Nechita Alexandra: itthon kétszer is meggondolom, kilátszik-e a hasam a nadrágból

Sok minden miatt vártam már a Szandrával való beszélgetést. Egyrészt mert tudom, ahogy ő fogalmaz „közelebb már a harminchoz, mint a húszhoz”, a mai napig nem veti meg a bulikat, és ő is küszködik azzal a frusztrációval, amivel többen a generációnkból: mi fér még bele presztízsvesztés nélkül.

Bár még ingázik Kolozsvár és Udvarhely között, Szandra friss házasként párjával itthon rendezett be nagyon cukin egy lakást. Igaz ő csak a hét felében lakik benne – a másik felében Kolozsváron tartózkodik. Nem csodálkozom ezen, hiszen nagyon sokszor beszéltünk már vele korábban is arról, hogy amennyiben a jövője lakhelyéül eldönteni hivatott pro és kontra listát állítana össze, akkor a hazaköltözés irányába billen az inga.

Nechita Alexandra Székelyudvarhelyen született, és bár szigorúan véve nem tartozik a saját generációmhoz, velük még tömegesen ismerkedtünk, jártunk együtt bulizni, ezért valahol őt is a saját korosztályom tagjának tartom. Nekem még mindig fura, de időközben már ő is túl van az egyetemen, egy mesterin és régóta a munkaerőpiac kellős közepén lavírozik. Annyira a közepén, hogy éppen a munkaerőpiac szeli ketté a hetét, amelynek egyik felét a Tamási Áron Gimnázium történelemtanáraként, a másikat egy kolozsvári múzeum alkalmazottjaként tölti. Ezért helyszínileg is hol itthon van, hol Kolozsváron. Szerencsémre most itthon volt, ezért ki is hívtam egy kávéra.

– Miben nem vagyok? – kérdez vissza nevetve. 

Miközben itthon él, Kolozsváron is él. Miközben kutat, tanít is. De hogy hogyan alakult ez így, vissza kell ugranunk az időben – egészen addig, amikor matektanára azt mondta neki, hogy hintalónak lesz csak jó.

Ez annyira meghatározó volt, hogy a középiskolai lehetőségek közül az egyedüli osztályt választotta, ahol kiesett a matek: így lett filós. Ott tetszett meg neki a történelem, de nem volt biztos abban, hogy ez lesz az ő útja – ráadásul a töriérettségi lelombozta. Így elment jogra egy évre.

„Rájöttem, hogy hiába jutok be, ha nincsen sikerélményem, úgyhogy adtam a szenvedélyeimnek még egy esélyt, és elmentem a Történelem és Filozófia Kar levéltár tanszakára, amit sikeresen elvégeztem – sikerélményekben gazdagon” – meséli.

Szandra generációját még tanulmányai alatt érte a COVID – erről is mesél:

„Emiatt nem tudtam végigjárni ott az alapképzést, haza kellett jönni. Őszig fenntartottam a lakást, és reménykedtem, hogy vissza tudok menni, mert akkor nagyon jól összejött minden: kutya lett Kolozsváron, összeköltöztünk azokkal, akikkel szerettem volna, az éjszakai élet is pörgött. Santana- és Aerosmith-koncertre készültünk, aztán februárban jött a levél, hogy mindenki tanuló menjen haza, néhány nappal később e-mailen az értesítés, hogy a koncertjegyek árát visszatérítik.”

Talán a beszűkült környezete is közrejátszott abban, hogy 2021-ben, az alapképzés végeztével munkába állt. Az agyagfalvi múzeumban nyílt lehetőség tárlatvezetői és múzeumpedagógusi állásra – mivel még Kolozsváron elvégezte a pedagógiai modult is. Meg is lett az első „rendes, nyolcórás” munkahelye, ami azonban sok szempontból ingerszegény volt. A múzeum is új volt, a 2019-es megnyitó után jött a koronavírus, és még sokáig nem lehetett szabadon kirándulni.

„Pont emiatt éreztem ott, a tíztől hatig tartó munkanapokon, hogy muszáj lesz mellette mást is csinálnom, különben megbolondulok. Így beiratkoztam a kulturális örökség kutatása és hasznosítása mesterképzésre.”

Az iskolapad melyik oldalán?

Az első év online ment, de a második évben visszahívták a hallgatókat, csakhogy közben Szandra már Sófalván tanított is. 

„Nehéz volt” – vallja be. Megengedték, hogy online részt vegyen a szemináriumokon, de így is voltak napok, amikor reggel tanított, délután tanult, elutazott Kolozsvárra vizsgázni, majd hazafelé még megállt Sófalván tanítani. Minden nap 70 kilométert kellett vezetnie, és mivel szeret „kényelmesen reggelente készülni, edzeni, kávézni, mindenféle…”, ez sem volt ideális.

A tanítás viszont nem maradt abba: jött a lehetőség, hogy a Gimiben helyettesítsen és, mint meséli, ez nagyon bejött.

„Ez életem legnagyobb lehetőségének tűnt. Alapból is szerettem suliba járni, és egy kicsit még mindig úgy éreztem, hogy a kettő között vagyok. Még a kilencedikes egyenruhám is jó volt rám. Imádtam, amikor a kapus bácsi hátulról nem ismert meg, és leszidott, hogy ne a főbejáraton menjek ki. Nagyon érdekes élmény volt, meg megtisztelő, hogy az egykori tanáraimmal együtt ehetem meg a tízóraimat. Eleinte azt sem tudtam, hogy most akkor csókolom, vagy tegezés – de aztán kialakult. Azt éreztem, hogy a határ a csillagos ég. A diákok is nagyon jók voltak, nagyon jó alapanyag, az iskola pedig akkor volt felújítva és gyönyörű – olyan, mint a filmekben. Eldöntöttem, hogy akkor már tényleg meg kellene csinálni a véglegesítő vizsgámat is.”

A pedagógiai karrierhez az alapképzés és a mesteri is kell, valamint a második pedagógiai modul. Szandra ezeket mind elvégezte, és letette a véglegesítő vizsgát is. Ezután jött a kérdés: hogyan tovább? Maradt néhány órája a gimiben, de időközben elkezdhette a doktorit Kolozsváron – 2024 őszén.

„Úgy néz ki, bevonzom ezeket a dolgokat – vagy ők engem. Az esküvőm előtt készültünk a felvételire. A tanárom küldött pár tanulmányt az esküvő előtti hét közepén, és amikor jöttek Gyimesbe a vendégek, én kint ültem egy hintán, és tanultam.”

Ezért is mondja nevetve: „amikor elmesélem, mikben vagyok, az is lehetne a kérdés, hogy mikben nem vagyok.” S ha ez itt nem lenne elég, Szandrának még ekkor is hiányérzete volt. 

„Fenn vagyok Kolozsváron, de be se kell járni órára. Úgy éreztem, kellene valami más is. Úgy tanítani itthon, hogy a tudományos karrieremet se zárjam le – de itthon ezt nehéz megtalálni. Ha tanár leszel, lehet, hogy ingázol. Ha valakinek megvan a tituláris posztja, az az övé nyugdíjig. Ez persze rendben van – csak tudod, ha már vízibiciklit vettél, akkor hajtsad” – nevet majd gyorsan hozzáteszi, sikerélményre is szüksége van – de a gimnáziumi tanítás élményéhez is ragaszkodik. 

„Vagy az van, hogy szakmát váltok, vagy az, hogy el kell menjek. De ragaszkodtam a gimnáziumhoz, a diákokhoz, az élményekhez” – elmélkedik. Aztán az ölébe csöppent a lehetőség. Márciusban keresték meg egy privát zsidó történeti múzeumtól, hogy részmukaidőben, heti három napra szeretnék alkalmazni. Ez egybevágott a tanulmányaival is, hiszen kutatásának témája – a holokauszt tagadásának időszakától egészen addig, hogy 2023-ban „érzékenyítés” címszó alatt kötelező tantárgy lett. 

Így lett fél lábbal Udvarhelyen, fél lábbal Kolozsváron.

Úgy tűnik, az udvarhelyi lábát is megerősítheti: új órákat vezetnek be, például a romániai kommunizmus történetét. A tanárok közül nem mindenki vállalna plusz órát, így ezekből neki is juthat.

„Én mindenképp történelemmel akartam foglalkozni. De mivel ilyen kis városban élünk, ahol nincsenek múzeumok, nincsenek kurátori lehetőségek, meg kellett elégednem azzal, hogy tanítani is hajlandó legyek. Jó döntés volt. De ahhoz, hogy itt maradjak a városban, nagyon le kellett adni az elvárásokból. Itthon sokszor nincs megfelelő munkakör, nincs kereslet a humán tudományokra. Sok ismerősöm ugyanazt az egyetemet végezte el, mint én – és mégsem azzal foglalkozik.”

Kérdezem, mi lesz, ha választani kell – megnyugtat: most nem kell.

„Most még dolgozom az agyagfalvi és a kolozsvári múzeumban is, el kéne mennem versenyvizsgázni a jövőbeni óráimért, és utána még eljutni az Electric Castlere is” – mosolyog.

Összességében úgy érzi: ezt most még bírja. De tudja, hogy idővel újra kell értékelnie a dolgokat.

Most még élményekre van szüksége – és ezért is akartam vele beszélgetni. Tudom, mennyire szereti az élményeket, a zenét, a kiállításokat, koncerteket. Kíváncsi voltam, vajon az „élmények éhségét” ki lehet-e elégíteni csak utazgatással, mert tudom róla, hogy egy-egy koncertért körbeutazza Európát.

És főleg amiatt, ami a sok dilemmánk után kijelent:

„Itt fogok megöregedni – egy ilyen vagány, kicsi ház tornácán ülve, egy hintaszékben. Mint Muriel a Bátor, a gyáva kutyában.”

Ettől még úgy látja, nem kell lemondania másról sem. Ha akarja, a közeljövőben Kolozsváron is tud majd szemináriumokat tartani, hosszú távon pedig azt sem tartja kizártnak, hogy valamilyen formában bekapcsolódjon a Babeș itteni kirendeltségének oktatómunkájába. De egyelőre nem akarja azt érezni, hogy ha az egyik vagy másik várost választja, akkor vagy a szakmai fejlődésről, vagy a nyugalomról kell lemondania.

„Én igazából úgy vagyok vele, hogy pár éven belül jobb lesz Udvarhelyen is élni – úgy általában” – mondja, és ezzel el is kezdjük beszélgetésünk másik nagy, jól elkülöníthető fejezetét.

Több zenés-táncos napközit!

„Több kikapcsolódási lehetőség kellene, zenés-táncos napközi” – nevet. Most épp a városnap programját „a fene ette meg”, mert Kolozsváron volt. „Az áldozatok, megint” – egyezünk ki. „Ez az érzés is kell, ami itthon van – de az is, hogy Kolozsváron bármikor kimenjünk valahova, és fogjuk a fejünket, hogy hol kapunk helyet, mert annyian vannak.”

Lát egyfajta felfelé ívelő tendenciát Udvarhely kulturális – különösen ifjúsági – életében. A városnapi program kifejezetten tetszett neki, és amit a képeken látott, az sem volt rossz. Persze neki is van hiányérzete:

„Kevésnek látom a lehetőségeket. Hét közben egy színházi előadáson kívül alig lehet elmenni valamire. El tudnék képzelni gyakrabban workshopokat Udvarhelyen. Vannak kiállítások, oké, de kérdés, hogy én például szeretem-e azt a műfajt, vagy ki tudom-e elégíteni vele a vizuális kíváncsiságomat. Örülnék, ha csütörtök este csak úgy el tudnánk menni egy koncertre – egy romkocsmába. Vagy egyáltalán be tudnánk ülni egy romkocsmába. Vagy valahová este 11-kor, ahol nem néznének csúnyán, hogy most már zárnának.”

A lakástéma sem oldódott meg, hiába hittük 16 éves korunkban, hogy…

„Nyűg hazavinni mindenkit a baráti társaságodból – miközben otthon a lakótársad vagy a párod már feküdne. S most már azért gáz a gimilépcsőn üldögélni reggelig. És hát most már presztízskérdés is, hogy mennyire ciki, ha figyelmeztetést kapsz, netán büntetést, mert az utcán iszogatsz.”

Eljutunk ahhoz a ponthoz, ami szinte minden kortársamat foglalkoztatja: a „mit szól majd a szomszéd, meg a kolléganő” kérdéskörhöz.

„Az van, hogy amikor jövök el otthonról, kétszer is meggondolom, hogy kilátszik-e a hasam a nadrágból. Mert itt mindenki mindent beszél – sokszor alaptalanul. Szerintem ez alap kisvárosi probléma. Kevés az inger, mindenki a más dolgával foglalkozik. Ez belénk van nevelve. Hogy mindent meg kell gondolni, és meg kell felelni másoknak. Kolozsváron ezt az ember kivetkőzi magából, de visszajön, és újra előjön.”

Fiatal tanárként ez különösen nehéz – mondja:

„Nagyon nehéz meghúzni a határt: mi fér még bele, és mi nem. Amikor mi voltunk fiatalok, és voltak fiatal tanárok, együtt bandáztunk. Volt, hogy tanár is volt velünk a társaságban, de nem éreztük kellemetlennek, nem hoztuk őt kellemetlen helyzetbe. Más meg mindenki beszél – vagy azért, mert irigy, vagy nem tudom. És közben a mostani fiatalok szerintem nagyon értelmesek, érettek, nyitottak”. 

Úgy gondolja, a javuló tendenciát ennek a generációnak is köszönhetjük. Bár az is igaz, hogy sokszor nem színesebb a programkínálat – csak többször jelenik meg ugyanaz a típusú esemény:

„Ami egyszer bevált, azt csinálják újra. Eljöttek egy eseményre sokan? Akkor legyen még három olyan. Ez nekem okoz némi hiányérzetet. COVID után költöztem haza Kolozsvárról, és azt éreztem: nincsenek koncertek. Vannak klasszikusabb dolgok, filharmónia – de mi van, ha én egy 30Y-koncertre mennék? A régi Felső Gébe például. Ezek kiestek. Bulik vannak, de általában…”

És mégis lát pozitív példát is:

„A Cseppben most jó az irány. Minden hétvégén van tematikus esemény, tematikus kajákkal. Csak képeken láttam őket, de nagyon gusztusosak. Mindig van egy-két DJ is. Most például – lehet, hogy a városnapi hangulat miatt – pénteken és szombaton is volt happening. Jó, hogy különböző stílusok vannak. Én el tudnék képzelni például egy drum and bass bulit is, ahová kijönnek azok is, akik pár évvel idősebbek nálam, és most nem járnak techno bulikba.”

Kérdezem, volt-e mostanában itthon jó koncertélménye. Megemlíti a tavalyi Siculust, Saiid fellépését. „Az nagyon bejött. Végigbuliztuk. Nem érdekelt, ki van ott, kinek az anyja, hogy kit tanítok s kit nem – csak jól akartam érezni magam.”

S miben?

Erről is beszélünk Szandrával, a divatról, mert én úgy érzem, Udvarhely ilyen szempontból is le van maradva. Egyrészt nehéz beszerezni dolgokat, másrészt nem is nagyon értékelik, inkább az ellenkezője, mondom neki. Szandra így látja:

„Kolozsváron simán felveszed. Itt meg háromszor meggondolod. A nyitottság itt csak az egyetem alatt jön meg, és aki mondjuk divatot tanul Kolozsváron, az ritkán jön haza – nincs tere. Bezárja a lehetőségeket. Nekem is van pár érdeklődési köröm – például nagyon szeretem a ’60-as évek öltözködését. A rocksztár életmód is bejön. Sokáig gondolkoztam, hogy Keith Richardsot feltetováltatom a kezemre. De persze, nem merem – mit szólnak, ha tanítok? De tényleg. Vannak jó ötleteim, be is szerzem a darabokat, de rájöttem, nincs értelme online rendelni – elmegyek turizni. És amúgy: Udvarhelyen sokkal vagányabb dolgokat lehet kifogni. Kolozsvárról pont a kilós turi hiányzik nagyon”

Miközben ezt ecseteljük mintha visszakanyarodnánk a beszélgetésünk elejére:

„Lényegében ugyanoda fut ki mindkét téma: hogy kicsi a város, kicsi a kínálat, abból próbálunk meg gazdálkodni. És ehhez jön hozzá a megfelelési kényszer, amit Udvarhelyen már nagyon korán elültetnek.”

– mondja Szandra. Én pedig csak bólintani tudok.

Talán ez a legfontosabb kérdés, amit ez a beszélgetés felvet: kell-e mindig foglalkoznunk azzal, hogy ki mit gondol rólunk? Mert van az a pont, amikor nem a városméret, nem a programkínálat, nem is a munkahelyek száma határozza meg, hogyan élünk – hanem az, hogy mennyire merünk önmagunk lenni.

Szandrát hallgatva az az érzésem, hogy generációnk egyik legpontosabb lenyomatát hordozza magán. Két város, két élet, két világ között lavíroz, miközben próbál nem lemondani sem a szakmáról, sem a szabadságról, sem arról, hogy néha csak egyszerűen jól érezze magát. 

Nem hisz abban, hogy mindent most kell eldönteni – inkább abban, hogy érdemes rugalmasnak maradni, ameddig csak lehet – és közben mégis tisztán látni, hogy egy város akkor válik igazán otthonná, ha nem csak lakni lehet benne, hanem élni is. És ebben nem feltétlen az számít, hogy mások mit szólnak – hanem hogy mi hogyan döntünk.

Kapcsolódó:

Hazahozhatnánk a hétvégéket is

Vajna Boti szerint Székelyudvarhely egy rendezett, csendes, ezzel egyben egy nyugdíjas város lett, ahol nem érzi jól magát a fiatal közösség.

Udvarhelyi HírportálGál Előd

Élj bárhol, a problémákat meg kell oldanod

Kaján Zsolt hat Budapesten eltöltött év után költözött haza. Vele kerestük és megtaláltuk, hogy miért érdemes Udvarhelyen élni a magyar főváros helyett.

Udvarhelyi HírportálGál Előd