Miniszterelnök úr!

Ahogy az előző években is megkaptam, ám eddig nem gondoltam bele, hogy bármelyik is az utolsó levél lehet, amit Öntől ebben a tisztségben kapok. Mivel most ez könnyen meglehet, vettem a fáradságot, hogy válaszoljak a mostani levelére és egyúttal a többire is, amit valaha kaptam Öntől.

Elöljáróban szeretném, ha tudná, hogy kamaszként, fiatal felnőttként még nagy rajongója voltam Önnek és a Fidesznek. Székelyföldről úgy éreztem, Önök azok, akik igazán figyelnek ránk Budapestről, és valamelyest tudják javítani a kisebbségbe született magyar ember helyzetét és közérzetét. Még ha tudtam is, hogy nem a papír teszi az embert, bizony jólesett, amikor kaptunk egy okmányt, ami elismerte: mi is magyarok vagyunk, és jelentős kedvezmények is jártak hozzá Magyarországon.

Emlékszem, milyen felemelő volt – az Önök közbenjárásával – újra magyar feliratokat, szobrokat, plaketteket látni itthon, Kárpát-medencei tantárgyversenyekre, nyári egyetemekre járni, ahol mindenünk biztosítva volt, körbejárni fél Magyarországot, részt venni a budapesti ‘56-os fáklyás megemlékezésen. 

Jólesett az is, amikor kiálltak mellettünk azon a gyalázatos népszavazáson az akkori magyar kormánnyal szemben, vagy felszólaltak az érdekünkben a román nacionalistákkal szemben. 2006-ban a tévére tapadva követtem a szavazatszámlálást, és el is sírtam magam, amikor elvesztették választást, 2010-ben pedig ujjongva örültem a győzelmüknek.

Az elsők között igényeltem magyar állampolgárságot, útlevelet, és a magyarországi ösztöndíjak is jól jöttek a nehezebb években, a doktorimat biztosan nem tudtam volna nélkülük befejezni.

Ahogy azt levelében említi, valóban megújultak Erdély-szerte és szűk környezetemben, Székelyudvarhelyen is ikonikus épületeink, tereink, újak épültek az Önök segítségével, közösségi programok százai és nagyszabású beruházások valósultak meg. Tagadhatatlan. Mindezért természetesen jár a hála és köszönet, 

ám a szavazatomat, kérem, mégse várja, mert nem adhatom.

Mert az sokkal drágább mindennél, amit kaptunk vagy kaphatunk Önöktől. Megfizethetetlen. Bizalmi és becsületbeli kérdés. Amit Önök az elmúlt tizenhat évben sajnos eljátszottak. Jogászként és a közélet iránt érdeklődő polgárként a kétharmad eleve megijesztett, mert a történelem túl sok negatív példával szolgál, amikor nagy hatalom koncentrálódik egy személy vagy egy csoport kezében. Mint utólag kiderült, félelmem nem volt alaptalan. 

Meglátásom szerint Önök arra kaptak egy történelmi felhatalmazást 2010-ben, hogy helyrehozzák azt a durván polarizált közéletet, amelyben magyar magyarnak farkasa volt, és amelynek Ön és Gyurcsány voltak a hangadói. Hogy egy valóban békésebb, emberségesebb, erkölcsösebb, tájékozottabb, a vitáit civilizáltan megbeszélni képes magyar társadalmat hozzanak létre.

Ezt a történelmi lehetőséget szalasztották el azzal a téves döntéssel, hogy egypólusú, mindenben egyetértő nemzetet próbáltak létrehozni, és az Önökkel egyet nem értőket próbálták leuralni, elhallgattatni, kirekeszteni a közéletből, vagy akár elűzni az országból. Mi közöm hozzá, kérdezhetnék sokan, csakhogy ez az attitűd – hála az Önök által leuralt közmédiának és a túlságosan megengedő közösségi médiának – Erdélybe is átgyűrűzött. Lassan, alig észrevehetően, de állhatatosan bújt a köztudatba az emberi gyarlóság sava-borsa: a másság iránti gyűlölet, a kirekesztés, az elnyomás, a tudatlan ítélkezés, az összekacsintó cinizmus – mindez a nemzeti keresztény konzervatív értékrend álcájába csomagolva. Álságosan, mert az előbb felsoroltak közül szerintem egyik sem tartozik ebbe az eszmei kategóriába, hanem épp az ellenkezőjébe.

Mindezt tették úgy, hogy folyamatosan a józan észre és jóérzésre hivatkoztak, miközben pont ezeket a fogalmakat ürítették ki. A kritikus és empatikus gondolkodást kiszorítva, szembenézés és gondolkodás helyett a félelmeken, rögeszméken és tudatlanságon alapuló ítélkezést legitimálták és bátorították. Ahelyett hogy kiépült volna az a – racionális, művelt, empatikus, szolidáris, demokratikus – magyar polgári társadalom, amelyet az eredeti pártprogramba foglaltak, az elmúlt tizenhat évben Magyarországon csak leépült a demokrácia, a jogállam, a civil társadalom; a polgárosodás megtorpant, és a gyurcsányozás mellé megjelent a migránsozás, genderezés, sorosozás és legutóbb az ukránozás, háborúzás a közbeszédben. Hála Önöknek.

Ez valójában az Ön rendszerének legnagyobb bűne: 

hogy a magukat kereszténynek, konzervatívnak és nemzetinek tartó embereknek nem példát mutattak, hanem ellenséget, pontosabban kreált ellenségképet. A magyar nép művelése és erkölcsi felemelése helyett a könnyebb utat választották: módszeresen kitapintották a tudatlanság és a félelem idegvégződéseit, és óriásplakátokat, médiakampányokat és nemzeti konzultációkat építettek rá. Mindezt azért, hogy megtartsák a hatalmat, uralják az ország és a nép erőforrásait. Miközben egyetlen dolguk lett volna – jól kormányozni és erkölcsi iránytűt mutatni –, inkább arra fektettek bődületes mennyiségű pénzt, időt és energiát, hogy elhitessék a magyarokkal, azért megy rosszul soruk, mert a világ elnyomja őket, de a nemzeti lobogóba még kapaszkodhatnak. 

Sovány vigaszképp elhitették velük, hogy a valójában irigyelt Nyugat romlott, és Magyarország ha nem is tudja tartani a fejlődést, egy igaz, tiszta hely, a magyar nemzet pedig romlatlan marad. Hogy a Nyugat egy fertő, amire egy öreg magyar zsidó muzulmánok és melegek tömegét zúdította rá, és most ugyanaz a bácsi, Brüsszellel együtt háborút hoz Európára, amitől természetesen csak Önök tudnak megvédeni. Jobb vagy bal, nemzeti vagy liberális, fekete vagy fehér, igen vagy nem – csak semmi középút, kompromisszum vagy párbeszéd. És csak egy oldal van: a magyar.

Szolgalelkűségből, megfelelési kényszerből, haszonlesésből vagy tényleges meggyőződésből, a politikusaink, papjaink, sajtónk jelentős része beállt Önök mögé a sorba, és ennek a végtelenül lebutított és sarkított diskurzusnak a megafonjává váltak Erdélyben. Miközben a kritikus, valóban józan és jóérzésű hangokat elfojtották, kinevették, elzavarták, vagy önként vonultak száműzetésbe a lincselés elől. Hála Önöknek, az elmúlt tizenhat évben nálunk is úrrá lett a folyamatos, teljesen irracionális politikai hisztéria, miszerint: 

• a migránsok elözönlenek minket, elveszik a munkánkat, felrobbantanak és megerőszakolják nőinket; 
• a melegek elferdítik a gyermekeinket és kihal a nemzet; 
• a globalista istenellenes elit le akarja rombolni Európa egyik utolsó nemzeti keresztény végvárát; 
• az Európai Unió és a NATO – melyekbe önként, örömmel léptünk be – gyarmatot csinál belőlünk, és olyan háborút hoz ránk, amit nem is ő kezdett;
• az ukránok nem is léteznek mint nemzet, de azért jól megtámadnak minket; 
• az ellenzék hatalomra kerülésével eljön a magyar apokalipszis – és még sorolhatnám.

De ami a legsúlyosabb: hogy aki nem tart Önökkel ebben a hisztériában, az nyomban nemzet- és hazaáruló. Legyen az ellenzéki politikus, civil tüntető, független újságíró, a hivatását követő tanár, orvos, hivatalnok vagy művész. Egytől egyig Soros-bérenc, brüsszelita, ukrán ügynök, ugye? Aki támadja a nemzetet. Mert rendes magyar ember biztosan nem lehet. Rendes magyar ember a nemzetnek szül, a nemzet kormányára szavaz, a nemzet templomába jár, a nemzet sajtójából tájékozódik, a nemzet kincstárából gyarapodik, és a nemzetnek tartozik hálával, szolgálattal meg szavazattal – vagyis Önöknek.

Igaza van, „ennek a szövetségnek az eredményei mára kézzelfoghatóak” Erdélyben is. Lehet büszkén mutogatni, hány helyen épült iskola, óvoda, bölcsőde, egyetem, templom, stadion, csillagos hotel és legendás turistaattrakció. Hála Önöknek! Csakhogy a betonnal együtt befolyt valami más is: az a szuverénnek, patriótának és illiberálisnak mondott nemzetállami diskurzus, amellyel kisebbségi ember a puszta helyzetéből fakadóan sem érthetne egyet. Nemzeti ünnepeinken úgy szónokoltak a nemzetállamok erejéről, mintha nem Romániában lennénk, és úgy a szabadságról, hogy közben a szabadságszerető embereket – urambocsá’, liberálisokat – szidták. Meg az egész világot, mert ugye mindenki hülye, csak a magyar nem – mint a viccben, mikor valaki szembemegy az autópályán.

Hála Önöknek, az erdélyi fiatalok oktatásába is beszivárogtak az intoleranciát legitimáló előadók, az ifjúsági programokba az egysíkú, kétbites gondolkodás, óvodáinkba a szexuális másságtól való rettegés. Templomaink a krisztusi szeretet helyett a magyar nemzet nagyságától, a másság hagyományos keresztény elutasításától, stadionjaink revizionista és soviniszta rigmusoktól hangosak. A magyar adóforintokat haveri alapon osztják és haveri alapon számolják el a nemzeti összefogás és megmaradás mottója alatt. Másfél évtized alatt egy EU- és NATO-ellenes, tekintélyelvű, hatalompárti, mélyen antidemokratikus, korrupt és intoleráns közösséggé váltunk. Egy olyan közösséggé, amely deklaráltan éppen az ilyenek ellen harcol, ha saját magáról van szó. Hála Önöknek!

Köszönöm, de ha előre tudom, hogy ez az ára, akkor inkább nem kérem. Inkább visszaadnék minden téglát, minden forintot, ha tehetném. De nem tehetem. Csak a szavazatom marad. Azt pedig nem adhatom. Önöknek biztosan nem.

Székelyudvarhely, 2026 márciusa

Egy erdélyi magyar