a kárpótlási folyamatot.

Barnit a rendőrségre behívták nyilatkozatot tenni, ahol el kellett mesélje az egész napját, és a szobatársait is megkeresték. Ott mondták nekik, hogy kárpótlást kapnak majd az épületben maradt dolgaikért, de azt még nem tudták megmondani, hogy pontosan mikor. „Semmit nem kaptam vissza a dolgaimból, de sokan mások sem, nekem ruhák, cipők, parfümök maradtak bent nagy értékben, de sokaknak ott maradt a laptopja is.”